Kereső toggle

Exkluzív interjú a WikiLeaks korábbi szóvivőjével

Az információ a jövő valutája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan működtettük a világ legveszélyesebb weboldalát? – erre próbál kielégítő választ adni Daniel Domscheit-Berg a híres-hírhedt leleplező weboldal programozója, ha lehet, még Julian Assange könyvének megjelenése előtt. Saját kötetének címe: WikiLeaks – A leleplezés, amelyben kifejti, hogy szerinte Assange hazudik, féligazságokat mond, amikor pedig ezért kritikát kap, közvetlen munkatársait azonnal a közös projektet elveszejteni kívánó hatalmi ambíciókkal vádolja – panaszolja a Heteknek a Berlinben élő programozó.

Amikor kiderült, hogy szeptemberben ön és több kollégája elhagyják a WikiLeakset, a Der Spiegelnek adott interjújában úgy fogalmazott, egészen addig szabad hibázni, míg az ember képes és akar ezekből a hibákból tanulni. Hogy a távozás mellett döntött, azt bizonyítja: vagy Julian Assange, vagy a WikiLeaks nem tudott tanulni. Mik voltak azok a hibák, amik miatt úgy érezte, vissza kell vonulnia?

- A probléma éppen az volt, hogy Julian egyáltalán nem akart tanulni a hibákból, sőt saját hibáinak elismerése is meghaladta a képességeit. Mindig azt gondolta magáról, hogy megkérdőjelezhetetlen, hogy sohasem vét, nem hibázik, mindig a leghelyesebben gondolkodik. Ha pedig kívülről megcsapta a kritika lehelete, ha egyet nem értésünket próbáltuk kifejezni, azt válaszolta, egyáltalán nem fontos, amit gondolunk. Félre ne értse: nem az volt a baj, hogy Julian a nyilvánosság elé állt, hogy a végén már ő állt egyedül a kamerák előtt, hanem az, hogy azt is mutatta, senki más nincs a WikiLeaks mögött, ő az egyetlen. Miközben az eredeti felállás szerint éppen azért volt több szóvivő, hogy mindenki érezze, nem érdemes minket eltüntetni a színről, hiszen majd jön a másik vagy a harmadik ember, aki ugyanazt fogja mondani.

Engem a tartalmi hibák - vagy eszmei konfliktusok - érdekelnének.

- Ilyen is volt bőven. Julian például úgy tett ígéretet az afgán iratok megszerkesztésére (az informátorok nevének kisatírozására - a szerk.), hogy egyikünknek sem szólt erről. Mi csak a médiapartnerünktől tudtuk meg öt nappal a nyilvánosságra hozatal előtt, hogy 90 ezer dokumentumot kell megszerkesztenünk. Most pedig azt olvasom a Guardianben, hogy Julian az amerikai informátorokat okolja azokért a kellemetlenségekért, melyeket a nyilvánosságra került nevek okoztak. Szerintem ez egy elhibázott nyilatkozat, és hibának tartom azt is, hogy reflektorfényben marad annak ellenére, hogy a svéd hatóságok eljárást folytatnak ellene. Ráadásul hibázik akkor is, mikor nem észleli, hogy ezzel az üggyel az egész szervezet hírnevét csorbítja. És felróható az is, hogy nem állja a kritikát, és saját viselkedését sem kérdőjelezi meg.

Mit gondol az őt ért vádakról?

- Nem tudom, pontosan mi történt. Julian soviniszta, a nőkhöz való viszonya elég furcsa, de azt gondolom, hogy erőszakról nem lehetett szó.

Segítene neki, ha kérné?

- Még a mobilszámát sem tudom. Nem tartom vele a kapcsolatot.

Vissza a konfliktusokhoz: abban nem volt véleménykülönbség önök között, hogy hol kezdődik az információszabadság partja? A WikiLeaks alapgondolata a teljes szabadság volt. Ebben végig egyetértettek?

- Nem. Jó példa erre az amerikai Coleman szenátor adatbankjának ügye. A szenátor választási kampánya során több ezer amerikai támogatójának adatát gyűjtötte össze, de egy technikai hiba folytán ezek az adatok elérhetővé váltak a neten. Egy tárolási hibából adódóan a szenátort támogatók összes személyes adata, hitelkártya-információja, PIN-kódja elérhető volt egy ideig. Erre a „lyukra" néhányan ráakadtak, és azonnal figyelmeztették a szenátort, aki viszont nem akart rossz benyomást kelteni a kampány közepén, így egy embert sem értesített a történtekről. Egy héttel később már - a fájlmegosztó oldalakon keresztül - mindenhol elérhetővé vált ez az adatlista. Egy „egyszerű" technikai hiba és a szenátor rossz politikai döntése következtében ezeknek az embereknek elvették az identitását, a biztonságát. Bármelyikük nevében elmehettem volna bevásárolni úgy, hogy még a hitelkártyájuk PIN-kódját is tudom - miközben az USA-ban ezeket a kódokat tárolni is tilos. Amikor a publikálás előtt álltunk, összeütközésbe kerültem Juliannel: ő minden adatot nyilvánosságra akart hozni. Minden nevet kártyaszámmal és PIN-kóddal, én ezzel szemben felismerhetetlenné akartam tenni a számokat.

Miért? Julian éppen úgy járt volna el, mint a szenátor - csak más megfontolásból.

- Mert ő a radikális transzparencia híve: szerinte az a jó, ha mi egyik forrásunkat sem szerkesztjük ki, semmilyen adatot sem teszünk felismerhetetlenné. Szerintem viszont egy ilyen publikációnak semmi értelme sem lett volna.

Ön a károsultakat akarta védeni?

- A hitelkártyaszámokat feketével el akartam takarni, és ezzel az érintetteket védeni, igen.

Mi dönti el, hogy kinek a neve, száma, kódja olvasható, és kié van kitakarva? Általánosságban: mi a transzparencia „elviselhető" határa?

- A határ valószínűleg mindig máshol van. Egyenként, minden dokumentumnál mérlegelni kell.

Ez felveti a kérdést, hogy kié a döntés joga?

- Meg kell felelni bizonyos standardoknak, figyelembe kell venni az emberek érdekeit, és nem szabad csak azért nyilvánosságra hozni valamit, hogy provokatívak vagy agresszívak legyünk. A közérdeket kell komolyan venni. Ahogy teszi minden újságíró nap mint nap. Újra és újra dönteni kell arról, mi a helyes.

Mi az információ: hatalom, védelem vagy fegyver?

- Mindhárom. Az információ a jövő valutája, sőt, már a jelen fizetőeszköze is. Lehet vele élni, jó dolgokat tenni vagy visszaélni.

Fel is vetődik, hogy önök nem pusztán egy újfajta hatalom megszerzése érdekében küzdenek-e a hatalomban lévők ellen? S hogy nem azért szervezte-e meg az OpenLeakset, hogy „visszavegye" azt, ami már Juliané?

- Nem, éppen ez a lényeg. Nem szeretnénk újfajta hatalom birtokosai lenni, mi csak egy eszközt bocsátunk a felhasználók rendelkezésére. Az OpenLeaks éppen az az eszköz, amit mi nem, kizárólag a szervezetek, a nyilvánosság tud használni.

De ki ellenőrzi a felkerülő információkat? Hol a kontroll?

- A közzétett iratok nincsenek nálunk, nem is tudjuk, ki a forrás - ez maga a kontroll. A forrás maga dönti el, melyik szervezetnek adja oda a dokumentumait. Ha például egy környezetvédelemmel kapcsolatos botrány van, rögtön el tudom küldeni az ezzel kapcsolatos iratokat a Greenpeace-nek. Ez az, amiért másképp alakítottuk ki a rendszert, rájöttünk, hogy nem lehet minden feladatot egy rendszeren belül megszervezni, hiszen ha ugyanazon a rendszeren belül szerkesztünk és publikálunk, akkor túl sok hatalom összpontosul a kezünkben, és nagyon nehézzé válik az ellenőrzés. Ezért fogunk különböző partnerekkel dolgozni. Minden újságnak megvan a saját szabályzata, a civileknek is, mi ezekhez alkalmazkodunk.

Azt honnan tudják, hogy hitelesek az információk? Magyarországról jövök adott esetben, hónom alatt egy vastag dossziéval, és odaadom az ön kezébe...

- Nekem nem adhatja oda. Ez a lényeg. Ön egy magyar újsággal veheti fel a kapcsolatot, akik majd megkereshetik a megfelelő szervezetet.

Ők pedig publikálhatják.

- Pontosan.

Kié a felelősség?

- Az újságé. Az újságnak kell igazolnia az anyagot. Mi csak egy postaláda vagyunk, egy névtelen inkubátor, amibe elhelyezhetik az „odaajándékozni" kívánt „adatcsecsemőket".

Honnan tudják, hogy az újság az igazolási folyamatot komolyan veszi? Ha én kormányzati ember lennék, és befolyásolni akarnám önöket, hamis papírokat adnék az „újságomnak", hogy szórja szét a világban az OpenLeaksen keresztül.

- Az újságnak le kell ellenőriznie az adatokat. Ha útközben rájön az igazságra, akkor pedig történelmet csinál - ami viszont jó dolog.

Tulajdonképpen miért volt annyira fontos ennek a könyvnek a megírása?

- Több szempontból. Egyrészt azért, hogy kiderüljön, egy ilyen kis szervezet mennyi mindent el tud érni, másrészt, hogy megmutassam a WL árnyoldalát, és megindokoljam, miért kellett kilépnem a projektből. Mikor ezt megtettem, Julian többször is megpróbált a nyilvánosság előtt besározni, féligazságokat és hazugságokat mondott az eljövetelemről. Egyszerűen azért kellett megírnom, mert ez a valóság. Mindig azt mondtuk, hogy a történelmi hitelesség és pontosság nagyon fontos, hogy kell egy olyan valóságtükör, amiből tanulhatnak a jövő generációi. A WikiLeaks nagyon fontos tevékenységet folytat, nem engedhetjük meg magunknak, hogy félreértsenek. Az OpenLeaks ilyen szempontból jobb helyzetben van, mert egészen más a működése. Maga a portál nem lesz a figyelem középpontjában, mi nem akarunk popsztárok lenni. Egyszerű mérnökök vagyunk, akik egy nagyon specifikus problémára igyekeznek hatékony megoldást találni.

Eldobják a WikiLeakset övező tündérmesét?

- Igen. Ön Magyarországról érkezett?

Igen.

- Az ön országával kapcsolatosan meglep - és őszintén szólva, nem is érthető számomra - a január elsején hatályba lépett médiatörvény. Ez a szabály egyáltalán nem felel meg a kor elvárásainak, sőt, szembemegy minden nemzetközi standarddal. Éppen az ellenkezője annak, amire a világnak szüksége van.

Vagy talán annak, amit a WikiLeaks képvisel.

- Hogy a WikiLeaks vagy az OpenLeaks mit képvisel, és milyen radikálisan, az egy másik kérdés. Abban biztos vagyok, hogy a világnak széles körű, szabad hírszolgáltatásra, független sajtóra, a demokratikus intézmények kontrolljára van szüksége.

Honnan értesült a magyar jogszabályról?

- A német médiából. Egyik nap egy nagy magyar lap címoldalán olvastam, hogy „Magyarországon ma megszűnt a sajtószabadság".

A Népszabadságban.

- Igen. Nekik is ajánlottam a könyvem magyar kiadását. Ha jól értettem, a kormány kialakított egy médiahatóságot, ami a sajtó hírközlésébe beleszólhat. Ha most megnézzük, mi történik Egyiptomban, azt látjuk, hogy a Vodafone szolgáltató kormánypropagandát szór SMS-ekben, melyekben a kormány melletti demonstrációkra hívja az embereket. A Vodafone azzal indokolja a tettét...

Hogy bent akarnak maradni a piacon.

- Továbbra is meg akarják tartani a licencet. Sőt egy jogszabály előírja, hogy ezeket az üzeneteket el kell küldeniük. Ami kifejezetten hasonlít arra, ami Magyarországon most történik. Az állam előírja egy telekommunikációs szolgáltatónak vagy épp egy médiumnak, mit kell közölnie - ugyanaz. Ez nagyon veszélyes, rombolja a sajtó függetlenségét, és végül az állam sugározhatja saját propagandáját, ha a sajtó esetleg megtagadná egy-egy hír, vélemény közlését. Úgy látom, a magyar sajtónak is szüksége lesz egy biztonságos rendszerre, ahol közvetítheti a fontos információkat. Úgyhogy nyitottak lennénk egy együttműködésre a magyar médiával.

Olvasson tovább: