Kereső toggle

Sok tehetség kiszorulhat a felsőoktatásból

Interjú Lovász Lászlóval, az MTA elnökével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kormány társadalmi viták kereszttüzében  a középfokú és felsőfokú oktatás jelentős átalakítására készül. A felsőoktatási stratégia véleményezésében november óta a Magyar Tudományos Akadémia is részt vesz. Lovász László, az MTA tavaly megválasztott elnöke  az év elején több észrevételt is megfogalmazott  a felsőoktatási koncepcióval kapcsolatban. A jeles matematikus szerint annak, hogy Magyarország hiányzik a nemzetközi élvonalból, nem csupán financiális okai vannak.

Akadémiai oldalról többen is nyomatékos állásfoglalásokat tettek az iskolázottság védelmében: megjelent egy tanulmány, Ön pedig interjút adott a Népszabadságnak. Miért volt ez az egyidejű megnyilvánulás?

– Ismerem a Közgazdaságtudományi Intézet tanulmányát, de a megnyilvánulásunk egymástól független volt. Én annak kapcsán nyilatkoztam, hogy a felsőoktatással foglalkozó koncepció az ősz során készült el, és azt az Akadémia véleményezte. Úgy gondolom, hogy egy ilyen fontos kérdésben szükséges, hogy a széles közvélemény is értesüljön azokról a vitákról, amelyek az átalakítással kapcsolatban zajlanak. Hozzáteszem: alapvetően örülök annak, hogy elkészült a felsőoktatási koncepció. Nem kritizálni akarunk, egyszerűen csak minél szélesebb körű egyeztetést folytatni a felsőoktatás jövőjéről. Fenntartom, hogy több diplomásra lenne szükség, és jelentősen emelni kellene a felsőoktatás finanszírozását – a GDP 0,5 százalékáról legalább az 1 százalékára – ahhoz, hogy Magyarország hosszú távon versenyképes legyen.

Korábban említette, hogy egy hétvégéjük volt a stratégia véleményezésére. Múlt hétfői kiállását követően pénteken egyeztettek a felsőoktatási államtitkárral. Ez mennyiben tekinthető előrelépésnek?

– Én mindenképpen annak tekintem. Megállapodtunk abban, hogy rendszeresen fogunk konzultálni, hiszen az Akadémiának a felsőoktatás több szempontból is létfontosságú: egyrészt az MTA tagjainak többsége oktat a felsőoktatásban, másrészt onnan jön az utánpótlás is, amely 10-20 év múlva meghatározza helyünket a nemzetközi tudományos versenyben.

Önök szerint melyek a felsőoktatási koncepció leginkább egyeztetésre szoruló pontjai?

– Az elvi célkitűzések tekintetében nincs különösebb vitánk a minisztériummal. Vannak megvitatandó kérdések,  például a kancelláriarendszerrel kapcsolatosan, amelynek működésére számos országban találunk példát, és azt látni, hogy a kancellár mindenhol meghatározott hatáskörrel rendelkezik, azaz csak nagyon korlátozottan folyik bele az egyetemek szakmai munkájába. Ezen a ponton örömmel láttam volna több biztosítékot arra, hogy az egyetemek szakmai vezetése megőrizheti mozgásterét.

Különösen, hogy nálunk komoly átalakításokat kell lemenedzselni, melyekben félő, hogy főként a fenntartói szempontok, esetleg lobbiérdekek fognak dominálni, tekintve, hogy a felsőoktatás állami finanszírozása nem nő. Mennyiben jelent garanciát, ha sikerül az intézmények szakmai önállóságát formálisan biztosítani?

– Nehéz élesen szétválasztani a pénzügyi és szakmai vonatkozású döntéseket, különösen olyan kérdésnél, hogy milyen kutatások, milyen szakok vagy képzési formák kapjanak támogatást. Megalapozott az intézmények sokat emlegetett profiltisztítása, de valójában minden azon múlik, hogy adott esetben mennyire tud a rektor és a kancellár együttműködni.

Mi a véleményük a felsőoktatási intézmények kategorizálásáról tudományegyetemek, alkalmazott tudományok egyetemei, azaz főiskolák, valamint közösségi főiskolák szerint?

– Indokolt a struktúraváltás, hiszen a közösségi főiskolák – amelyekre szintén van külföldi precedens – képzési célja jól körülírható, a helyi munkaerőpiac igényeinek megfeleltethető, és elválasztható az egyetemi szintű képzésektől. A tartalmi kérdésekről is érdemes lenne párbeszédet folytatni, hiszen a nyelvtudás vagy a jogi és közgazdasági alapismeretek, melyek a mai középiskolákban természetes módon nem sajátíthatók el, okvetlenül szükségesek akár a közszférában, akár a vállalkozói szférában való munkavállaláshoz. A meglévő szakok, akár gazdasági képzések átalakításakor érdemes lenne ezt is figyelembe venni.

Ön régebben felvetette az egyéves alapozó év gondolatát is, bár ez nincs benne a koncepcióban.

– Tapasztalataim szerint a tizennyolc éves érettségizettek nagy része nem tudja még, hogy mi akar lenni, és azt sem, hogy mit is takar egy-egy szak valójában. Nem véletlen, hogy az amerikai oktatási rendszerben az első egyetemi évben egy általános képzésben vesz részt a diák. Eközben ismerkedhet a különböző szakterületekkel, és a következő évben választ szakot, de az sem kizárólag egy szűk területre korlátozódó képzés. Az egész rendszer sokkal átjárhatóbb, amit a magam részéről szimpatikus megoldásnak tartok.

A hazai rendszer átalakítása miként illeszkedik a bolognai rendszerbe? Az elitképzés elkülönítése mennyire garantálja a tudósutánpótlást?

– Úgy gondolom, hogy bármilyen változtatás üdvözlendő, ami a jelenlegi rendszert sokszínűbbé, nyitottabbá teszi, esetleg több lehetőséget ad diákok nemzetközi cseréjére. A bolognai rendszer gondolata nem rossz, de a bevezetése átgondolatlan volt. Értelmesebb lenne, ha a hároméves alapszak után akár pályamódosítás is lehetséges lenne, és a képzés nem csupán a korábbi ötéves szakok kettébontásáról szólna. Egy elméleti fizikus például miért ne mehetne át mérnökképzésre?

Ami a tudósutánpótlást illeti, ha valóban leszűkítik az érettségizők, illetve a felsőoktatásba felvettek számát, akkor nagyon sok tehetséges fiatal kiszorul a felsőoktatásból, és az egyetemi elitképzésnek is jóval kisebb lesz a merítése. Az viszont üdvözlendő, hogy a jövőben a kutatási támogatásokat nem egyetemek, hanem kutatócsoportok kapnák, mert így a diákokat is nagyobb számban lehetne bevonni a kutatásokba.

A minőségi felsőoktatáshoz pénz kell, de nálunk az állam szűkmarkú, az állampolgároknak pedig nincs pénze. Hogyan lehet ilyen helyzetben a nemzetközi élvonalba kerülni?

– Egyik oldalról politikai akarat kérdése, hogy mennyit szán az állam az oktatásra. Az USA-ban, ahol fizetős felsőoktatás van, az egyetemek bevétele egyenlő arányban oszlik meg a tandíjak, adományok és a tudományos kutatások támogatása között. Nálunk ez utóbbit lehetne leg-inkább növelni. Hozzáteszem, a nemzetközi tudományos vérkeringésbe való bekerülésünket nem csupán financiális, hanem adminisztratív vagy akár nyelvi nehézségek is akadályozzák. Ilyen az akadémiai kutatók közalkalmazotti státusza, a habilitációs procedúrák vagy a magyar nyelven zajló mester- és doktori képzések. Mindennek következtében a diákjaink és oktatóink jelentős számban járnak ki külföldre, viszont kevés külföldi jön hozzánk. Az elvándorlás megállításában pedig nem kis szerepe lehetne olyan támogatásoknak, mint az MTA pályakezdő és arra érdemes kutatókat segítő Lendület programja.

Nemrégiben felállították a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalt, melynek élén az Ön elődje, Pálinkás József áll. Az NKFIH-hoz került az uniós és kormányzati források zöme, köztük az OTKA és az innovációs alap is, és a kormány bejelentette, hogy a GDP 1,3 százalékáról 1,8 százalékra emeli a kutatási-fejlesztési ráfordítást. Vajon mennyire képes egy kormányhivatal a vállalati, akadémiai és egyetemi kutatói szféra hatékony együttműködését és a pénzügyi átláthatóságot megteremteni?

- Nagyon remélem, hogy sikerül. Az alapkutatásokat támogató OTKA miatt voltak aggodalmak, de ha valóban megmarad az eddigi elbírálási rendszere, illetve ha azt kiterjesztik a jóval nagyobb volumenű alkalmazott és innovációs kutatások támogatására is, az már óriási előrelépést jelentene az átláthatóság felé. Az alapkutatások és alkalmazásaik között így erősebb kapcsolatot is létre lehetne hozni. A támogatások összehangolásában a kormányhivatalnak kulcsszerep jut, de a részletek kidolgozásában az MTA is részt vesz.

Mi lesz vajon a bölcsész- és társadalomtudományok sorsa, amelyeket a felsőoktatási fejlesztési stratégia meg sem említ?

– Meggyőződésem, hogy a bölcsészet- és társadalomtudományok nélkülözhetetlenek az európai integráció folyamatában is, a különböző kultúrájú, jogi és gazdasági berendezkedésű országok együttélésében. Nehezíti a helyzetet, hogy a humán tudományok kevésbé rendelkezhetnek objektív minősítési kritériumokkal, így teljesítményük megítélésében könnyebben érvényesülhetnek politikai vagy egyéb szempontok is.

A statisztikák szerint a humán végzettségűek elhelyezkedési mutatói nem rosszabbak, mint a reál végzettségűeké. Ön azt mondja, hogy sokkal több diplomásra lenne szükség, és a mai világban való boldoguláshoz az érettségi alapkövetelmény. A szakmunkások esetében nem lenne elég egy színvonalas általános iskolai képzés is?

– A technológiai fejlődés olyan gyorsan halad előre, hogy az érettségit nélkülözhetetlennek tartom. Ez biztosít olyan általános ismereteket és képességeket, amire aztán megfelelő életkorban a korszerűsíthető szaktudás felépíthető. Informatika, nyelvtudás, pénzügyi és egyéb alapismeretek nélkül a szakmunkások sem tudnak boldogulni, a megszerzett specifikus tudás ugyanis rohamtempóban avul el. 

Az általános tudás még a felsőoktatásba belépőknél is hiányos…

– Igen, még az ELTE-n is azt lehet látni, hogy nem a fiatalok képességeivel, hanem a felkészültségével van baj. Nekem például óriási szerencsém volt, mert a Fazekas Gimnázium matematika tagozatos osztálya rendkívül inspiráló közeget jelentett. A matematikaoktatásnak hazánkban komoly hagyományai vannak, amelyekre érdemes lenne támaszkodni. Módszertani fejlesztéseket az Akadémia is támogat, de az oktatás színvonalát, a tudás értékét alapvetően a tanárok megbecsültsége határozza meg.

Olvasson tovább: