Kereső toggle

Zenélni csak szívvel lehet

Interjú Kiss Julianna BONIS BONA díjas zongora művésztanárral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kiss Julianna a Ferencvárosi Ádám Jenő Zenei Alapfokú Művészeti Iskola zongora művésztanára, a billentyűs tanszak vezetője, kiváló tehetséggondozó. Ezt ismerte el nemrégiben az Emberi Erőforrások Minisztériuma által odaítélt „BONIS BONA – A nemzet tehetségeiért” díj, de tantestülete is már másodszor választotta az „Év legeredményesebb tanárá”-vá. Nívós hazai és külföldi versenyeken gyakran első helyezést is elérő tanítványai pedig az „Év legeredményesebb növendékei” lettek.

Hogyan indult a pályája? Mi motiválta, mikor eldöntötte, hogy zenész lesz?

– Öt éves voltam, amikor eldöntöttem. Talán az inspirált, hogy ott volt egy hangszer a szobámban, és az lett a játszótársam. Azt, hogy zeneértő ember lettem, a szüleimnek köszönhetem, főleg édesapámnak, aki pici korom óta a zene szeretetére és ismeretére nevelt. Voltak időszakok, amikor nem szerettem gyakorolni, de amikor belegondoltam, hogy milyen lenne az életem zene nélkül, rájöttem, hogy nem bírnám ki. A zene szeretete tartott pályán.

Direkt választotta a tanári pályát a zongoraművészi helyett?

– Igen, gyerekkoromban is inkább tanár akartam lenni. Szeretek koncertezni, szóló és kamaraműveket játszani, a gyakorlás az életem része. De van, ami nagyobb élményt jelent: szeretem a gyerekeket, látni, kiből mi lesz, „fölnevelni” őket.

Ki tekinthető tehetségesnek?

– Aki a zenén keresztül is képes kifejezni önmagát. Van, akin rögtön lehet látni, hogy tehetséges, gyorsan tud haladni, érdeklődő, de van, aki csak hat-hét év múlva kezd kibontakozni.  Technikát lehet szerezni, a zenei alapokat, dallamvezetést meg lehet tanulni, ahhoz csak szorgalom, kitartás, fizikai adottság kell. De hogy belülről tudjon valaki adni, azt nem lehet megtanulni.

Képes a zeneiskola megadni azt, hogy a növendék ne csak a kottához ragaszkodjon, hanem kreatív tudjon lenni?

– Ez ott dől el, hogy egy tanár csak a technikai dolgokat képes-e megtanítani, vagy rögtön, a kezdőknél már arra törekszik, hogy zenét tanítson. A legfontosabb ugyanis, hogy zenéljenek a gyerekek. Ha nem zenélnek, nincs értelme az egésznek. Minden gyerekben benne van a kreativitás és a zene iránt való érzékenység és a zenetanárnak képesnek kell lenni arra, hogy a gyerekekből ezeket előhozza.

Mit ért azon, hogy „zenéljenek”?

– Hallania kell, hogy hova ér el, hogyan szebb, hogyan tudja elmondani a darabot úgy, mintha egy verset mondana. Sokkal könnyebb egy gyereknek elmagyarázni, hogy az adott darab olyan, mint egy mese, s azt kérni tőle, hogy ő is mesélje el a zene nyelvén, vagyis énekelje el, mint azt kérni, hogy egy élettelen tárgyat ütögessen. Tehát nem lehet úgy, hogy először megtanulok technikailag vagy hangilag egy darabot, s azután pedig zeneileg. De sokan arra törekednek, hogy legyen a növendéknek jó technikája, s utána jöhet majd a zene. Én ezzel viszont nem értek egyet.

Ad föl nekik improvizációs gyakorlatokat is?

– Van, aki saját magától csinálja, hobbiból többre vágyik. Ők tanulnak meg igazán zenélni. Mert rájönnek, hogy zongorázni nem a kezükből kell vagy az agyukból, hanem belülről, a szívükből. Ha megírt darabot játszanak is, de belerakják az érzelmeiket, máshogy szól a zene.

Vagyis nem az ujja játszik, hanem a szíve?

– Igen. Zenélni szívvel kell. A technikát el kell sajátítani, a darabokat meg kell tanulni úgy, ahogy le van írva. Nem lehet megmásítani sem a hangokat, sem a ritmusképleteket, de ami mögötte van, azt nem lehet kottából eljátszani. Nem lehet mint egy fadarab zongorázni, hanem belülről meg kell mozdulnia valaminek. A nagyobbak ezt már értik, rá is szoktam kérdezni, hogy amikor játszottak, éreztek-e valamit.

És ha azt mondják, hogy nem, akkor mit mond nekik?

– Akkor nem tudom azt mondani, hogy jól játszottak, és addig próbálkozom – magyarázom, eljátszom a hangszeren, példákat hozok fel az élet más területeiről –, amíg neki is élményt okoz és jelent a ,,játék’’. Mert ha ő nem érez semmit, magának nem okozott semmit, akkor másnak sem fog okozni semmit. Ha ő magában érez valamit, akkor másban is megmozdul az a valami. Nem lehet a kottát úgy lejátszani, mint egy matekképletet.

A tanár példakép is a gyerek számára. Milyen példaképnek lenni?

– Jó és megtisztelő, de nehéz is egyben. Emberileg is, hiszen a gyerekek gyakran nekem mondják el, ha valami bántja őket, sokszor többet tudok róluk, mint a szüleik. Sok időt töltünk együtt, tudom, kinek mi a kedvenc étele, játéka, ruhája, és természetesen ők is ismernek engem, sokszor együtt étkezünk, utazunk, „nyaralunk”. A tanítás számomra nevelői munka. A szülők megbíznak bennem, hogy a gyermekeikre jó hatással vagyok, mert egy jó pedagógus értékeket közvetít, minden gyerekhez egyforma szeretettel közelít, nem tesz kivételt közöttük. Tanári pályám kezdete óta erre törekszem. Ezt a gyerekek megérzik, és teljesítőképességeik kitágulnak, szárnyra kapnak. Fontos, hogy példa legyek, de az sem jó, ha egy tanítvány teljesen lekopíroz. Valamennyit persze mindenki átvesz, akár a mozgásból vagy ahogy ülök a zongoránál, de kell, hogy legyen benne egyéni is. A zene attól lesz jó, ha benne van a zenész egyénisége.

A gyakorlási nehézségeken hogy lehet túllenni?

– Valóban van, amikor fájdalmas több órán át egyhelyben ülni, de talán egy nemzetközi zongoraverseny Prima Primissima díja kárpótolja az embert (öt év alatt közel ötven díjat nyertünk). A Kovács-módszert is próbálom alkalmazni: mozgáspihenőket iktatunk be, amikkel fel lehet frissíteni a testet és a szellemi képességeket is. A különböző technikai nehézségeket: gyorsaságot, ritmusérzéket pedig nemcsak a zongora mellett, hanem hangszer nélküli zenei mozgás-előkészítő gyakorlatokkal is lehet fejleszteni.

A zongoraversenyeknek mi a célja?

– Van, aki azért megy versenyezni, mert zenei pályára készül, de van, aki csak azért, mert szereti csinálni. Egy fiatalnak fontos a versenyzés, az, hogy nyerjen, hogy amiben jó, abban megmutassa magát. A versenyzés minden gyerekben benne van. Ha ezt jól kezeljük, akkor nem romboló hatású, mint azt sokan gondolják, hanem örömöt, sikert okoz, és a gyerek személyiségére jó hatással van. A kezdő növendékeim azt kérdezik, hogy ők mikor mehetnek versenyezni.

Az internet hozott változást a növendékeknél a zenéhez való viszonyban?

– Kevesebb idejük van gyakorolni. A legtöbb szülő sajnos azt mondja a gyerekének, hogy a zenetanulásból nem lehet megélni, és olyan dolgokat kell csinálni, amiből majd meg tud élni. Másrészt a sportot többet látják a gyerekek a tévében. Sokan azt gondolják, hogy a sport alapvetőbb dolog, pedig a zene is ugyanolyan fontos az ember életében. Sajnos nem lehet hallani a hírekben, hogy milyen sikereket értek el a magyar fiatalok nemzetközi zenei versenyeken, és nem jellemző, hogy a médiában komolyzenei versenyt közvetítenének főműsoridőben. Pedig ugyanolyan sok fiatal művész nyer versenyeket, mint sportoló. A magyarok még mindig nagyon jók a komolyzene területén, nemzetközi szinten is. Külföldön rengeteg verseny van, idehaza sokkal kevesebb.

Zongorázni bármilyen életkorban el lehet kezdeni?

– Mindent lehet, csak belső indíttatás kell hozzá, és persze akarni kell. Volt, aki tizenhat évesen jött hozzám, zongoraművész szeretett volna lenni, de a tanárai nem vették komolyan, kinevették. Technikailag nem fejlődött, kottát olvasni sem tudott. Viszont volt benne zeneileg valami plusz, ami nem tanítható. És ezt nem hagyhattam elveszni. Három évig télen-nyáron, minden nap (még hétvégén is) együtt dolgoztunk, s nehezen, fájdalmasan ugyan, de behozta a lemaradását. Ez a növendékem jelenleg a Zeneakadémia hallgatója, jó úton halad álmai megvalósulása felé.

De mit is tud adni a zene az embernek azon kívül, hogy megtanul egy hangszeren játszani?

– Először is erősíti a koncentrációs képességet, a kitartást, a szorgalmat, a memóriát fejleszti. Később pedig a lelki, érzelmi egyensúly létrehozásában, fenntartásában segít. Volt olyan növendékem, aki mikor összeveszett a szüleivel, akkor elvonult és csak zongorázott, érzelmileg teljesen kibontakozott, abban tudta elmondani azt, amit másnak nem mondott el. A zenének van mélysége, magassága, saját maga képére formálhatja az ember. Kodálynak van egy jó mondása: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”

A tanítványok mondták

Zhang Zhong Shi (17 éves), 2012-ben országos versenyen 1. díjat, 2013-ban Olaszországban nemzetközi zongoraversenyen kiemelt első díjat, nemzetközi és országos versenyeken pedig többször is 2., 3. díjat kapott. „Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy van jövője a kapcsolatnak, és hosszú távú lesz. A tanárnő szigorú, de megértő is. Más tanárokhoz képest nagyon erős a hivatástudata, nem sajnál időt és energiát fektetni egy növendékbe, akibe látja, hogy érdemes, vagy aki akarja, hogy ezt tegyék vele. Többet dolgozik, mint más tanárok. Sokat törődik velem, és nemcsak zenét tanít, hanem emberi dolgokban is segít. Az évek során megerősödött bennem a hivatástudat, hogy ne csak megélhetési lehetőségként tekintsek a zongorára, hanem ha erre van tehetségem, akkor abból a legjobbat kell kihozni.”
Koltay Kurszán (22 éves), jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem klasszikus zongora tanszakának hallgatója, a Belmondo zenekar volt zongoristája. Zeneiskolai tanulmányai alatt többek között egy nemzetközi verseny 4., illetve egy országos verseny 2. helyezettje, különdíjasa volt. „Nagyon sokat köszönhetek a tanárnőnek. Ő tanított meg arra a fegyelemre, ami nélkül lecsúsztam volna a pályáról. Viharos volt a közös munkánk, mint az oroszláné és az idomáré. Ő hitt bennem, és nem hagyta, hogy ellinkeskedjem az életem. Megtanított arra a mélységes tiszteletre, amivel ma a szakmára tekintek. A legnagyobb csodát kaptam tőle: a zenét! A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Figyeli pályámat, és ahol tud, segít. Hálásan köszönöm neki a rengeteg fáradságot, segítséget és intő szót, amivel vezetett az úton.”

Olvasson tovább: