Kereső toggle

Nem vagyunk Rambók

Beszélgetés Farsang Jánossal, a világ legjobb kommandósával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az eddigi legnagyobb magyar vonatkozású sikert érte el Farsang János a SWAT Round UP elnevezésű világversenyen a floridai Orlandóban. A magyar kommandós a különleges egységek huszonnyolcadik alkalommal megrendezett seregszemléjén egyéniben az első helyen végzett – úgy, hogy már három éve nyugállományban van, ezért a lövészetre nem tudott felkészülni. A csapatversenyben egykori egysége, a Neutron bronzérmet szerzett. A verseny történetében eddig csupán négyszer állt a dobogón nem amerikai egység – ebből háromszor a magyaroknak sikerült a bravúr.

Hogyan zajlik egy ilyen verseny, miként lehet összemérni a versenyzők teljesítményét?

- Adott egy hat kilométeres pálya, három körre felosztva, mesterséges és természetes akadályokkal nehezítve. A természetes akadály ebben az esetben csak négykézláb megmászható meredek domboldalakat és mocsaras területeket jelentett; a mesterséges pedig egy épített akadályokkal, kötelekkel, majomlétrával tűzdelt pályát, hasonlót ahhoz, amelyen egyébként is edzünk. Ezeket a köröket kellett minél gyorsabban teljesíteni, úgy, hogy mindegyikhez tartozott lövészet, különböző fegyverekkel: egy tíz centi átmérőjű célra kellett lőnünk először pisztollyal, majd géppisztollyal, végül sörétes puskával. A cél köregységekre volt felosztva, mint rendesen, a tízes kör akkora volt, mint egy ötforintos. Ha valaki ezt eltalálta, nem adtak hozzá az idejéhez, ha viszont rontott, akkor körönként fél perc büntetés járt. A külső kör mindössze hatos volt - aki legalább ezt nem találta el, az a legnagyobb, háromperces pluszidőt kapta.

Milyen messziről kellett lőni?

- Nem volt nagy a távolság, mindössze 15 méter. A nehézséget inkább a stresszhelyzet és a fizikai terhelés jelenti egy ilyen szituációban. Itt mindenben a harci helyzetet szimulálják, annyi csak a különbség, hogy nem lőnek ránk, és mi sem emberekre célzunk.

Az első helyezés tehát azt jelenti, hogy ön gyors is volt, és többnyire eltalálta a 15 méterre lévő „ötforintost".

- Nem lőttem hibátlanul, bár közel jártam hozzá, mindössze másfél perc büntetést kaptam. Az időm 41 perc 28 másodperc volt. A NASA egyik versenyzője gyorsabb volt nálam, de 7 perc büntetőideje volt. Aki mögöttem futott be - szintén a NASA embere -, csak három másodperccel maradt le tőlem, és 3 perc 30 másodperc büntetést kapott. Ő lett a második az összesítésben.

Egyébként 2008-ban indultam először egyéniben, akkor második lettem, egy évvel később egy sérülés miatt csak hatodik.

Mennyit készült a versenyre?

- Mivel három éve nyugdíjba vonultam, a lövészet gyakorlására nem volt lehetőségem. Csaknem 16 évet töltöttem el a paksi Neutron bevetési osztálynál (ez jelenleg a Terrorelhárítási Központ IX. Működési Osztálya), ott ragadt rám egy-két dolog, meg aztán kint a verseny előtt ki lehetett próbálni a fegyvereket, amelyekkel lőnünk kellett. Ezért a fizikális felkészülésre helyeztem inkább nagyobb hangsúlyt. Egy éven keresztül heti öt edzésem volt, de megesett, hogy egy nap kétszer is tréningeztem. Konditerembe viszonylag keveset jártam, inkább futottam, és a saját testsúlyommal dolgoztam rengeteget: tolódzkodás, kötélmászás és hasonlók szerepeltek a repertoárban.

Az, hogy ön az első helyen, a volt Neutron csapata pedig összetettben a harmadik helyen végzett, azt jelenti, hogy a terrorelhárításon belül élen járunk, a szakmában jegyeznek bennünket?

- Erre a versenyre a világ minden részéből jönnek résztvevők. Mi tíz éve voltunk kint először a Neutronnal, akkor kicsit furcsán néztek ránk, sokan azt sem tudták, hol van Magyarország. Ráadásul technikailag sem voltunk úgy felszerelve, mint manapság, és csak ámultunk és bámultunk, hogy a többieknek profi felszereléseik vannak. Ugyanakkor - talán pont ezek miatt a különbségek miatt - nagyon motiváltak voltunk, nagyobb ambícióval vetettük bele magunkat a versenybe, mint talán sok „kényelmes", különlegesen képzett kommandós. A tíz év alatt a csapat háromszor állt dobogón: kétszer harmadikak, egyszer, 2006-ban másodikak lettünk. Nagyon nehéz megnyerni ezt a versenyt, és szinte mindig a hazaiak végeznek az élmezőnyben. A megmérettetés huszonnyolc éves történetében négyszer állt dobogón külföldi csapat - háromszor mi, egyszer pedig egy svéd rendőri egység. Úgyhogy most már tudják, hol van Magyarország, ismerik a nevünket, és tartanak is tőlünk.

A versenytől függetlenül is magas a hazai terrorelhárítás ázsiója nemzetközi szinten?

- Mindenképpen. Ez egy bennfentes világ, ezért nem publikálják ezeket a tényeket, de számos olyan kollegám van, aki rendszeresen külföldön oktat - Nyugatra is hívják őket és Keletre is. Szóval a magyarok nagyon elismertek ebben a szakmában.

Mindezt úgy, hogy - felteszem - a magyaroknak nincs túl sok éles bevetésük, de javítson ki, ha tévedek.

- Hát ez megítélés kérdése. Egy éles bevetés akkor is éles, ha az adott szituációban nem történik baj. Ezt azt jelenti, hogy jól dolgoztunk.

Ön mennyi éles bevetésen volt?

- Természetesen rengetegen, de nem beszélhetek róluk.

Engedjen meg egy laikus kérdést: ha egy ötforintos nagyságú célt el tud találni 15 méterről, akkor arra is képes lenne - mint a filmekben -, hogy egy túszejtőt kilőjön, amikor áldozata nyakához kést szorít és élő pajzsnak használja?

- Természetesen ezt meg lehet csinálni, meg is szokták. A technika fejlettsége és az emberek képzettsége ma már megfelelő ehhez. Ugyanakkor, ha már a filmeket említette, a kollégákkal sokszor mosolygunk, hogy milyen jelenetek vannak bennük: az életben számos módszert azok közül soha nem alkalmaznánk, mert nem működik. A valóságban nincsenek egyszemélyes, mindent túlélő hősök sem, a mi munkánk hangsúlyosan csapatmunka, nem Rambók vagyunk. Különböző adottságokkal rendelkezünk, de a sikerhez mindegyikünkre szükség van. Kellenek gyors, mozgékony csapattagok, olyanok, akik jól bánnak a fegyverrel, tűzszerész szakemberek, és persze erős „kétajtós szekrények" is, akik például nagyobb hatásfokkal tudnak kinyitni egy ajtót, mint egy átlagos testfelépítésű kolléga.

Mentálisan miként lehet felkészülni egy igazi bevetésre, ahol stressz van, adrenalin van, és emberéletek forognak kockán?

- Azért is vannak ilyen versenyek, hogy szimulálják az éles körülményeket, hiszen itt is van stressz és terhelés. Nagyon érdekes tapasztalat az, hogy vannak, akik nyugodt körülmények között elképesztően jól teljesítenek, stresszhelyzetben viszont 30-40 százalékot is romlik a teljesítményük. Másoknál pedig éppen fordított a helyzet: rosszabb képességűek ugyan, de az éles helyzettel járó adrenalin nagyobb teljesítményt hoz ki belőlük. Ezáltal azt is le tudjuk mérni, hogy egy adott munkában kire mennyiben lehet számítani.

Hogyan lehet javítani a stressztűrő képességet?

- Ez alapvetően egy adottság, de például gyakorlással lehet javítani. Viszont ezzel is vigyázni kell, mert ha valaki megszokja a stresszt, akkor az éles helyzet már nem lesz számára különleges, így könnyelművé, magára és a társaira nézve is veszélyessé válhat.

Ha Magyarország jelentős terrorfenyegetésnek lenne kitéve, mit gondol, mi jelentené a legnagyobb veszélyt?

- Erről nem szívesen beszélek, de minden országnak vannak stratégiai objektumai, mint például a nemzetközi repülőterek, vagy az ipari létesítmények.

Mi vonzotta a kommandós szakmában?

- Kaland, a kihívás az ismeretlenbe.

Nyugdíjasként mivel foglalkozik?

- Játékosedző vagyok egy NB III-as focicsapatnál, a Bölcskénél. 43 évesen már ritkán lépek pályára, de tavasszal ez még rendszeresen előfordult: akkor jutottunk fel a Megye I.-ből, miután megnyertük a bajnokságot. Mással most nem foglalkozom, de fogok. Az biztosnak tűnik, hogy az orlandói versenyen jövőre újra indulok, és igyekszem megvédeni a címemet.

Olvasson tovább: