Kereső toggle

A csúcs mindig félúton van

Interjú Szendrő Szabolcs hegymászóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bal lábát térd alatt amputálták, mégis megmászta a tibeti Cho Oyu 8201 méter magas csúcsát (magyar magassági rekord 1990-ben). Alaszkától Indiáig, Dél-Amerikától Kirgíziáig meghódította a legkülönbözőbb hegycsúcsokat. Élményeiről szóló könyve Fél lábbal a csúcson címmel jelent meg 1997-ben. Túlélte a legextrémebb kihívásokat, fotói egyedülállóak. Szendrő Szabolcs most, nyugdíjas korában is a hegyekről álmodik.

Fiatalosan néz ki, pedig már elmúlt 66 éves.

– Mindent tartósítani szoktak, s ez leginkább alacsony hőmérsékleten történik. Én már annyit voltam hideg helyeken, hogy összességében azt a pár évet nyugodtan letagadhatom.

Az interneten találtam egy feljegyzést arról, hogy hány különleges csúcsot mászott már meg életében (Elbrusz, Korcsonyevszkaja, Usba, McKinley, Kedar Dome, Garhwal, Cho Oyu, Aconcagua, Csomolungma 7880 méterig) – az ismertebb közeli szomszédainkról (Tátra, Alpok, Fogarasi-havasok) nem is szólva.

– Én ezt nem jegyzem, de úgy látszik, hogy mások jegyeznek engem. 1980 óta mászom rendszeresen, de mindig kilógtam a sorból, mert én voltam az egyedüli féllábú hegymászó. Az az ember voltam, aki soha nem tehette meg, hogy nem megy fel a csúcsra, vagy egy végzetes balesetben ott hal meg, mert még a gondolatát se tudtam elviselni annak, hogy valaki a lábam miatt leértékeljen.

Amikor 16 éves volt, bal lábát térd alatt amputálni kellett egy baleset miatt. Ilyen helyzetben hogyan merülhetett fel a hegymászás ötlete?

– Mindig szerettem a sportot, iskoláim után a BKV Előre kajakozója lettem. Úgy véltem akkor, hogy ez az egyetlen sportág, amelyet fél lábbal is lehet folytatni, és el is jutottam egy használható, első osztályú szintre. Egyik karácsonyra azonban kaptam az öcsémtől egy könyvet (A szörny), amely az Eiger (Svájc) északi falának a megmászásáról szól. Ez egy 1800 méteres, majdnem függőleges falat jelent. Négy hegymászó elindul, hárman meghalnak, egyet megmentenek. Ez indította meg bennem a hegymászás iránti vonzalmat.

Nem értem, mi ebben a jó. Talán a kihívás, a nehézség?

– Fogalmam sincs, mert egy normális ember ezután azt mondja, hogy hegyet sohasem akarok látni többé. Én meg azt éreztem, hogy emberpróbáló igénybevételek várnak rám. Nem rövid távon, mint a kajak, ahol maximum 10 ezer méteren kellett helytállni. A hagyományos sportágakban teljesen mindegy, hogy 100 méteres vagy maratoni futó az ember, ha elsőnek esik be a célba, győzött. Felteszik a dobogóra, és kész. Ha azonban felértél a csúcsra, akkor még vissza is kell jönni, vagyis a csúcs mindig félúton van.

Ez jól hangzik.

– Elolvastam más, témába vágó könyveket is, amelyekben volt szó csúcsérzésről és egyéb örömökről, de a háttérben mindegyikben ott lebegett a halálos fenyegetettség. Én nem keresem az öngyilkosságot, viszont a fenyegetettség érzése koncentrált teljesítményre ösztönöz. Talán ez indított el bennem valamit a hegymászás irányába, de azt is tudtam azonnal, hogy alkalmatlan vagyok rá.

Hogy szerezte meg az alkalmasságát? Beiratkozott egy mászótanfolyamra?

– Beiratkoztam volna, de fél lábbal nem vettek fel. Amikor azonban a Pilis térképét nézegettem, megpillantottam egy feliratot, hogy „hegymászó iskola”. Odamentem, és elkezdtem kukkolni a sportolókat. Elképesztő volt számomra a látvány. Később egy srác megkért, hogy felbiztosítanám-e? Mutasd meg, hogy kell – mondtam –, azután megcsináltam. Majd így szólt: most te jössz – és utána kellett mennem. Előző nap még úgy gondoltam, ezt lehetetlen megmászni, de ha mégis sikerülne, akkor én volnék a világ legboldogabb embere. Másnap pedig már fenn voltam – így kénytelen vagyok azóta is boldognak lenni.

Mi az a csúcsérzés?

– Az a pillanat, amikor az ember felér a csúcsra, és hihetetlen boldogság fogja el.

Önkívülethez hasonló, euforikus érzelmi állapot?

– Igen, erről sokat lehet olvasni, de nekem ez nem adatott meg. Én ugyanis minden lépés után azon gondolkodtam, hogy a fenébe fogok visszajönni. Hogyan fogom legyőzni visszafele azokat az akadályokat, amelyekkel találkoztam. És ezt nem is tartom bajnak, sokkal veszélyesebbnek látom, ha valaki az igazi csúcsérzés átélésekor elhiszi, hogy már legyőzte a hegyet, most már ő a király, és csak le kell szaladnia róla. Nem biztos, hogy le tud onnan szaladni. Én viszont csak akkor érzem magamat boldognak, amikor visszaértem. Ha csak a veszély elmúltával engedsz ki, akkor nagyobb valószínűséggel maradsz életben.

Hogyan indul egy hegymászó expedíció?

– Nálam a legfontosabb az ember, vagyis hogy kivel megyek. A második a hegy, s ha már megvan a cél is, akkor csak valahogy összejön rá a pénz – egy expedíció ugyanis komoly anyagi hátteret igényel. Jelenleg ez utóbbival már nem rendelkezem – noha a szomszédaim milliomosnak gondolnak –, az ízületeim is eléggé lerongyolódtak, ezért nem olyan nagy a kísértés. Napokon, heteken keresztül extrém körülmények között lenni – a lelkem kívánja, de nem biztos, hogy a testem is megfelelő állapotban van hozzá.

Miért olyan fontos a mászótárs?

– A kötélnek van egy elég nagy szakítószilárdsága, amely kibír mondjuk két tonnát, de az semmit sem ér, ha nem értjük meg egymást. A hegymászás során ugyanis az első perctől kezdve nemcsak magamért vagyok felelős, hanem a társamért is. Úgyhogy nem mászhatok annyira felelőtlenül, mint amennyire esetleg megtenném egyedül. Akár az életed függhet azon, kivel kötötted össze magad.

Olyan ez, mint egy szövetség, mint például egy házasság.

– Lehet, hogy az könnyebb, mert ha elválik az ember, nem hal meg azonnal, legalábbis fizikailag nem.

Voltam egyszer egy diavetítéses előadásán, amelyen az indiai Kedar Dome megmászását is megemlítette. Az Önök nevéhez köthető a hegy keleti, 6500 méteres falának első megmászása (1989). Ma is beleborzongok, amikor belegondolok abba, hogy a fagyos hegytetőn kellett tölteniük az éjszakát, megfelelő ruházat nélkül.

– Véletlenül alakult így. Amikor társammal, Osváth Attilával felértünk egy nyeregre, láttuk, hogy sötétedik – de mégis továbbmentünk. Abban reménykedtünk, hogy még időben felérünk a csúcsra, azonban nagy hirtelen ránk szakadt az este, és kiépített visszaút hiányában ott ragadtunk. Attila első gondolata az volt, hogy „itt döglünk meg”, én azonban másként láttam a helyzetet. Igaz, egy hosszú éjszakát, 11 és fél órát kellett eltöltenünk mínusz 20 fokban, alulöltözve, megfelelő védőfelszerelés, étel vagy bivakzsák nélkül, azonban Attilával egymás hátának dőlve egész éjjel melegítettük egymás hátát. Bár nekem nem ez a stílusom: amikor a Kaukázusban kinn ragadtam, ott visszatartottam a lélegzetemet, hogy minél több meleget magamban tartsak. Az agyamat is rendeznem kell ilyenkor, tudnom kell, hogy nem fogok megfagyni, egyébként pedig mind a mozgás, mind az agyi tevékenység jelentős energiaveszteséggel jár.

Engem annyira sokkolt az előadás, hogy másnap vettem magamnak egy meleg télikabátot. Úgy tudom azonban, hogy az ilyen kiélezett helyzet, alacsony energiaszint más veszélyekkel is jár.

– Amikor például a Cho Oyura felmentem, elveszítettem a látásomat. Előbb az egyik, majd a másik szemem mondta fel a szolgálatot, mert az agyam a rendkívüli kimerültség állapotában nem volt képes rendes képet alkotni. Menni még tudtam, de csak úgy láttam, mintha pauszpapíron keresztül nézném a világot. A hó fehér, a hasadék, a felhő is fehér, nem is tudtam, hova lépek. Az volt a szerencsém, hogy az egyik hegymászó társam visszajött 200 métert, és az ő körvonalait homályosan érzékelve tudtam követni a helyes irányt. Ennek gyengébb változatát azonban a Kedar Dome-nál is átéltem a csúcson. Ezek azok az élmények, amelyek során eljuthatunk az emberi teljesítőképesség határáig. Persze a jót is kibírom, nem kell nekem mindig egy ujjon fityegnem, de ha egy évben összejött egy igazi megpróbáltatás, az nagyon kedvemre való volt.

Hogyan kerül be az ember egy ilyen expedícióba?

– Egy ilyen kihívás során a technikai tudásnál is fontosabbak a jó emberi kapcsolatok, s azért kerülhettem be a csapatba, mert megbíztak bennem. Hatan indultunk, az ország legjobb mászóival, és nem álszerénységből mondom, de utca hosszat én voltam a legrosszabb technikai felkészültségű közöttük. Végül mégis úgy adódott, hogy csak Attilának és nekem sikerült megmásznunk a csúcsot, mert a többiek vagy kidőltek, vagy eltörött egy végtagjuk, vagy visszafordultak. Igaz, egy jégbarlang kiásását követően nekem is olyan ínhüvelygyulladásom lett, hogy amikor megmozgattam az ujjamat, recsegett az alkarom.

Vissza is fordulhatott volna.

– De akkor nincs megmászva a hegy, és kihagytam volna életem nagy lehetőségét. Egyébként is, amikor a falon mászok, egy időre meggyógyulok. Ma is szoktam edzeni Budapest közelében, s mivel volt már bokatörésem, ízületi problémám, vállsérülésem, előfordul, hogy odafele a HÉV-en minden tagom fáj. A falon azonban már semmit sem érzek, mert a feladatra kell figyelni. Ez a legjobb fájdalomcsillapító.

Mit adnak még a hegyek?

– Szépséget, esztétikai örömöt, gyönyörűséget.

Mitől olyan gyönyörű?

– Erre nincs válasz. Ez vagy benne van az emberben, vagy nincs. Magyarázza meg egy pecás, mi abban a jó, hogy egész nap a vízbe lógatja a madzagot.

Az esztétikát hagyományos, nagy filmes fényképezőgéppel (Pentacon Six, Mamíya 645) igyekezett megörökíteni. Hogy fért bele az útifelszerelésbe egy több kilós fényképezőgép?

– Legfeljebb kevesebb konzervet vittem magammal. Én ma is idegenkedek a digitális technikától. Szép helyeken jártam, és ezt nehéz überelni. Egy vetítés után a Nimród fotóklubban is felajánlották a klubtagságot, nagyon megtisztelve ezzel. Ma már minden hegymászónak ott lóg a nyakában egy kis digitális kamera.

Mi a különbség?

– Amikor én filmre fotózok, akkor minden kockát alaposan megtervezek, már csak azért is, mert az 300 forintba kerül. Azután egy hónapig – amíg hazaérek és előhívatom – sóvárogva várom az eredményt, hátha lesz majd rajta egy jó kép.

Miért fontos a vágyakozás?

– Miközben a digitális technikának óriási haszna van, nekem úgy tűnik, mintha elveszítenénk valamit, ami a lényünknek nagyon fontos. Hallom, hogy olyan gyerekek, akik az iskolában nem is beszélnek egymással, hazamennek, ráborulnak a számítógépre és éjjel kettőig udvarolnak egymásnak. Csak így tudnak egymással kommunikálni, s eközben elmarad a személyesség. Technikailag óriási a fejlődés, de nem látom, hogy az emberi jellem, minőség tekintetében is hasonló fejlődésen mennénk át. Ezért én magam számára nem tudom értelmezni ezt a rohanást.

Tizenöt évvel ezelőtt jelent meg először Németh Gézával közösen jegyzett könyve Fél lábbal a csúcson címmel, amelyet pillanatok alatt elkapkodtak, s még két kiadást is megért. Mitől volt olyan kapós?

– Ez számomra is meglepetés volt, hiszen senki nem ismert akkor. Lehet, hogy az emberek jobbnak gondolnak, mint amilyen valójában vagyok.

Egyik előadásán azt mondta: Az igazán bátrak a földön járnak. Értelmezné, mire gondolt?

– Ez arra vonatkozik, hogy sokkal nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy a földön éljünk, mint ahhoz, hogy a hegyeket meghódítsuk. A hegyen minden tőlünk függ. Ha valami nem sikerül, ráfoghatjuk a hegyre meg az időjárásra, de az akkor is a mi választásunk. A földszinti élet már sokkal bonyolultabb, amely valóságosabb problémákat rejt magában. Ezek megoldásához kell az igazi bátorság.

Olvasson tovább: