Kereső toggle

A teljesség hiánya nélkül

Interjú Pásztory Dóra paralimpikonnal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok, Európa- és világbajnok úszónő. Jobb kezén három, bal kezén – amely a másiknál hét centiméterrel rövidebb, és nincs benne könyökízület – két ujja van. Papírja van róla, hogy „hátrányos helyzetű”, bár ő sosem érezte, hogy a végtaghiány miatt a helyzete hátrányos lenne.

2005-ben visszavonultál. Milyen megfontolás vezetett ide? Vagy nem is megfontolás, hanem hirtelen felindulás volt?

– Teljesen tudatosan készültem a visszavonulásra, egyáltalán nem felindulás volt. 15-16 éves koromtól kezdve már nem élveztem az úszást. Az egyetlen motivációt a versenyek jelentették. Sydney után egy paralimpiai cikluson keresztül tudtam még kitartani, de amikor Athénban megvédtem a címemet, ráadásul világcsúccsal, úgy éreztem, mindent elértem, amit a sportban el lehet. Már nem találtam olyan célt, ami ellensúlyozni tudta volna a napi edzések monotonitását.

A reggeli kelésekre, a feszes időbeosztásra gondolsz?

– Egyrészt. Másrészt arra, hogy sportolóként burokban él az ember. Ahhoz, hogy eredményeket érjen el, nem kell tudnia a külvilágról. Én mindig kíváncsi ember voltam, így rövid időn belül szűknek éreztem azt a teret, amit az élsport nyújtott. Húszévesen elkezdtem az ELTE-n a német–kommunikáció szakot. Jobbnak láttam minél előbb, hogy még nagyjából a korosztályommal együtt tanulhassak.

Nem hiányzik az úszás, a versenyek?

– Néha vannak hullámvölgyek. Egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, hogy miben is vagyok igazán jó. A sport talán az egyetlen olyan mérhető tevékenység, ami megkérdőjelezhetetlenül mutatja, ki a legjobb. De meg kellett tanulnom a helyén kezelni, mi a siker az életben. Nem gondolom, hogy egy olimpikon sikeresebb, mint mások, akik jól végzik a munkájukat. A sikernek nem az a mértéke, hogy beszélnek az emberről a médiában, vagy hogy milyen pénzjutalmat kap az illető. Azt gondolom, a személyes siker az, ha az ember értéket teremt, jól érzi magát benne, és látja értelmét annak, amiért nap mint nap küzd.

Mit látsz a legnehezebbnek az olimpiai évek után?

– Azt, hogy nincs egy sportolókra szabott életútprogram, amelynek segítségével megtervezik egy visszavonult sportoló jövőjét, mentális támogatásban részesítik, és támpontot adnak neki a pályaválasztásban. Annak ellenére, hogy én elvégeztem egy egyetemet és egy főiskolát, a mai napig van bennem egyfajta útkeresés. Az hiányzik a leginkább, hogy amiben jó vagyok, azt elismerjék. Sokat dolgoztam civil szférában, és láttam, milyen értékteremtő munka és hiánypótló tevékenység zajlik a nonprofit szektorban. Azok, akik egy jó ügyért kamatoztatják a tapasztalatukat, tudásukat és tehetségüket itthon, egyáltalán nincsenek megbecsülve. Nagyon ritka, hogy egy alapítványnál a bér is tükrözi a munka értékét. Sok egyéb mellett ez az, ami leginkább ellehetetleníti, hogy azt csináljam, amit szeretek.

Ezek szerint nem ez az egyetlen, ami zavar. Mennyire erős benned olimpikonként a magyar identitás?

– Ez érdekes kérdés. Tizenhat évesen magamért úsztam, egyszerűen csak én akartam lenni a legjobb. Különleges érzés volt, hogy az országomat képviseltem, nekem szólt a himnusz; örültem annak, hogy a magyar szurkolóknak örömet okozhatok. Magamon éreztem ennek a szépségét és egyben felelősségét. Szeretem Magyarországot, ez a hazám, de egyre inkább növekszik a szakadék a saját értékrendem és a közértékrend között. Most már nemcsak magamra, hanem a családomra is gondolnom kell. Hamarosan férjhez megyek, és a gyermekvállalás is a terveink közt szerepel. Leendő anyaként azt is szem előtt kell tartanom, milyen lehetőségeket tudok kínálni majd a gyerekeimnek, és mik azok az értékek, amiket képviselünk és átadunk nekik. Ami most történik az országban, és amilyen irányba haladunk, az számomra teljesen vállalhatatlan.

Olyasmit élsz meg, mint amiről Csollány Szilveszter is nyilatkozott az utóbbi időben?

– Nagyon megérintett a vele készült interjú. Engem is foglalkoztat a kérdés, hogy mit kellett volna tennem vagy éppen máshogy tennem annak érdekében, hogy itthon boldogulni tudjak olyasvalamivel, amit szeretek és hasznosnak látok. Én sem a kapcsolatrendszeremen keresztül akartam érvényesülni. Nem akarok gazdag ember lenni, de a tisztességes életszínvonalról sem szeretnék lemondani azért, mert társadalmi célú munkának szentelem az életem.

A média figyelme hirtelen toppant be az életedbe. A „siker, fény, csillogás” terhét hogyan viselted?

– Sydney után még nagyon fiatal és felkészületlen voltam. Átestem én is az edzőm által sokat emlegetett „csillag-betegségen”. A sok sztárolás és dicséret a „fejembe szállt”. Bármilyen jó a családi hátterem, bármennyire igyekeztek a barátaim a földre lerángatni, egyszerűen elkerülhetetlen volt számomra. Úgy gondolom, hogy ezeken át kellett esnem ahhoz, hogy kirajzolódjon bennem, mi az igazán fontos. A nyilvánosságot kifejezetten élveztem, ezért is választottam a kommunikációt az ELTE-n. A sport viszont nem válogatja meg az extrovertált, introvertált személyiségeket, és ez inkább azoknak nehéz, akik egyáltalán nem kívánják a közszerepléseket. Amikor az életútprogramról, a felkészítésről beszélek, azt is értem alatta, hogy ezekre a szereplésekre fel kell készíteni a versenyzőket, mert a győzelem ezzel jár.

Összefügg a Sydney utáni stockholmi mélypont az előbb említettekkel?

– Persze. Az olimpia után úgy gondoltam, hogy „ugyan már, miért kell nekem lemenni az uszodába, mikor én már olimpiai bajnok vagyok”. Elvártam a kivételezést, fontosabbak voltak a bálok, tévészereplések, mint az edzés. Meg is lett az eredménye: a stockholmi Európa-bajnokság hidegzuhany volt számomra. Annak ellenére, hogy két ezüstérmet szereztem, kudarcként éltem meg a versenyt, mert több szorgalommal képes lehettem volna a győzelemre is.

Athén után mi volt más?

– Négy évvel idősebb voltam, és volt már egy korábbi tapasztalatom, ami alapján tudatosabban tudtam készülni a rám váró feladatokra. Az olimpia után három hónapot adtam magamnak, hogy százszázalékosan kiélvezzem a sikert. Ezt követően kimentem Bécsbe tanulni, ahol egy átlagos lány voltam Magyarországról. A felnőtté válás, az önállóság szempontjából fontos időszak volt ez az éle-temben. Le akartam zárni az úszást, hogy új életet kezdjek. Athénnál éreztem azt, hogy még megéri négy évet küzdeni és felkészülni, utána tudatosan akartam új alapokat tenni, munkatapasztalatot szerezni, más területeken is sikereket elérni: „kikerülni a burokból”. Sosem bántam meg, bár anyagilag még mindig az érné meg a legjobban, ha versenyszerűen úsznék.

Rendszeres edzésekkel vissza tudnál még fejlődni arra a szintre?

– Már biztosan nem. Nagyon sokat fejlődött a parasport az elmúlt nyolc évben.

Milyen tekintetben?

– Főként szemléletmódban. Magyarországon 2004-ben döntöttek úgy, hogy a paralimpiai bajnokok is megkapják ugyanazt a jutalmat, mint az ép sportolók. Mára már anyagi érdekek is motiválják az egyesületeket abban, hogy sérült sportolókat fogadjanak, így nagyon felgyorsult az integráció. Például Sors Tamás, aki 2012-ben 100 méteres pillangóúszásban nyert aranyérmet, végig épekkel edzett. Így az a tudás, ami az ép sportban megvan, bekerült a parasportba, és ez nagyot lendített az ügyön: kinyíltak az uszodák.

Hatévesen vittek úszni. Hogyhogy ezt a sportot választották a szüleid, ha féltél a víztől?

– Nagyon mozgékony gyerek voltam, egyszerűen nem lehetett rám kényszeríteni a számomra unalmas gyógytornagyakorlatokat. Ötévesen találkoztam Málnai Istvánnal, aki olyan bizalmat és szeretet árasztott, hogy még a víztől való félelmemet is leküzdöttem. Így indult az úszás. Nemrég beszélgettem Dr. Lénárt Ágota sportpszichológussal, aki megerősítette, hogy létezik versenyző típusú személyiség. Rajtam már óvodás koromban látszott, hogy komfortosan érzem magam versenyhelyzetben.

Hogyan és mikor fogtál bele a végtaghiányos és mozgássérült gyermekek úszásoktatásába?

– Nevelőedzőm, Málnai István tragikus halála indította el bennem a folyamatot. Nagyon sokat köszönhetek neki. Tovább akartam vinni azt a munkát, amit ő elkezdett. Úgy vélem, ez az oktatás húsz százalék úszásról és nyolcvan százalék életről szól. Itt a gyerekek látnak egy mintát az oktatójukban, aki szintén végtaghiányos, és nem szégyell fürdőruhában végigmenni a medence mellett. A családok oldalán mi is részt vállalunk abban, hogy megtanítsuk nekik elfogadni önmagukat. Illetve a szülőknek is megnyugtató azt látni, hogy van jövő, és lehet így is a teljesség hiánya nélkül élni. A SUHANJ! Alapítvány, ahol már két éve önkénteskedem, megteremti ehhez a feltételeket és a hátteret. Az alapítvány célja, hogy megossza a mozgás örömét sérült és fogyatékos embertársainkkal. Az úszás erre különösen alkalmas. Én is azért kezdtem el úszni, mert természetes módon mozgat meg minden izmot, ráadásul egy olyan közeg, ahol eltűnnek a fogyatékosságok. Van olyan tanítványom, aki a szárazföldön nem tud járni, a vízben pedig gond nélkül sétál segítség nélkül.

Sosem csúfoltak vagy közösítettek ki gyerekkorodban?

– Nem igazán. Én inkább a „bandavezér” szerepben tündököltem. Amikor Pécsre költöztünk, és új iskolába kezdtem járni, az első nap azzal mutatkoztam be, hogy nekem öt ujjam van a két kezemen, meg lehet nézni és fogni. Nem akartam, hogy testnevelésórán kiütközzön, hogy egyesek nem merik megfogni a kezem. Mindig is abban hittem, hogy mi vagyunk a kisebbség, és ha mi nyitunk a világra, akkor a világ is könnyebben nyit felénk. Általában azt kaptam vissza, ahogy én viselkedtem. Ha természetes voltam, és igyekeztem az lenni, az emberek is tudták kezelni a helyzetet.

Sosem voltak komplexusaid a végtaghiány miatt?

– Sokan képmutatásnak gondolják, de nem. Mindig azt mondtam, hogy egy exhibicionista embernek ajándék, ha kitűnik a tömegből. Mindenkinek lehetnek mélypontok az életében, nekem is voltak, de sohasem a kezemet okoltam. Eszembe sem jutott.

Ezt a személyiségednek tudod be vagy inkább a családi háttérnek?

– Mindkettőnek. Részben hozza ezt az ember a személyiségével, részben a család alapozza meg. Anyukám például nem engedte, hogy a bal karomon lógjon a ruha, és ne látszódjon a kezem. Mindig fel kellett vállalnom magam. Megtanította, hogy így vagyok szép. Minden családban sokk, ha ép gyereket várnak, és végtaghiányos születik. Ez teljesen természetes reakció, a kérdés, hogy mennyire rugalmasan reagálnak a szülők, mennyire tudják elengedni a tökéletes gyerekről alkotott eszményképüket. A tökéletes, ép, teljes értékű – mind-mind relatív fogalom. Mi töltjük meg tartalommal. Engem a kezdetektől úgy neveltek, hogy nincs velem semmi baj. Ez rengeteget számít abban, hogy a mai napig tudom, rendben vagyok; nem vagyok más, mint a többiek.

Névjegy

Pásztory Dóra 2000-ben Sydney-ben, 2004-ben Athénban 200 méteres vegyesúszásban nyert aranyat. A 2004-es paralimpián a magyar csapat egyetlen aranyérmét szerezte. Több évig tartotta a világcsúcsot 200 vegyesen, majd húszévesen a visszavonulás mellett döntött. Jelenleg az Eurosport munkatársa, a Magyar Narancs sportriportere, a SUHANJ! Alapítvány önkéntese.

Olvasson tovább: