Kereső toggle

A labdának mindig pontosan kell érkeznie

Beszélgetés Buzánszky Jenővel, a Nemzet Sportolójával, az Aranycsapat hátvédjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nagyobb akaraterő kell a fiataloktól” - mondja Buzánszky Jenő, Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett egykori sportoló. Az ötvenes évek legendás magyar futball-válogatottjának tagjaként olimpiai bajnoki címet és világbajnoki ezüstérmet is szerző korábbi labdarúgóval a huszadik század egyik legnagyobb sporttörténeti eseménye, az emlékezetes „6–3” hatvanadik évfordulóján, Dorogon beszélgettünk.

Idefele jövet láttam az elhagyatott feldolgozó üzemeket, a kivájt hegyoldalakat. Mintha itt, Dorogon minden a szénbányáról szólt volna.

– Igen, minden nap tizenkétezren dolgoztunk ott, még én magam is, egészen 1978-ig, amikor megszüntették. Akkortájt a sportcsapatokat ugyanis nem egyesületek működtették, hanem állami vállalatok. Még Coubertin báró javaslatára írták elő törvényben, hogy a nagyobb vállalatoknak futballpályát és csapatot kellett működtetniük. A trianoni békeszerződés korlátozta a katonai létszámot, és hogy a fiatalok ne üljenek a fenekükön, így próbálták őket mozgásra fogni.  Dorogon a szénbánya alkalmazott minden sportolót, engem is. Reggel nyolcra mentünk dolgozni, délután pedig következtek az edzések. Azt megelőzően Pécsett is úgy focizhattam, hogy a vasúttársaság alkalmazottjaként kellett dolgoznom, amit a klub vezetői intéztek el nekem. Nem sokkal később aztán jött egy papír a vasúttól, hogy elbocsátanak, mint „politikailag megbízhatatlant”.

Abban az időben ez elég veszélyes minősítés volt. Miért bélyegezték meg ezzel?

– Igazából a mai napig nem tudom. Vélhetően szerepet játszott ebben, hogy a leventeképzőbe jártam a második világháború évei alatt. Ez egy katonai előkészítő volt a magyar ifjúság számára. Amikor jöttek a szovjetek a háború végén, a németek magukkal vitték a leventéket. Nekem pedig ebben mint szolgálatvezető kellett volna segédkeznem. Azonban amikor indult a vonat, leszálltam róla, a pisztolyomat pedig odanyújtottam a segédtisztemnek. „Neked jobban fog kelleni, én maradok” – mondtam. Nagy rizikót vállaltam ezzel, mert ha a németek visszajönnek, akkor hazaárulásért kivégeznek. De nem jöttek vissza többé. Ahogyan sokan a leventék között szolgáló barátaim közül sem.

Maradjunk a politikánál: hogyan élte meg a fordulatot 1948 környékén? Sportolóként mit érzékeltek a kommunisták hatalomátvételéből?

– Fiatalon minket a sport érdekelt, nem a politika. Azt persze érzékeltük, hogyan támogatnak bennünket, sportolókat a politika oldaláról. Háborúban a hadvezéreké a főszerep, békeidőben a sportolóké és a kultúráé. A kommunizmus felsőbbrendűségét a sporton keresztül igyekeztek kifejezni. A mérkőzések után olykor a feleségemmel együtt kocsival és motorosrendőrrel fuvaroztak, és emlékszem a nacsalnyikokkal, például Farkas Mihály honvédelmi miniszterrel együtt ünnepelt győzelmekre is. Még a kedvenc nótája is eszemben van, amire persze együtt kellett táncolnunk hivatalból. „Őrmester úr fekete subája, barna kislány húzódik alája” – ment a dáridó. Eszembe jutnak még a „testvéri” országok irányába tett érdekes politikai gesztusok is. Egyszer az albánokkal játszottunk. Akkoriban Enver Hodzsa volt Albániában élet és halál ura, aki különös „vendégszeretettel” fogadott minket. Éppen operaénekesek vendégeskedtek nála, ezért kiadta nekünk a mérkőzés után, hogy nézzük meg az előadást. Ez négy napig tartott. Ennyi ideig kellett tapsolnunk a produkciónak. Aztán Hodzsa megunhatta a dolgot, mert egyszer csak így szólt hozzánk: „jól van, holnap mehetnek haza”. Vagy említhetném az 1956-os olimpiát is, amire azért nem utazhattunk ki, mert azt állították nekünk, hogy „túl sokba kerülne.” Az aranyérmet végül a Szovjetunió nyerte. Nekik kellett megnyerni.

1947 óta él itt Dorogon. Nem akart elmenni innen? Soha nem hívták Budapestre, például az akkor a világ legjobb klubcsapatának számító Honvédhoz?

– Hívtak Budapestre, sőt egy valóságos kastélyt ígértek nekem. Éppen akkortájt telepítették ki a svábokat az országból, úgyhogy bőven voltak üres házak, sőt óriási villák, kastélyszerű épületek is gazdátlanná váltak. Azért a házért azonban nem én dolgoztam meg, hanem a sváb tulajdonos. Arra gondoltam, mit felelek majd, ha esetleg hosszú évek múlva egyszer csak visszajön a családjával, és azt mondja: „Hé, koma, ez az én házam.” Nekem a másé nem kellett. Jóval később, már 1969 környékén váratlanul felhívtak a sporthivataltól azzal, hogy Iránból érdeklődnek egy neves edző után, és lenne lehetőségem eltölteni ott egy évet. Havonta négyezer dollárért! Ez felfoghatatlanul nagy összeg volt akkor. A bányától kaptam is egy évre szóló fizetés nélküli szabadságot, de végül visszamondtam az egészet. „Kleine Fische, gute Fische” – mondja a német, vagyis a kis halak is jó halak. Nem bántam meg, hogy maradtam.

Térjünk át az Aranycsapatra, amely Magyarországon ma már sokkal inkább történelmi, mintsem sporttörténeti vonatkozásokkal bír.

– Ritka, hogy egy ilyen kis országban, egy időben ilyen társaság összejöjjön. Ne feledkezzünk meg azonban a harmincas évekről sem, akkor is volt már egy nagyon jó magyar csapat, amely 1938-ban világbajnoki döntőt játszhatott Párizsban az olaszokkal, mégpedig úgy, hogy a legjobb játékosainkat szándékosan nem is játszatták. A „Berlin–Budapest–Róma tengely” lényeges szerepet játszott akkor, és nem akarták, hogy az olaszokhoz fűződő „baráti” kapcsolat sérüljön. Nekünk sokat segítettek azok az idősebb, vagy már kiöregedett futballisták, megfigyelők, akik támogattak, ajánlottak, és nem visszahúztak minket. És semmit nem kértek cserébe. Ilyen személyeket ma nem nagyon találunk itthon.

Nekünk, sportolóknak elég feszesen kellett élnünk. Minden nap edzések voltak, szombaton volt csak pihenő. Vasárnaponként voltak a mérkőzések, ezért péntek este nyolc órától már otthon kellett lennünk. Ezt le is ellenőrizték! Aki nem volt otthon, az nem játszhatott vasárnap. Sőt – bár én ezzel nem értettem egyet – , még a házasélet is szabályozva volt: csütörtöktől ugyanis már nem volt ajánlatos. És ezt sokan betartották. Ez hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon a sportkultúra megfelelő háttere. Ezen kívül egy olyan ötletes játékrendszert alakítottunk ki, amely nagy újításnak számított akkor a labdarúgásban.

Miután az Aranycsapattal megnyerte az 1952-es olimpiát, valamint az Európa-bajnokság elődjének számító kupasorozatot, következett az a bizonyos „évszázad mérkőzése” az angolokkal. 1953. november 25-ét egyes iskolákban még ma is kötelező évszámként tanítják a történelemórákon.

– Mi akkor már 1950-től nyertük a mérkőzéseket sorozatban. Azt mondták abban az időben, hogy három nagy csapat létezik, az angol, a brazil és a magyar. Ez adta annak a mérkőzésnek a rangját, ezért lett úgy beharangozva a találkozó, hogy ez lesz „az évszázad mérkőzése”. A magyar válogatott lényegében amiatt a 6–3-as győzelem miatt kapta az „Aranycsapat” nevet, az volt a legnagyobb győzelmünk. Mivel azonban előzőleg féltek a politikusaink, hogy a jó propagandaeszközként felhasználható veretlenségi sorozatunk megszakad, külön pártbizottsági döntés kellett arról, hogy játszhassunk a kapitalistákkal. Pedig igazán jól kerestünk az államnak: húszezer dollárért léptünk föl meccsenként.

Nem tartottak az angoloktól? A kis szocialista Magyarország futballistái hogyan tekintettek akkor a kapitalizmus egyik nagy fellegvárára, Angliára?

– Nézze, mi úgy gondoltuk akkor, hogy a falevelek itt is és ott is zöldek. A híradások abban az időben eleve csak Hegyeshalomig terjedtek. Ezért nem tudtuk, hogy mire számítsunk. Persze, az sem volt véletlen, hogy miután a mérkőzést követően az angol csapat játékosaival hajnalig voltunk együtt London belvárosában, Sebes Guszti bácsi (az Aranycsapat edzője – a szerk.) mégis ébren várt bennünket, mert attól félt, hogy valamelyikünk esetleg nem tér vissza többé Magyarországra.

Miért veszítették el aztán a világbajnoki döntőt 1954-ben a németek ellen?

– Nem mi buktuk el a döntőt, hanem mások nem engedték, hogy megnyerjük. Ezt ki kellett mondanom. A világbajnokság során végig ugyanazok az angol bírók vezették a meccseinket, és minden találkozó után úgy éreztük, nem akarják, hogy nyerjünk. A brazilok elleni vb-mérkőzés például életem legdurvább találkozója volt, de a döntőben is, miután 10 perc után már 2–0-ra vezettünk a németek ellen, azonnal elkezdődött az „aprítás”. Ez csúcsosodott ki abban, hogy elvették Puskás Öcsi szabályos gólját pár perccel a vége előtt. Azóta minden évben felriadok éjszakánként a döntő napjának évfordulója, július 4-e környékén, és eszembe jutnak azok az emlékek.

Amíg Németországban a világbajnoki győzelmet a modern Németország újjászületéseként ünneplik mind a mai napig, addig nálunk lezajlott a „kis októberi forradalomnak” is nevezett tüntetéssorozat, amely során a vereség hallatára ezrek vonultak Budapest utcáira. A megmozdulást több napot követően csak az ÁVH tudta megfékezni. Hogyan élték ezt meg?

– Valahol értettük, hogy az emberek miért nem tapsolnak nekünk ezért az eredményért. Negyven győztes meccs után éppen a vb-döntőt veszítettük el. Azonban tökéletes boldogság talán nem is létezik. Sokan azt vágták a fejünkhöz, hogy eladtuk a mérkőzést, csaltunk. Pedig nincs az a pénz, amiért így tettünk volna.

A következő lényeges állomás már az 1956 októberi történelmi események voltak az Aranycsapat pályafutásában.

– Azok a történések az egész labdarúgásunk számára meghatározóak voltak. Az 56-os események kitörésekor az Aranycsapat egy része éppen külföldi túrán volt. Puskásék úgy döntöttek, hogy a helyzet rendeződéséig inkább kivárnak a hazatéréssel, ezért egy külön nem engedélyezett dél-amerikai túrára is elutaztak. Emiatt őket súlyosan elítélte a politikai vezetés. A sajtón keresztül valóságos lejárató kampányba kezdtek, mindenekelőtt Öcsivel szemben. Róla azt írták, hogy kémkedett, titkos papírokat vitt ki külföldre. Ugyan a túra után elutaztak egészen Bécsig, értesülve azonban a kialakult helyzetről, inkább úgy döntöttek, nem jönnek haza. Puskás a hazatéréssel az életét kockáztatta volna. Érdekes, éppen az oroszok segítettek abban, hogy a feleségét később kicsempésszék hozzá Ausztriába. Eszembe jut, amikor korábban Olaszországban egy mérkőzés után szétszéledt a csapat, és a hazaindulás előtt közvetlenül Puskás még sehol sem volt. Aztán az utolsó pillanatban megjelent több ember társaságában, akik talán a Szabad Európa képviselői voltak. Máig nem felejtem, ahogy a vonat lépcsőjén állva visszafordult feléjük, és odaszólt nekik: „Ti tényleg azt hittétek, hogy be tudtok rúgatni engem, és itt maradok?” Ez is mutatta, hogy sem Puskás, sem a többiek nem tervezték azelőtt soha a disszidálást.

Követi még a magyar futballt? Látta például a hollandok elleni 8–1-es vereséget?

– Akkor éppen Németországban voltam. A félidőben a barátaim mondták, hogy már 4–0-ra zakózunk. Azt hittem, lefordulok a székről. Ezeknek az eredményeknek az egyik legnagyobb oka a lélektelenség. És, hogy minden magyar játékos azt hiszi, hogy ő a docens. Persze talán nem elég jók az edzőink, a vezetőink sem. Így pedig nem tudjuk a gyerekeket sem képezni. Márpedig sok mindent eldönt, hogy a fiatalok hogyan tanulják kisiskolásként az ábécét. Nagyobb akaraterőre van szükség a fiataloktól most.

Szeretjük mi magyarok a futballt még? Futballnemzet vagyunk?

– Inkább csak voltunk. Nincsenek eredményeink, így nincs jogunk ezt mondani. Hogy szeretik-e a magyar emberek a futballt, vagy már kevésbé, az egy dolog. A pénzt ugyanis már biztosan jobban szeretik. Mi egykoron a magyar válogatott mezében nagyon büszkék voltunk, és minél jobb teljesítményt akartunk nyújtani. Hangosan énekeltük közösen a Himnuszt, a végén pedig egyszerre kiáltottuk mindig együtt, hogy „Isten segíts bennünket”. Ez mindig nagy lelki erőt adott nekünk.

A kommunista Magyar Népköztársaság játékosai hittek abban az időben Istenben?

– Minket még így neveltek. Mi a húszas-harmincas évek „gyermekei” voltunk. Egy húron pendültünk, és nemcsak csapattársak voltunk, hanem barátok is. Emlékszem, előfordult, hogy egy mérkőzésen Puskásnak próbáltam keresztbe átlőni a labdát. Amikor másodszorra is tévedtem, Öcsi visszakiabált meglehetősen cifra kifejezésekkel, hogy a „bányász mindenedet, hova rúgod a labdát?”. Ma ilyenre megsértődnek az emberek. Pedig igaza volt. Tudtam, hogy nem engem utál, hanem egyszerűen a labdának mindig pontosan kell érkeznie.

Olvasson tovább: