Kereső toggle

Nincs olyan, hogy megfagyáshoz való jog

Interjú Pálvölgyi Gabriella hajléktalangondozó főorvossal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Matracokon fekszenek sorban a hajléktalanok a főváros szívében, az árkádok alatt a Ferenciek terén, a metróaluljárót ugyanis berácsozták. A hajléktalanok utcai életvitelt ezentúl csak az önkormányzatok által kijelölt „türelmi zónákban” folytathatnak, legalábbis a módosított alaptörvény szerint. Jogvédők úgy vélik, ez a személyi szabadság korlátozását jelenti, míg Pálvölgyi Gabriella főorvos szerint legalább ennyire fontos a méltósághoz való jog is. Az Orvosi Krízis Szolgálat vezetőjével a BMSZKI Szabolcs utcai új hajléktalangondozó központjában beszélgettünk.

Mi történik az utcán egy mínusz 15 fokban alvó hajléktalannal, miután kihívom hozzá a Menhely Alapítvány járőrét?

– A hívásra mindig kimennek, és az utcai szolgálatos megnézi őt. Ha felmerül valamilyen betegség gyanúja, akkor kihívja a mentőt. Ha úgy látja, hogy nincs semmi baja, akkor beviheti a hajléktalant egy meleg helyre – feltéve, hogy a delikvens ebbe beleegyezik. Számomra szimpatikus a skandináv országok gyakorlata, ahol két autó megy egyszerre, az utcai szociális munkás kocsi és egy rabomobil, és ha az érintett nem megy az egyikkel, akkor el kell mennie a másikkal. Bár ezek az országok nagyon jól állnak az emberi szabadságjogok helyzetét illetően, de a megfagyáshoz való jogot nem ismerik. Ott olyan hideg van, hogy ha az utcán hagyják az embert, akkor biztosan meghal. 

Igaz, hogy nálunk a menhely típusú szállókat a szükség szülte, ezért a körülmények sokszor nem olyan csábítók, bár a nemrégiben átadott átmeneti szállásaink kifejezetten szépek és kulturáltak. Azt nyilván senki sem tudja garantálni, hogy a négyszemélyes szobákban mindig kellemes hálótársaság jön össze. Ugyanakkor akaratuk ellenére és nélkülük nem lehet az emberek sorsáról dönteni. Nem büntetni kellene az utcán élést, hanem minél élhetőbb viszonyokat teremteni a szállókon, nem hagyni állati szintre lecsúszni az embereket. Ez kétségtelenül pénz- és kapacitásigényes feladat, de csak így lehet kötelezővé tenni a szállók igénybevételét.

Igaz-e, hogy az új szállók be vannak kamerázva, és őrök vigyázzák a lakókat?

– A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) szállásai általánosan nincsenek bekamerázva. Biztonsági őrökre azonban néha szükség van, hiszen vannak olyan hajléktalanok, akik a viselkedésük miatt közismertek. Másrészt sokan rendkívül védtelenek, ők amint az utcára kikerülnek, biztosan áldozattá válnak, így számukra a szálló még mindig biztonságos helyet jelent.

Mi van akkor, ha a hajléktalan azt se bánja, ha megfagy?

– Akkor jelenleg nem nagyon lehet vele mit tenni, ez az utcai szociális munka legnehezebb feladata. Segíteni tartósan csak akkor lehet, ha az illető együttműködik. Van, aki nem tud, vagyis már azt az állapotot sem tudja fenntartani, amire a szállón szükség lenne, ezért is szükséges a rétegzett ellátás. De olyan nincs, hogy a fagyban valaki az utcán rekedjen, most télen is messze maximális volt az éjjeli menhelyek kihasználtsága.

Meggyőződésem, hogy nem létezik „utcaképes” állapot. Az utcán élés nem embernek való létforma. A személyes szabadsággal egyenértékűnek tartom az emberi méltósághoz való jogot, de az érintettek többnyire nincsenek is tudatában annak, hová vezet a tartós utcán élés, mennyire lecsúszott állapotba kerülnek. Abban sem látok kivetnivalót, hogy mindez a járókelőknek sem kívánatos látvány, elég csak a Keleti pályaudvar környékén kialakult hajléktalan kolóniára gondolni. Emberhez méltatlan helyzet ugyanis alkoholmámoros, öntudatlan állapotban aludni a földön, legyekkel körüldongva, saját ürülékben – már csak amiatt is, mert nincs ingyenes illemhely szinte sehol.

Van visszaút az utcai létből?

– Igazából a megelőzésen lenne a hangsúly, hiszen ezzel drámai javulást lehet elérni, minden erre irányuló politikai szándékot csak támogatni lehet. A lakhatásra irányuló segítségnek már ma is sokféle fajtája létezik, ilyen a szobabérlők háza vagy a kiköltözési támogatás. Másik oldalról az is sikertörténet számunkra, amikor egy utcán élő személyt egyáltalán alkalmassá tudunk tenni arra, hogy beköltözzön egy szállóra.

Hozzánk a betegek egyenesen az utcáról érkeznek, többnyire emberhez méltatlan állapotban. Itt többszörösen fertőtlenítik, lefürdetik őket – olykor az egész testük tiszta seb –, megnyírják, megborotválják, megetetik, megitatják őket. Az éhezéstől súlyos hiányállapot alakul ki náluk, laboratóriumi eredményeik kriminálisak, fehérje- és vitaminhiányosak, immunitásuk gyenge. Általában az első 24 órát átalusszák, csak enni kelnek föl, vagy mosdóra mennek. Két nap elteltével láthatóan megváltoznak: emberré lesznek. Megváltozik az arcuk, a tekintetük, némileg fölerősödnek, miközben a személyiségük is átalakul. 2-3 hét alatt még a leglerobbantabb állapotból is csodát lehet tenni, pusztán az alapszükségletek – meleg lakhely, táplálék, emberi szó – kielégítésével, és akkor elkezd tágulni a perspektívájuk is. Ezek az átváltozások motiválnak minden itt dolgozó embert. Volt egy páciensünk, aki remeteként élt egy erdőben, fagyási sérülésekkel került hozzánk, menetközben pszichiátriai kezelésére is sor került, így alkalmassá vált a lakóközösségben való életre. Nem egyszer előfordul az is, hogy a szociális kollegák felkutatják egy-egy beteg rokonságát, és kiderül: a hozzátartozók hajlandók fizetni az átmeneti szálló díját, így elhelyezhetjük oda az illetőt. Utcára nem engedünk senkit, végszükségben saját intézményhálózaton belüli menhelyre, illetve nappali melegedőbe visszük őt. A legtöbben 50 év körüliek, de jócskán akadnak fiatalok is. Különböző támogatások megszerezhetők a számukra, aminek köszönhetően intézményben tartósan elhelyezhetők, de a munkanélküliség kezelése a legnehezebb feladat. A segély ma alig 23 ezer forint, ebből 8 ezer a hajléktalan szálló bérleti díja, a maradék 15 ezerből kell megélni: a ruha adományból van, az étel ingyenkonyháról. De felborul a rendszer, ha egy betegség közbeszól, például egy hajléktalan inzulinos cukorbetegnek ez tragikusan lehetetlen helyzetet jelent.

Mondhatni, az is a munkánk gyümölcse, hogy igyekszünk emberhez méltó körülményeket biztosítani a végső időszakra, hiszen ezeknek az embereknek meghalniuk sincs hol. Most a 73-ból 16 ágyon daganatos betegünk fekszik – olyanok, akiknél még messze van a végső pillanat, de gyógyulás már nem várható náluk.

Mennyire tehetnek helyzetükről az érintettek? Devizahitelesek megjelentek-e már közöttük?

– Nagyon különböző sorsok vannak, a kedvezőtlen családi háttér és a saját rossz döntések egyaránt okozói lehetnek a hajléktalanságnak, meglehet, más-más arányban. Nem egyszer előfordul, hogy egy krónikus alkoholfüggő elissza a lakását, vagy elveszti a családját, viszont kezeltünk már olyan hölgyet is, aki azért lakott télen hajléktalanszállón, mert nem lehetett fűteni a szükséglakását. Devizahitelesek nem jellemzőek az utcai hajléktalanok között, ők inkább albérletben vagy családi segítséggel oldják meg a lakhatásukat.

Mi a lényegi különbség az átlagos és a hajléktalan betegellátás között?

– Alapvetően nincs különbség, rövid idő alatt ugyanúgy viszonyulunk hozzájuk, mint a többi beteghez. Szakmailag kellett sokat tanulni: speciális jellemzők a kiéhezettség, a hiányállapot, a legyengült szervezet, a lassúbb gyógyulás, több türelmet is igényelnek, hiszen pszichésen is megviseltek, sokszor még irataik sincsenek. Mindezek miatt a jelenlétük más kórházakban terhes, ezért szívesen küldik ide őket. Viszont a fiatal orvosjelöltek gyakran jönnek hozzánk gyakorlatra, talán azért, mert ez szakmai és emberi tapasztalatszerzéshez ritka gazdag terület. Hozzánk vagy az utcáról hozzák be a beteget, vagy más kórházakból küldik ide őket. Itt kezeljük és ápoljuk, vagy szükség esetén a megfelelő kórházba továbbküldjük a rászorulókat. A fővárosban öt ilyen lábadozócentrum van, mint a miénk, ennek ellenére ma is előfordul, hogy a kórházak utcára tesznek hajléktalan betegeket, akiknek még további kezelésre lenne szükségük.

Az egészségügyi ellátás színvonalán persze van mit javítani, amiben közrejátszik az is, hogy nagyon nehéz ellátni olyan embereket, akiket mindig máshol kezelnek, sokszor taj számuk sincsen, a kórtörténetük ismeretlen. Nem egyszer előfordul, hogy egy betegből csak a magatartászavart érzékelik, emiatt hamar kiteszik őt a szállóról, holott csak a szükséges gyógyszerét kellene bevennie.

Hogyan lehet elkerülni a kiégést egy ennyire „mélyen” segítő szakmában?

– A határok pontos meghúzásával, hogy tisztában vagyok vele, mi az én kompetenciám egy helyzetben, hol van az a pont, amikor én mindent megtettem egy bajban lévő emberért, és hol kezdődik az ő – vagy más szakember - felelőssége a sorsáért. A nehézségekből való kilábalás elsődleges feltétele, hogy van-e elég akarat hozzá az illetőben.

Azt mondják, a hajléktalanlét legsúlyosabb problémáját nem is a nélkülözés, hanem a magány jelenti. 

– A hajléktalanlét mögött súlyos önértékelési válság húzódik, amikor már önmaguknak sincs miért bizonyítani. Több olyan betegem volt, aki megkérdezte tőlem: „Doktornő, mit fáradozik velem? Nem érek én már annyit. Ha én nem akarom, akkor ön mit erőlködik?” Iszonyatosan nehéz feladat meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Még egy hajléktalanságból kitört ember is nagyon könnyen visszacsúszik, mert nincs benne elég küzdésvágy, önértékelése alacsony. A hajléktalan léttel együtt jár egyfajta lelki leépülés, a depressziótól a szorongáson át a súlyos pszichiátriai kórképekig minden előfordul. A járóbeteg-rendelésünkön mindennapos pszichiátriai rendelés is működik, és az igény nagy. Tény, hogy bármilyen emberi kapcsolat nagyon sokat jelent nekik. Ismerek egy olyan tolószékes, beteg férfit, aki „ideszocializálta” magát a Dózsa György úti aluljáró környékére, és bármikor megpróbáltuk őt kulturáltabb körülmények közé vinni, mindig visszajött ide, mert itt volt a megszokott ismeretségi köre.

Önből hogyan lett hajléktalanokat kezelő orvos?

– Lépésről lépésre. Először oktató orvosként és háziorvosként kerültem be a rendszerbe, aztán jöttek a különböző feladatok. Egy pályázat révén például felállítottuk a 8. kerületi járóbeteg-rendelő komplexumot. A mi munkánk kétségtelen pozitívuma, hogy az itt dolgozók megtanulják becsülni azt, ami normális körülmények között természetesnek tűnik: hogy van otthonuk, képesek felnevelni a gyermekeiket. A biztonságunk ugyanis döbbenetesen látszólagos.

Olvasson tovább: