Kereső toggle

A cigánytelepről a kutatólaborba

Interjú Horváth József rákkutatóval, az Aranypánt-díj győztesével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Amint szembesültem a cigánytelep hátrányaival, a szembenállás erősödött bennem. Egyre jobban belém vésődött a tudat, hogy ha nem tanulok, akkor nincsen innen kiút” - mondta lapunknak Horváth József rákkutató, a Roma Sajtóközpont által kiírt Aranypánt-díj 27 éves győztese. A díjra, melyet az USA magyarországi nagykövete jelenlétében adtak át, olyan roma fiatalokat jelöltek, akik munkájukkal elismerést váltottak ki környezetükben. A rákkutató bioló-gussal egy rádióinterjú és egy másik médiamegjelenés között találkoztunk.

A karcagi cigánytelepen nőtt fel. Milyen az élet egy ilyen közegben?

– Teljesen normális, csak az átlagosnál nagyobb a szegénység. Nekem nagyon klassz gyerekkorom volt, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amit A Pál utcai fiúkban olvasunk. Barátaimmal sokat csatangoltunk, csibészkedtünk, birkóztunk. Anyukám otthon nevelt minket három testvéremmel, apukám vasúti pályamunkásként dolgozott. Testvéreimmel már fiatalon diákmunkát vállaltunk, kapáltunk, mezőgazdasági munkát végeztünk, építkezéseken segédkeztünk. Keresetünkkel mindannyian támogattuk a szüleinket, hogy tanévkezdéskor meg tudják venni a tanszereket, ruhákat, amelyek költsége a családunk számára egy kisebb vagyont jelentett ilyenkor. Úgy vélem, hogy az emberekben van egy általános félelem a romáktól, amelyet a média azáltal erősít, hogy minden, cigánysággal kapcsolatos rossz hírnek óriási felületet ad.

Most éppen az ellenkezőjét tesszük, és azt kutatjuk, miként sikerült kiemelkednie az említett körülményekből. A csibészkedésen kívül mi érdekelte?

– Apám nagyon szeretett olvasni, így a könyvek az én figyelmemet is felkeltették. Amikor azt láttam, hogy az idősebb testvéreim tanulnak, előveszik a színes ceruzákat, füzeteiket, könyveiket, az nagyon tetszett, ott lebzseltem körülöttük, és kérdezősködtem. Ellestem tőlük, hogyan rajzolják a betűket, hogy állnak össze a betűk szavakká, s ennek meg is lett a gyümölcse. Sose felejtem el azt az óvodai történetet, amikor a Napsugár csoportban az óvó néni elénk tett egy bibliai képeskönyvet, majd magunkra hagyott bennünket. Amíg ő az egyik dajkával beszélgetett, én a könyvet magam elé fordítottam, és elkezdtem olvasni. Észrevette, a csodálkozástól leesett az álla. Odahívta az összes dajkát, hogy nézzenek meg engem, én meg nem értettem, miféle csibészséget követtem el, amiért mindenki engem figyel. Akkor még nem fogtam fel ésszel, hogy mit jelent olvasni, mégis magától értetődő volt számomra.

Miért jó az olvasás? Milyen könyveik voltak?

– Apámnak kisebb könyvtára volt otthon, körülbelül ötszáz kötettel, sok fantáziatörténettel meg kalandregénnyel. Többnek a borítója is gyönyörű színekben pompázott. Amikor elkezdtem őket olvasni, teljesen elfelejtkeztem arról, hol vagyok, szinte minden megszűnt körülöttem, és beléptem egy érdekes, virtuális világba. Nagyon megfogott az időutazás, a más korokban való megjelenés, és lenyűgözött, hogy az ember képzelőereje milyen fantasztikus világot tud kreálni magának.

S amikor szembesült az Ön körül lévő valósággal, problémákkal, bajokkal, mindez mit váltott ki?

– A negatív példákkal soha nem tudtam azonosulni, hanem inkább szembenállást váltottak ki bennem. Egyre inkább belém vésődött a tudat, hogy ha nem tanulok, akkor nincs innen kiút.

Jó tanuló volt?

– Az egyetemig minden könnyen ment, elég volt csak figyelnem az órán, és iskolaelső voltam. Minden érdekelt, különböző tanulmányi versenyeken is indultam. Az általános iskolában angolból például országos második lettem, a helyi szavalóversenyeken pedig mindig dobogós helyen végeztem. Nagyon szerettem a történelmet is, ezért először jogi pályára készültem, de a hivatásos katonai pálya gondolatával is kacérkodtam. A középiskolában volt egy biológiatanárom, Kolostyákné Pljesovszki Zsuzsanna, akinek az ösztönzésére biológiaversenyeken szerepeltem. Ő volt az a személy, akit úgymond elküldött a Jóisten, és aki ráterelt a pályámra, ahol lennem kell. Amikor elnyertem a középiskolai TUDOK verseny nagydíját az élettudomány szekcióban, onnantól fogva tudtam, hogy mi a hivatásom, és a biológia szakot választottam a Debreceni Egyetemen.

A jogi pálya is nagyon menő lett volna. Tényleg jó döntést hozott?

– A lehető legjobb döntést hoztam, mert az a munkám, amiben jól érzem magam, amit szeretek. Feltölt, hasznot hoz, ráadásul a tudomány tele van olyan kihívásokkal, amelyek rendkívül izgalmassá teszik azt, amit csinálok. Az egyetemen ráadásul elnyertem Csermely Péter biokémikus jóindulatát, barátságát is, akitől azóta is bármikor segítséget kérhetek, ha valamiben elakadok. Nem csak tudományos területre gondolok, pedig ő a szakterületén is jelentős eredményeket ért már el. A legegyszerűbb módon tudja megfogalmazni tanácsait és érthetővé tenni magát.

A tudományos tevékenységének mi a lényege? Miért kezdett specializálódni a szájrák irányába?

– Az alapképzés harmadik évében specializálódni kellett, és én a molekuláris biológiát választottam. Kérdés, hogy molekuláris biológus, vagy pedig molekuláris genetikus? Engem az utóbbi érdekelt jobban. A genetika révén szerettem volna megérteni, hogy az olyan betegségek, mint a Down-kór vagy a Huntington-kór és az ehhez hasonló, fizikai elváltozásokkal járó betegségek, milyen okokra vezethetők vissza. S akkor jött a lehetőség, hogy a szájüregi rákot kutassam, amely egyébként gyakoribb, mint gondolnánk: európai szinten az első helyen állunk mind a megbetegedések, mind a halálozás tekintetében. Mi azt kutatjuk, hogyan lehetne a betegséget minél korábban felismerni. A nyálban ugyanis lehetnek olyan jelzőmolekulák, biomarkerek, amelyek nyomán időben lehet következtetni a betegségre, és időben fel lehet lépni ellene.

A genetika óriási fejlődésen megy keresztül.

– Nemcsak a genetika, hanem majdnem minden tudományág a molekuláris biológián belül óriásit fejlődött az elmúlt tíz évben, és várható, hogy ez csak fokozódik. Olyan hatalmas robbanás jellemzi ezt a területet, mint az 1950-es években, amikor meg tudták határozni a DNS szerkezetét.

Érdekes, hogy úgy beszél, mint egy professzor, de az izmai inkább egy edzőre emlékeztetnek.

– Az edzőterem számomra a hétköznapi kis menedék, ahová a gondok elől egy kis időre el tudok menekülni. Teljesen kikapcsol, edzés közben megszűnik körülöttem minden, és felszabadulok minden más stressz alól.

Mik a tervei?

– Jelenleg a PhD tézisemen munkálkodom. S noha itthon is nagyon jó körülmények között dolgozom, ahol el lehet érni egy szintet, de szeretnék eljutni az Egyesült Államokba is, egy olyan kutatócsoportban megmérettetni magam, amely a szakterületemen belül is előbbre visz.

Most, hogy a figyelem Önre irányul, élő példája lett annak, hogy a cigánytelepről is ki lehet emelkedni.

– Az utóbbi egy hónapban a média által nagyon sok embert megismerhettem, és eddig ismeretlen emberek gratuláltak nekem. Sokan kifejezték, mennyire örülnek annak, hogy pozitív példát láthatnak, s ez másoknak is reménységet ad, hogy van lehetőség a kitörésre. Ehhez nem fontos genetikusnak lenni, hanem bármilyen iparágban, szakmában is megéri kiválóságra törekedni. Ha csak egy kicsit is ki tudom zökkenteni az embereket abból, hogy elhagyják magukat, lesüllyedjenek, akkor már megérte. Ha csak egyetlen embernek is tudtam segíteni a példámmal, akkor már megérte az egész.

Meglátni a szikrát

Kolostyákné Pljesovszki Zsuzsannát, a karcagi Szentannai Sámuel Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium biológia szakos és agrármérnök tanárát kérdeztük egykori tanítványáról, a vele végzett közös munkáról.
Középiskolai tanárként méltán büszke lehet egykori tanítványára. József pedig sohasem titkolta, hogy Ön segített neki a pályáján elindulni. Találkozásukkor mi volt róla az első benyomása?
– Emlékezetem szerint már az első órán nagyon érdeklődő és aktív volt, a feltett kérdésekre hibátlanul válaszolt. Az óra utáni beszélgetésünk igazolta sejtésemet, hogy egy tehetséges diákkal állok szemben. Csak az volt a kérdés, milyen irányba induljunk el.
Mi volt a kiváltó oka, hogy tanulmányi versenyre biztatta Józsefet?
– A kiemelkedő képesség nem elég a széleskörű, mély tudás megszerzéséhez.
A tanárnak folyamatosan figyelnie és segítenie kell a tanulót. A tanulmányi versenyek nagyon hasznosak lehetnek a tehetség kibontakoztatására, ha megtaláljuk a jó irányt. Tehát a szikrát meglátva kötelességemnek éreztem Józsi segítését, biztatását. A befektetett energia előbb vagy utóbb mindig megtérül. A legkisebb eredménynek is örülni kell, amivel több lett a tanítványunk. Főleg, ha lépéshátránnyal indul.
Félti-e egykori tanítványát a hirtelen támadt népszerűség hatásaitól?
– Az elmúlt héten meglátogatott Józsi, és sokat beszélgettünk. Ragyogó tekintettel mesélt a kicsit megváltozott napjairól, de tisztában van azzal, hogy még az út elején van, és az igazi, sikeresnek mondható életpályához még nagyon sokat kell tennie, és mindazt mély alázattal. (Szabó Tibor)

Olvasson tovább: