Kereső toggle

Egy ország közös nyelve

Interjú dr. Knausz Imrével, a Miskolci Egyetem BTK Tanárképző Intézetének docensével, a Taní-tani Online főszerkesztőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Évek óta érvel a műveltség fontossága mellett korunk pedagógiai kihívásaival kapcsolatban. Miért tartja annyira fontosnak a műveltséget, illetve egyáltalán mit értsünk a kifejezés alatt?

– A műveltség fogalmához akkor jutunk közelebb, ha a művelt ember eszményéből indulunk ki, és ezt történetileg szemléljük. Ez a humanizmusban alakult ki, és azóta tartja magát, bár a tartalma természetesen változik. A műveltség tartalmilag mindig valamiféle hagyományra vonatkozik, arra, ami már elfogadott, ami már átesett egy bizonyos szűrőn, úgymond kiállta az idők próbáját. A hagyománynak egy kanonizálódott formája.

Ön Műveltség és autonómia című tanulmányában azt állítja, hogy a humán műveltség hozzájárulhat ahhoz, hogy az ember olyan autonóm személyiséggé váljon, aki adott esetben képes ellenállni egy diktatúra nyomásának. Mennyire igazolható ez? Hiszen például a náci vezetők között nagyon művelt emberek is voltak.

– A nagyon művelt náci létező figura, de nem tipikus. Az én érvelésem inkább logikai: lehetnek elméleti megfontolásaink, amelyek azt mondják, hogy a műveltségnek van köze az autonómiához. Alapvetően háromféle módon: az egyik, hogy a műveltség tesz képessé arra, hogy okokat is keressünk, a dolgok mögé lássunk. Ez szükséges ahhoz, hogy ne legyünk kiszolgáltatva mások ítéletének, hanem értelmezni tudjuk a különféle véleményeket. Ma nagyon hiányzik például a természettudományos műveltség, ezért az ember mindenféle okkult irányzatnak bedől, nem tud különbséget tenni, hogy ez most tudományos érvelés vagy sem.

A másik a narratívák életünket meghatározó szerepe. Könnyen cselekszünk vagy hozunk döntéseket úgy, ahogyan az általunk olvasott vagy mások által elmesélt történeteken vagy a látott filmeken átszűrődő sémák diktálják. És itt nagyon fontos, hogy vannak-e alternatív sémáink a jelen megszokott sémáihoz képest, amelyek alapján újragondolhatjuk a dolgokat.

A harmadik szintén kapcsolódik az autonómiához: tudunk-e közösen döntéseket hozni. Meg tudjuk-e értetni magunkat egymással egy közösség részeiként vagy elszigetelődünk. Ez nagyon-nagyon hiányzik. A műveltség egy közös nyelv, amely nemzeti szinten szerveződik, tehát egy ország állampolgárainak közös nyelve. Nem egyszerűen grammatikai szinten, hanem a közös utalások rendszerében. Ha ez nem működik, akkor a társadalom külön csoportokra szegmentálódik, melyek már nem tudnak egymással kommunikálni, nem tudunk országos ügyekről normálisan beszélni egymással.

Ez az, ami most van.

– Igen, ez az, ami most van. Különböző politikai nézeteket valló emberek már nem is keresik egymás társaságát, mert úgysem értik meg egymást. Ez szerintem részben a közös műveltség hiányára vezethető vissza, mert nincsenek olyan közös értékeink, amelyek kiindulópontot jelenthetnének. Nem ugyanazt értjük a szavakon.

És vajon mi vezetett idáig? Mi osztja meg a mai társadalmat ennyire?

– Ez rejtély számomra is. Több szinten lehet erről beszélni. Amögött, hogy nehezen találjuk meg a közös nyelvet, megragadhatóak kulturális változások. Ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem ennek a posztmodern világnak a sajátossága. Például a tévénézési szokások megváltozásával is összefüggésbe hozható, bár nem akarom pusztán erre visszavezetni. A kilencvenes években kialakult az, hogy minden rétegnek megvan a maga csatornája, és mindenki mást néz, így a tömegkultúra már nem alkalmas arra, hogy létrehozzon egy közös nyelvet. Éppen ezért volna fontos a kanonizált hagyományhoz való visszatérés. Hogy megpróbáljuk hatékonyabban oktatni az iskolában azt, ami megbízhatóbb érték, mint a tömegkultúra.

Egy ízben összefoglalta, hogy milyen tantestületi kultúra szállhatna szembe a tanulók ma általánosan tapasztalható demotivációjával. Ilyenek például a szeretetteljes, személyes légkör, az együttműködés a helyi közösségekkel a hátrányos helyzetű tanulók érdekében. Célok, eszmények és az öntudat erősítése, sikerélmények biztosítása – hogy néhány fontosabbat említsünk. Ön szerint ezek a szakmai viszonyulások mennyire valósulnak meg a mai magyar iskolákban?

– A magyar oktatás mindig nagyon szabályozott volt, ezért az, hogy egy tantestület saját nevelési eszményeket, saját iskolai kultúrát alakítson ki, és ezek alapján hozzon döntéseket, nagyon kevés iskolát jellemez. A legtöbb iskola úgy működik, ahogy száz évvel ezelőtt. Érdekes kérdés, hogy például a liberális kormányzat alatt, amikor a Nemzeti Alaptantervben szinte semmi konkrét anyag nem szerepelt, kizárólag készségek és képességek, akkor hogyan tudott az általános iskola szinte érintetlen maradni ettől az újfajta szemlélettől. Persze a tankönyvek ugyanazok maradtak, ez valószínűleg elég meghatározó volt.

A mostani változások pedig pontosan abba az irányba mutatnak, hogy a kerettanterveken keresztül központilag minél konkrétabban meghatározzák a tanítandó műveltségtartalmakat.

– Így van, de nem lehet, és nem is célszerű konkrétan meghatározni, hogy mi tartozik pontosan a műveltségbe. És ez nem is állami feladat. Ezzel csak megkötik a pedagógusok kezét.

A gyerekek érdektelenségére kétféleképpen reagálhatunk: vagy megmaradunk az eddigi, elfogadott kánonnál, csakhogy ez láthatólag nem működik; vagy nyitunk a tömegkultúra, illetve a műveltség gyerekekhez közelebb álló része felé.

Mit gondol arról, hogy például irodalomból bevették a kerettanterv választható részébe Wass Albert műveit?

– Van egy törekvés arra, hogy az irodalomtörténeti kánont újraírják. Amennyire tudom, a standard irodalomtörténet soha nem tartotta nagy írónak Wass Albertet, pedig a lényeg pont az, hogy van-e tudományos háttere annak, hogy újraírjuk a kánont. Egy másik probléma – amit a Magyartanárok Egyesülete mindig hangsúlyozni szokott –, hogy sokkal inkább a politikai nézetei azok, amelyek vonzóak a jobboldal számára. Nagyon nagy gond, hogy belerakják a kerettantervbe azt az írót, akiről egy dolgot tud mindenki, hogy voltak nyilas elkötelezettségei.

Ugyanakkor az – ami egy másik kérdés –, hogy a gyerekekhez közel álló irodalmat tanítsuk, nagyon kedves gondolat számomra. Egyre kevesebbet olvas ez a generáció, és megszerettetni velük az olvasást nyilván olyan művekkel lehet, amelyek közel állnak hozzájuk, de mégis értékesek. Például létezik színvonalas gyermek-, illetve ifjúsági irodalom.

Érdekes szemléletű ezzel a problémával kapcsolatban Arató László gimnáziumi irodalomtankönyve, amely inkább úgynevezett „mélyfúrásokat” végez az irodalomanyagban. Lehet, hogy ez a módszer célravezetőbb lenne?

– Igen, oda kanyarodunk vissza, hogy a tantervnek le kell-e képeznie a műveltség egészét. Abból indulnak ki, hogy minden benne legyen, amit a művelt embernek tudnia kell, és ezt szépen elosztják évekre, hogy előbb-utóbb az egész sorra kerüljön. De ez ma már szerintem nem működik, mert sokkal nagyobb energiákat kell arra fordítani, hogy a gyerekeket egyáltalán érdekelje a dolog. Ezért fontos dolgokat kell kihagyni a tantervből. Nem lényegteleneket, azt könnyű kihagyni, hanem fontos dolgokat! Annak érdekében, hogy ami marad, azzal értelmes módon tudjunk foglalkozni, fel tudjuk kelteni az érdeklődést – arra számítva, hogy miután a diák kikerül az iskolából, saját érdeklődésből fog olvasni, utánanézni dolgoknak. Ahogy költői kifejezéssel mondani szokták: „a lángot felgyújtani” kell, nem belerakni a fejbe mindent.

Akkor ez egy kompromisszumokkal teli folyamat, állandó váltás a minőségi és a mennyiségi szempontok között, nem? Vagy a mennyiségit teljes mértékben föl kéne adni?

– Igen, én egy radikális váltás híve vagyok. Különösen általános iskolában fontos lenne egy más hozzáállás. Válasszunk ki témákat, amelyek között nem biztos, hogy van összefüggés, tevékenykedjen a gyerek, nézzen utána kérdéseknek, aztán váltsunk. Ez sokkal inkább fel tudja kelteni az érdeklődést.

A Digitális Pedagógus Konferencián Ön volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy félti ezt a generációt, a műveltséget a digitális kultúrától, de nem volt lehetősége ezt kifejteni. Mire gondolt?

– Tisztában kell lenni azzal, hogy minden nagy változás értékvesztéssel jár. Sokan szeretjük persze ezt a digitális kultúrát, én magam is eléggé benne vagyok, nem kívülről kritizálom. A Facebookból indulnék ki, azt ismerem, ami ott zajlik. Azt hiszem, hogy ez nagyon meghatározó a ma élő emberek számára, és nem csak a fiatalokról beszélek. Márpedig a Facebook elég „amnéziás” dolog, a múlt iránti közömbösség jellemző rá, ami pont ellentmond a műveltség lényegének. Amit ott az ember posztol, az egy hónap múlva nemcsak hogy elfelejtődik, de nem is nagyon lehet visszakeresni, és nem is hiányzik senkinek, annyira a jelenben él mindenki. Ez pedig a tanárt nyilván nehéz helyzetbe hozza, hiszen ő mindig a múltról beszél. Ez persze megint nem teljesen igaz, mert például vagyunk egy páran, akik kifejezetten a klasszikus kultúrát próbáljuk meg behozni a Facebookra, és rendszeresen posztolunk verseket. Ez értékközvetítés és műveltségterjesztés. Ugyanakkor a másik sajátossága a

Facebooknak és a digitális kultúrának, hogy szegmentálódik. Én azt látom, amit a barátaim posztolnak, ők pedig azért látnak engem, mert a barátaik közé tartozom. Hogy ez mennyire hat másokra, azt nem lehet tudni, és az is igaz, hogy így kultúrsznob szigetek tudnak kialakulni a Facebookon.

Vannak azért esetleg tanítványai is a facebookos barátai között?

– Igen, vannak, és ezért is bízom abban, hogy ez nevelés. Az ember egy közösségbe tartozik a tanítványaival. Látom, hogy ők miket posztolnak, ami azért fontos, mert így megismerem, hogy hogyan gondolkoznak. Én pedig megmutatom magam nekik, aminek szerintem van nevelő hatása. Kölcsönös közeledésre lenne szükség, ami szokatlannak hat, hiszen általában a diákot akarjuk közelíteni magunkhoz.

Mi a véleménye arról, hogy a kutatások szerint a digitális kultúra egyes elemeinek, például a multitaskingnak a hatására az emberi agy, a gondolkodás struktúrája is megváltozik?

– Nemrég olvastam erről, hogy például egyre kevésbé látjuk át a folyamatokat és az összefüggéseket. Például mozgatjuk az egeret, és így mozog a kurzor a képernyőn, de hogy a kettő között mi az összefüggés, hogy hogyan működik, azt senki sem tudja, és tulajdonképpen nem is fontos. Pedig a műveltség egyik összetevője pont a dolgok mögötti összefüggések meglátása. És az ez iránti igény is mind inkább eltűnik. Pedig így egyre befolyásolhatóbbá válunk: ha már nem is akarjuk megérteni az összefüggéseket, az azt jelenti, hogy bármit meg lehet etetni velünk. Oktatási szempontból érdemes azon elgondolkodni, hogyan lehet szembemenni ezekkel a jelenségekkel. Megerősíteni a fiatalokban azt az attitűdöt, hogy az okokat keressék.

Olvasson tovább: