Kereső toggle

Lépcső a következő generációnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha valakiről azt halljuk, „roma festő", rögtön mindenféle klisé jut az eszünkbe. Balogh Tibor 36 éves grafikus, festőművész soha nem akart virágos szoknyás zsánerképeket festeni. Szerinte a roma kultúra, a roma identitás sokszínű jelenség, folyamatosan alakul-formálódik, akárcsak a magyar. Balogh Tibor a maga újszerű, videografikákra emlékeztető hangulatos festményeivel érdekes színfoltja ennek a folyamatnak.

Valamit tudhattak ott Tiszadobon, hiszen sok tehetséges fiatal futott be Aranka néni kezei közül...

- Valóban szerencsésnek és kiválasztottnak érzem magam, mert olyan tanáraim, nevelőim voltak, akiktől sokat tanultam, akik támogattak. Nélkülük nem biztos, hogy az lennék, aki vagyok. Ez végül is nagy szó, mert három hónapos koromtól különböző gyermekotthonokban nevelkedtem: volt, hogy mindössze egy évet töltöttem egy helyen. Másrészt sokat tanultunk egymástól is: Vári Zsolttal, Káli-Horváth Kálmánnal, Kis Sándorral tizenévesen önképzőkört alakítottunk, sokat kísérleteztünk együtt, kialakult közöttünk egy egészséges versengés. Tiszadobon kitanultam a szobafestő-mázoló szakmát. Később megszereztem a hegesztőit is, majd leérettségiztem, és elvégeztem az egyetem képgrafika szakát.

Családodról tudsz-e valamit, hogy kitől örökölhetted a tehetséged?

- Soha nem kerestek a szüleim, nem ismertem őket. Amikor láttam a társaimnál, hogy mutogatják a fényképeket a szüleikről, testvéreikről, akkor odamentem Aranka nénihez (Oláh Ibolya „Anyácskája" - a szerk.), hogy jó lenne, ha meglátogatnánk anyámat. Le is akarnám zárni ezt a dolgot, hogy honnan jöttem, ki vagyok én, mert olyan gyökértelen ez a helyzet: megkérdezik, hogy ki vagy, és nem tudsz semmit mondani. Huszonnégy éves voltam, mikor erre sor került. Nem kapcsolatot akartam én akkor már kialakítani, csak tudni konkrétan, hogy honnan származom.

Amikor anyámat láttam, semmit nem éreztem. Ő megijedt, azt hitte, hogy számonkérés lesz, valami büntetés vagy ilyesmi. Nem mert bejönni a szobába, sokáig kint állt a konyhában. Az élettársával élnek Nábrándon, mindketten alkoholisták. Túl sokat nem tudtunk beszélni, Aranka néni igyekezett az alatt a félóra alatt, amíg ott voltunk, valami beszélgetésfélét kialakítani, feltett pár kérdést, de túl sok választ nem kapott. A GYIVI kiadta nekem anyám kartotékját, de inkább nem részletezem. Nagybátyámtól kaptam róla fotókat is, de sajnos elvesztettem őket. Testvérem nincs, apámról sem tudok, csak féltestvérekről.

Bocsáss meg, de úgy tűnik, szinte szerencséd, hogy nem otthon nevelkedtél.

- Állami gondozottként felnőni - sokan azt gondolják, hogy Tajgetosz, nehéz ebből kikászálódni. Nekem szerencsém volt, hogy értékelték a tehetségemet. Persze kellett szorgalom is a részemről, de ez elég látható, kézzelfogható dolog: jól rajzol, jó fiú, csendes, mért ne segítsük? De sokféle gyerek van, és hogyha nem ismerik fel a srácok a rendszerben rejlő lehetőségeket és feltételeket, hogy tanulni kell, akkor kihullanak. Huszonöt éves voltam, amikor kijöttem a tiszadobi gyermekvárosból, ami egyfajta burok is volt. Nem is tudtam igazán, milyen romának lenni, mert nem cigány közösségben nevelkedtem fel. Ez egy köztes, átjárható állapotot eredményezett, amit szintén lehet pozitívra fordítani: nyitottabbá válsz mások iránt.

Mikor derült ki, hogy tehetséges vagy?

- Általános iskola első osztályában, emlékszem, a tanárnő elém rakott egy húszfilléres rajzlapot, és azt mondta, rajzoljam le a kedvenc évszakomat. Valamiért az őszt választottam: favágókat, tájat, fához támasztott biciklit rajzoltam ceruzával. Felfigyelt rám, onnantól kezdve rendszeresen foglalkozott velem.

Mit jelentett neked a rajzolás?

- Engem kezdettől a természeti környezet nyűgözött le, azt próbáltam meg visszaadni a nap huszonnégy órájában. Az emberábrázolás később jött. Rengeteget sétáltam, rajzoltam, szóban kevésbé tudtam kifejezni magam, de az alkotás örömöt adott. A tiszadobi környezetnek máig erős hatása van. A többiekkel rengeteget jártunk könyvtárba, sokat tanulmányoztuk, másoltuk mások műveit. Évekkel később, amikor az egyetemre készültem, budapesti rajztanárnőm csoportjával eljuthattam hazai és külföldi nagy kiállításokra. A művészet, a kultúra világa számomra valami egészen izgalmas, szabad perspektívát nyitott meg, ahol eltűnt mindenfajta előítélet.

Állítólag a technika megtanulható, de mi az a bizonyos plusz szerinted?

- A gondolatiság, a mondanivaló.

Miszerint?

- Ez az, amit keresni kell, folyamatosan megújítani tanulás által. Szeretek tanulni, valamiképp minden új, amit nem ismerek. Nyilván erősen befolyásoló az is, hogy gyerekkorom óta hiszek Istenben, a bibliai témák kezdettől foglalkoztattak. Ha egy címet mondhatok: a Cigányasszony tánca az angyallal, ami egy lehetséges újraértelmezése Jákob angyallal vívott harcának. Szalay Lajos grafikája megfogott vizuálisan is, és akkor beugrott: hoppá, én cigány vagyok, nekem ez a téma egy tökéletes üzenőfelület arra, hogyha én ezt lefordítom a magam világává, akkor cigányasszony nem harca, hanem tánca az angyallal. Amiben én feloldom az előítéleteket, szép mögöttes tartalmakkal - így törekszem egyensúlyra, a pozitív gondolatok felé, a művészi kifejezőeszközök erre tág teret adnak. A cél egy természetesnek ható jelenettel egy békéltető üzenetet képviselni. Így próbálok meg hozzáállni ahhoz, aki vagyok, emberként is, alkotóként is. Jobbá válni, és ezáltal jobbítani az éle-tet magam körül, pozitív mintát adni arra, hogy Magyarországon is érdemes kitartani, lehet pozitív célokkal érvényesülni, és nem kell kimenni Kanadába - számomra ez értelmes cél a mai világban. Tenni valamit cigányként, megfordítani azokat a jelenségeket, amik itt uralkodnak. Nem elmenekülni, hanem pofátlanul - jó értelemben mondom ezt a szót - ellenpéldát mutatni, és keresni ehhez a lehetőségeket.

Roma származású festőként nem gondoltál kifejezetten roma témájú alkotásokra?

- Az nagyon kamu lenne, ha „autentikus" témákhoz nyúlnék... virágos szoknyákat festenék, meg ilyesmi. Törekszem az olvasmányaim, tanulmányaim által kvázi kicsit európai módon látni a dolgokat, s közben indirekt módon van benne a cigány vonulat. Én huszonöt évesen kezdtem el megtanulni, milyen lehet romának lenni, amikortól cigány gyerekeket táboroztattam, és közel kerültem roma szervezetekhez.

Mit kellett megtanulnod a romasághoz?

- A közösségi kódokat, milyen egyezményes jelek vannak, amikre ügyelni kell. Rá kellett jönnöm, hogy milyen témák foglalkoztatják őket, mert ami nagyon gádzsós, európai, az nem érdekli őket. Azt kérdik: mit okoskodol? Nem értjük a felét sem. Helyet találni közöttük, ez volt a célom.

Kiszúrják, hogy te más vagy?

- Szerintem ki, de én nem is akarom ezt leplezni. Csak finoman, amennyit enged a helyzet, ez olyan pulzáló dolog. Meg aztán én kicsit túl is szeretnék azon lépni, hogy cigány közösség, cigány témák. Ki kellene nyitni a kapukat. Ha már magyarként nőttem fel, meg cigányként is, akkor én itt így szeretnék gondolkodni.

Magyarként sem könnyű ezeket a kérdéseket meghatározni. Egyáltalán létezik olyan, hogy tipikus „roma művészet"?

- A roma festőművészet kezdetét hivatalosan a hatvanas évektől, Balázs Jánostól számítják, de hogy lennének meghatározó stílusjegyei vagy kulturális elemei, az vitatott kérdés. Ugyanolyan sokféleség jellemzi ugyanis, mint a nem roma művészetet, jobban mondva a művészetet általában. Megjegyzem, én abban is látnék pozitívumot, ha a magyar matyóhímzéses-műnépies stílus mintájára létezne egy eladható cigány műkultúra is - legalább egy jól menő bolt formájában a Váci utcában -, mert az azt jelentené, hogy van rá érdeklődés, elindultunk az elfogadás irányába.

A roma feelinggel nem lehet eladni a dolgokat? Külföldön sem?

- Hivatalosan el lehet, ez támogatott irány, mindenhol az esélyegyenlőségi programok része, de jó lenne, ha kialakulna egy valódi társadalmi támogatottsága is. Én ezen dolgozom. Olaszországban a 2007-es velencei biennálén kifejezetten újdonság volt a roma pavilon, ott már a puszta jelenlétünk is érdekességnek számított. Nem kellett kliséknek megfelelni, szabadon megvalósíthattuk az elképzeléseinket, és kiderült, hogy a roma művészek alkotásai szakmai színvonal tekintetében szépen beilleszthetők a kortárs magyar és európai művek sorába. Szerintem örökérvényű igazság, hogy a művészeten keresztül közelebb lehet hozni az embereket egymáshoz. Ha nem is csoportot, de egyént biztos, mert ha egy jó alkotás erős érzelmeket kelt, akkor változtat is.

A beilleszkedést a világon mindenhol nehéz megoldani.

- Ha majd eljön az az idő, hogy orvosok, jogászok, tanárok, jó szakmunkások kerülnek ki közülünk, akkor meglesz a társadalmi becsületünk, ezzel lehet az előítéleteket kiküszöbölni, és akkor egyre többen lesznek a cigányság ügyét jól képviselő romák is. Minőségi javulás kell, ezt nem lehet megkerülni.

Mit vársz a jövőtől?

- Az egyik biztos pont a művészet; a festészetben úgy kiteljesedni, hogy olyan gondolatokat tudjak megfogalmazni, amik örökérvényűek, jó, erős gondolatok. Még nincs családom, de szeretnék feleséget és sok gyermeket. Szeretnék egy civil munkát is, én kimondottan a művészetemből nem szeretnék megélni. Rajz- és művészettanár végzettségem is van, amit jó lenne nevelőként kamatoztatni. Sokáig dolgoztam a Cigány Háznál kulturális területen, most Balogh Zoltán felzárkóztatásért felelős államtitkár mellett kaptam munkát a roma felzárkóztatás területén.

Ma egyre több olyan roma lehet társadalmilag köztes állapotban, aki szeretne kiemelkedni a mélyszegénységből, s ezért mindent megtesz, de így sehová sem tartozik. Lelkileg hogyan lehet ezt a helyzetet feldolgozni?

- Én ezt a helyzetet egy lépcsőfoknak tekintem az utánunk jövő generációk felé, akiknek jobb kell hogy legyen a helyzetük, és majd ők is lépnek egy lépcsőfokot előre, de ezek az átmenetek nem tudnak lezajlani egyetlen generáció alatt. A kölcsönös gyűlölködés legfőbb oka szerintem, hogy minden áron fel akarjuk gyorsítani ezeket az emberi folyamatokat.

Olvasson tovább: