Kereső toggle

A tüzes trón meséje és a pusztító vörös gróf

Baloldali ikonokkal számol le új könyvében Bánó Attila

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Dózsa György a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurája volt, Károlyi Mihály pedig nem „jóságos vörös gróf”, hanem hazaáruló, aki a Tisza-gyilkosságban is szerepet játszott – írja Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvében Bánó Attila újságíró.

Már előző hasonló témájú könyvében, az 55 meghökkentő eset a magyar történelemben című kötetben is foglalkozott Dózsa Györggyel, most újra terítékre került. Pikkel rá?

– A könyvbemutatón Fodor István, a Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója is úgy fogalmazott, hogy Bánó Attila nem csípi Dózsa Györgyöt. Nem egészen erről van szó. Egyszerűen az olvasmányaim-kutatásaim során számos olyan információhoz jutottam, amelyek alapján teljesen nyilvánvalóvá vált számomra: Dózsa György nem az a történelmi személyiség, aminek beállították számunkra. Nem véletlen, hogy a második világháború előtti történetírás nem sorolta őt nemzeti hőseink közé.

Se parasztforradalom, se tüzes trón…?

– Dózsa György parasztvezér volt ugyan, csak éppen parasztforradalom vagy parasztfelkelés nem volt – legalábbis nem úgy, ahogy azt beállították nekünk. Dózsa egy rosszul szervezett keresztes háború érdekében toborzott sereget használt fel önös céljaira, szó sem volt arról, hogy a parasztok olyannyira elégedetlenek lettek volna, hogy fellázadjanak. Ő maga egyébként nem mondható nagy formátumú személyiségnek, írni-olvasni nem tudott, fiatalabb korában Erdélyország közismert rablógyilkosaként tartották számon. Később ezt jóvátette azzal, hogy a Délvidéken, Nándorfehérvár környékén végvári katona, sőt lovastiszt lett belőle, majd egy párbajban legyőzött egy török szpáhi vezért. Ezt követően utazott fel Budára, hogy a királytól átvegye az ezért járó elismerést. Ott figyelt fel rá Bakócz Tamás bíboros, aki a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra személyes becsvágytól is hajtva igyekezett minél nagyobb sereget toborozni. Már önmagában ez sem tűnt ragyogó ötletnek: tavasszal egyházi kiközösítéssel fenyegetve lehívni a parasztokat a termőföldekről egyenesen éhínséggel fenyegetett. Ráadásul a gazdaságilag gyenge lábakon álló ország hatalmilag is megosztott állapotban volt. II. Ulászló sem volt erőskezű uralkodó, a főurak pedig kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással.

Bakócz Tamás valamiért úgy gondolta, hogy a köztudatba berobbant hős alkalmas lesz a rövid idő alatt negyvenezer fősre duzzadt sereg vezetésére. Ezzel Dózsa György egy csapásra az ország legjelentősebb hatalmi tényezőjévé vált.

Mi volt az oka, hogy „nem rendeltetésszerűen” élt ezzel a lehetőséggel?

– Ez nem teljesen világos. Annyi bizonyos, hogy Dózsának semmi becsülete nem volt a nemesség előtt, nem véletlen, hogy a nemesi bandériumok nem csatlakoztak a sereghez. A parasztok előtt kétségkívül nagy tekintélye volt, de ezt sem a szellemiségével vívta ki, hanem súlyos fenyegetésekkel. Már a király ellen fordult, amikor kiadta azt a kiáltványát, amelyet nekünk az iskolában valamiért elfelejtettek egy az egyben bemutatni. Ha ezt az ember elolvassa, rájön, hogy itt szó sem volt valamiféle nemes ügyről: felszólította a parasztokat, hogy azonnal vonuljanak be, és aki ezt nem teszi meg, azt karóba húzzák, a feleségét és gyerekeit megölik, a vagyonát felprédálják. Ezt több esetben meg is tették.

A lényeg, hogy Dózsa ezzel a belháborúval meggyengítette az országot, és kiszolgáltatta a fenyegető török veszélynek. Lényeges momentum, hogy háborúja „eredményeként” például a Tiszántúl szinte teljes nemességét kiirtották – rongálva ezzel védelmi képességeinket. Továbbá tevékenysége olyan bizalmi válságot eredményezett a nemesség és a parasztság között, amihez hasonló korábban nem volt – az utóbbiak kezébe később nem mertek fegyvert adni. Ezért a tizenkét évvel később bekövetkezett mohácsi tragédiához vezető út egyik meghatározó mérföldköve ez a Dózsa-féle parasztháború volt.

Ehhez képest valóban érdekes Dózsa megdicsőülése.

Ez pusztán a szocializmus számlájára írható?

– Van azért ennek előzménye, hiszen Petőfi Sándor és Ady Endre is nagyra tartották Dózsát. Sőt, úgy tűnik, hogy a tüzes trón legendáját maga Petőfi találta ki A nép nevében című versében. Előtte ugyanis ennek nyoma sincs a leírásokban. Volt ugyan fából ácsolt szék, mint ahogy abroncskorona is, és említik a tüzes csípővasakkal való kínzást, valamint azt is, hogy kiéheztetett főembereit kényszerítették, hogy Dózsa húsát egyék – de tüzes trón nem volt. Ennek ellenére ezt még egyes történészek is elfogadták tényként.

Persze a parasztvezér megítélését az ideológiai megfontolások alakították leginkább. A kommunista hatalomátvétel után Rákosi Mátyás például név szerint említette Dózsa Györgyöt azoknak a történelmi személyiségeknek a sorában, akiknek a tevékenységét a kurzus történészeinek „újra kellett értelmezniük”. Így kezdték el Dózsa Györgyöt tudományos alapon kozmetikázni.

Mi lehet az oka annak, hogy a nagy utcanév-változtatási hullámban Dózsa György érintetlen maradt? 

– Többen kérdezték már tőlem, hogy miért nem mindegy, ki volt valójában Dózsa György, az egész történet már ötszáz éves. Erre azt szoktam mondani: ha elfogadjuk, hogy a történelemismeretünk egy szelete hazugságon alapul, akkor az egész történelemtudományunk hiteltelenné válik. Ezért tiszta vizet kellene önteni a pohárba, és meg kellene akadályozni, hogy Dózsa Györgyöt még egyszer oda lehessen állítani Szent István, Mátyás király, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc és a többi nagyjaink mellé.

Könyvében leszámol egy másik baloldali ikon, Károlyi Mihály egykori miniszterelnök nimbuszával is. Valóban ő lehetett a Tisza István-gyilkosság felbujtója? Ezt mire alapozza?

– Néhány éve kezembe került egy korábban elveszettnek hitt dokumentum, a Tisza István gyilkosai a hadbíróság előtt című kötet, ami tulajdonképpen az 1920-as per szó szerinti jegyzőkönyve. Az abban – illetve más, eddig is ismert forrásban – olvasott információkat összerakva egy egészen más kép rajzolódik ki Károlyi Mihályról, mint a demokráciáért, a népért, nemzetért aggódó, saját vagyona terhére jótékonykodó politikus mítosza.

A peranyagot tanulmányozva arra jutottam, hogy legalábbis tudnia kellett Tisza István meggyilkolásának hátteréről, de az se lenne meglepő, ha ő adott volna erre utasítást.  Károlyi indítéka bőven megvolt: Tisza politikai riválisa volt, akit egyenesen gyűlölt. 1913-ban már párbajra is sor került kettejük között, Károlyi csaknem egy órán át indulatosan rohamozta ellenfelét, akit csak kiváló vívótudása mentett meg a legrosszabbtól. A vörös gróf később szűkebb körben azt is megfogadta, addig nem nyugszik, amíg el nem pusztítja Tiszát.

A peranyagban rögzített tanúvallomásokból kiderül: 1918-ban, az őszirózsás forradalom során egyáltalán nem a spontán népharag áldozata lett a posztjáról eltávolított miniszterelnök. Ez egy nagyon tudatosan, hideg fejjel megszervezett akció volt, amit a helyére kinevezett Károlyi Mihály legszűkebb köre dolgozott ki, azon belül is Kéri Pál, az új kormányfő legbizalmasabb embere. Október 31-én két autóval érkezett a Teleki-villához egy csoport, benne újságírótól kezdve szökött katonáig többféle alakkal. Előzőleg gondosan megszüntették az ingatlan telefon-összeköttetését, a villát őrző csendőröket elküldték, aki maradt, azt lefegyverezték. A villába behatolva némi szóváltás után lelőtték Tiszát a felesége és az unokahúga szeme láttára. Ezeket az embereket Károlyi ideje alatt nem vonták felelősségre, a megindult rendőrségi eljárás gyorsan elsikkadt. Viszont többen közülük több alkalommal is óriási kifizetésekben részesültek az államkassza terhére – ami ugyancsak elképzelhetetlen lett volna a miniszterelnök jóváhagyása nélkül.

 A vádlottak között mégsem találjuk ott Károlyit…

– Érintettsége nyilvánvalóan feltételezés – ám egyáltalán nem megalapozatlan, még ha csupán közvetett bizonyítékok állnak is rendelkezésünkre. A felelősségre vonáshoz ez azonban kevés volt.  Ugyanakkor egy másik ügyben, hazaárulás miatt 1923-ban elmarasztalták.

A történet lényege, hogy 1918. november 3-án Padovában aláírták a fegyverszüneti megállapodást az antant és a Monarchia között. Abban még az szerepelt, hogy a fegyverszüneti határok a Monarchia 1914-es határai mentén húzódnak, vagyis Magyarország történelmi határait ekkor még semmi nem fenyegette. A szerbek viszont külön akartak tárgyalni Károlyival, aki tizenkét nappal a padovai fegyverszünet után utazott le Belgrádba, ahol egészen elképesztő megállapodást kötött: Magyarország bizonyos déli területeit átengedte a szerbeknek. Erről a teljesen ésszerűtlen döntésről Bartha Albert, az akkori hadügyminiszter a hadbírósági tárgyaláson azt mondta, ő kérdőre vonta Károlyit ezzel kapcsolatban, ám a miniszterelnök idegesen csak annyit válaszolt, hogy neki gyorsan kell cselekednie, és aki nem tud gyorsvonaton utazni, az szálljon le róla. Két nappal később Bartha az Est című lapból értesül a saját lemondásáról.

Van reális magyarázat Károlyi tettére?

– A szerbeknek volt egy olyan elképzelése, hogy egy úgynevezett Szerb-Magyar Köztársaságot hoznak létre, amelynek Pécs lett volna a központja. Ennek a Pécsnek a polgármestere abban az időben a volt hadügyminiszter, Linder Béla volt. Linder nagyon jó kapcsolatokat ápolt a szerbekkel, sőt még egy olyan elképzelést is megfogalmaztak, hogy ennek a köztársaságnak az elnöke Károlyi lett volna.

Mindezért 1923-ban hazaárulás vádjával perbe fogták és – távollétében, mivel külföldre távozott – el is ítélték, meg is fosztották minden vagyonától, ami nem lehetett nehéz, mert köztudomású, hogy birtokait elkártyázta. Egy másik hiedelem vele kapcsolatban, hogy 1919 elején, a nagy földosztás alkalmával saját földjeiből is osztogatott. Csakhogy több forrás szerint a birtokai ekkoriban már jelzálog alatt álltak. A „jóságos vörös gróf” egy tipikus kaszinói arisztokrata volt, annak összes hibájával.

A könyvében tisztázott hiedelmek milyen „széljárások” nyomán alakultak ki? 

– Elsősorban a tények ismeretének a hiánya, valamint a korabeli vagy közelmúltbeli politikai szempontok játsszák ebben a főszerepet.  A történészek egy része mindig ki van téve az adott politikai széljárásnak. Ez nemcsak a mostani korra igaz, hanem a régebbi századok történetírására is. Ezért sok esetben nincs könnyű dolga a történészeknek, amikor az írott forrásokból igyekeznek tájékozódni. Az egyes eseményeket azért kell valamilyen ok-okozati rendszerben nézni, mert sokszor kiderül, hogy amit leírtak, az valamilyen igénynek megfelelően született. Ehhez jönnek hozzá a nép száján alakuló történetek: bár a történészek a legtöbb esetben nem ezekből dolgoznak, mégis alakítják a történelemszemléletünket.  

Hány kötetet lehet még megtölteni a „meghökkentő történelmi esetekkel”?

– Téma van bőven, és úgy látom, az olvasókat érdekli is. Az 55 meghökkentő esetet feldolgozó előző könyvem két év alatt a harmadik kiadást élte meg. Jó visszajelzéseim vannak olyan fiatalok szüleitől is, akik gyengék voltak történelemből, ám a könyveim kapcsán feltámadt bennük az érdeklődés, és javultak is az eredményeik.

Szokták tőlem kérdezni, hogy miért van az, hogy a fejezetek témái legtöbbször olyan sok kegyetlenséget, horrort tartalmaznak. Erre az a válaszom, hogy ilyen a magyar történelem. Ennek fényében a jelenlegi panaszaink, küzdelmeink közepette hálásak lehetünk azért, hogy nekünk jobb sors jutott, és azért is, hogy ilyen szörnyű időszakok közepette megmaradt nekünk ez a szép ország és haza.

Olvasson tovább: