Kereső toggle

Interjú Gervai Andrással

Én lettem a besúgó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fedőneve: „szocializmus”címmel írt könyvet a filmes és színházi életet átszövő titkosszolgálati tevékenységről Gervai András. A szerző legutóbb 2006-ban került reflektorfénybe, amikor lebuktatta a főiskolás éveiben ügynökként tevékenykedő Szabó Istvánt.

Négy évvel ezelőtt sokan támadták Oscar-díjas rendezőnk ügynökmúltjának leleplezése miatt. Az új könyvével kapcsolatban milyen reakciók születtek?

- Most is érzékelem, hogy van ellenállás a témával szemben. A kiadó tulajdonosa, amelyiknek eredetileg megmutattam a Fedőneve: „szocializmus" szinopszisát, azt mondta, gondolkozott, hogy miért pont ő adjon ki olyan könyvet, amiből az derül ki, hogy az ember sárkányfogvetemény. Egy másik kiadó azt válaszolta kedves, udvarias hangú levélben, hogy őt hányinger kerülgeti ettől a témától. Szerettük volna a könyv bemutatóját egy reprezentatív moziban megtartani, de az igazgató azt felelte, értsem meg, hogy neki a rendezőket kell képviselnie és védenie. Folyamatosan érzem egyeseknek a témával szembeni fenntartásait, megvetését, utálatát, ugyanakkor négy éve is éreztem, és most is számtalan jele volt annak, hogy ismerősök és ismeretlenek is szimpatizálnak velem, és támogatásukról biztosítanak.

Egy ilyen könyvben van üzleti lehetőség?

- Ezen nem gondolkodtam.

A rendszerváltás óta kitűnő könyvek születtek a témában - mások mellett Kenedi Jánostól, Ungváry Krisztiántól, Szőnyei Tamástól -, mégis úgy látom, sajnos nem sok változást hoztak. Van értelme?

- Ez nagy kérdés. Definiálni kellene, mit jelent az, hogy van-e értelme. Ha azt nézzük, hogy egy ilyen könyvnek a hatására rövid távon változik-e a törvényi szabályozás - illúzió lenne ilyet gondolni -, akkor azt mondom, nincs értelme. Hosszabb távon? Lehet, hogy ötven év múlva előveszik majd a könyvemet, vagy azt mondja egy tanár, hogy „a Gervaiban nézz utána". De rövid távon ez kicsit olyan, mint számtalan értelmiségi tevékenység, hogy egymásnak csinálunk színházat, egymásnak írunk, egymás kiállításaira megyünk el. Fájdalmas és szomorú dolog, ha az ember a mélyére gondol annak, amit kérdez, mert így nézve kicsit falra hányt borsó, amit mondok. Számomra mégis személyes ügy is, mert úgy érzem, hogy nekem elszámolnivalóm volt a múlttal.

Könyvében külön fejezetben foglalkozik azzal az időszakkal, amikor 2006 elején leleplezte Szabó Istvánt. Azt írja, hogy úgy érezte, mintha kiütötték volna, miután elolvasta a rendező mellett kiálló, száz közéleti szereplő, művész és politikus aláírásával megjelentetett nyílt levelet. Meddig tartott ez az érzés?

- Körülbelül egy hónapig tartott, amíg ilyen sok támadás ért. Bizonyos embereknek olyan érdekérvényesítő képessége van, hogy szinte én lettem a besúgó. Ez egy abszurd helyzet volt, sokszor éreztem úgy, hogy meg kell szólalnom, de végül nem szólaltam meg, mert számtalan ember kiállt az ügy mellett. Az egyik fő vád az volt, hogy szándékosan időzítettük a cikk megjelenését a Filmszemle idejére. Ezzel kapcsolatban például a Magyar Hírlapban annak idején Makai József azt írta, hogy persze, ha szeretem Szabót, amint rábukkanok a levéltárban a dossziéjára, rögtön megeszem, lenyelem az egészet.

Szabó István felesége, Gyürei Vera azt nyilatkozta, hogy „inkább a patkányokkal kellene foglalkozni, akik mindent elrontanak".

- Ezt feltehetőleg rám meg az Élet és Irodalomra értette. Sajátos. A listára visszatérve, az ember elgondolkozik azon, hogy lebukott néhány jeles ember, művészek, sportolók, és azok mellett nem volt ilyen flottatüntetés. A másik véglet pedig Tar Sándor, akit nagyon nagy írónak tartok. Nem azt mondom, hogy ilyen szellemű nyilatkozatot kellett volna közzétenni, de mindenképpen jó lett volna, ha - függetlenül az ő ügynöki tevékenységének erkölcsi megítélésétől - jó néhányan melléállnak: ez erőt adott volna neki ahhoz, hogy ne úgy éljen és haljon meg, mint egy kutya. Összességében az a véleményem, hogy akármilyen sokra is vitte valaki művészként, közéleti személyiségként, az nem adhat felmentést az erkölcsi bűnei alól.

Benedikty Béla a Népszavában azt írta: „Abból, hogy valaki besúgó volt, nem következik semmi."

- Az az érdekes, hogy mikor ezt olvastam, elszörnyülködtem, és azt mondtam, képtelenség. Azóta viszont eltelt öt év, száznál több dosszié megfordult a kezemben, és úgy gondolom, valami igazság van benne. Nagyon fontos tudni, hogy az adott személyt hogyan, milyen körülmények között szervezték be, és milyen volt az ügynöki tevékenysége. A könyvből az is kiderül, hogy jelentős különbség van ügynök és ügynök között még olyan helyzetben is, amikor mind a két személy retorziója ugyanaz volt, mint például Szabó Istváné és Kézdi-Kovács Zsolté.

A jelentéseiket olvasva nekem úgy tűnik, hogy Szabó szinte élvezte, hogy ezt csinálhatja, gusztustalanul feltérképezett hozzá közelálló embereket...

- Ráadásul nem is ismerjük a huszonegy, anonimizált jelentésének a tartalmát. Elek Juditról például egy egész jelentést írt.

Ennél csak Bódy Gábor jelentései durvábbak, aki tanácsokat is adott a tartótisztjeinek.

- Máriássy Félix jelentései is borzalmasak. Szándékosan nem idéztem például, amit Thurzóról mondott, pedig eltelt harminc év a halála óta, de tapintatból nem tettem. Vincze Imre zeneszerző magánéletéről is írt, az olyan, mint egy vészbíróság az ötvenes évekből, mint egy ítélet szövege.

Visszatérve 2006-ra, a nagy leleplezésre: Mester Ákos a 168 órában azt írta, „a titok feltárásának módszerét és időzítését illetően lehet kis hányingerünk".

- 2005. november elején állították ki a kutatási engedélyemet. Három-négy hét után került kezembe a Szabó-dosszié, az volt a legelső, amit megtaláltam. Mert ez nem úgy van, mint a kávéházban, hogy kérek egy feketét: nem kértem, hogy adják ide a Szabó-dossziét, hiszen nem is tudtam a létezéséről. Akkor még nagyon kezdetleges vagy semmilyen volt a levéltár adatbázisa. Aztán másfél-két hónapig dolgoztam az anyaggal, és az csak véletlen, hogy éppen a Filmszemle idejére készült el.

Újabb idézet: Bölcs István, a 168 óra főszerkesztő-helyettese írta, hogy feltették a kérdést Szabónak, miért nem hozta nyilvánosságra a múltját. Bölcs szerint „talán a legsúlyosabb teher a legendaság".

- Arra gondolhatott, hogy Szabó nem akarta lerombolni saját szobrát. Pedig az emberek többsége amúgy sem akart mást, mint megbocsátani Szabónak. Csak annyit kellett volna mondania, hogy fiatal voltam, kényszer hatása alatt álltam, nagyon szerettem volna a főiskolán maradni. Ahogy Kézdi-Kovács Zsolt írása alapján következtethettünk rá, hogy ez lehetett a zsarolás alapja. Elnézést kellett volna kérnie, és ennyi.

Kaptak segítséget a karrierjük előmozdításához a szolgálatokkal együttműködni hajlandó művészek?

- Bódy Gáborról hallottam Föld Ottótól, a filmgyár igazgatójától - aki nem tudta, hogy Bódy ügynök volt -, hogy nagyon jó kapcsolatai voltak, mindent el tudott intézni. Megtörtént, hogy forgatás közben le kellett állni, mert elfogyott a pénz, de Bódy egy-két telefonnal elintézte a folytatást. Ember Juditnak pedig egyszer azt mondta, hogy a filmkészítés érdekében az ördöggel is szövetkezne.

Ezek szerint nem állítható, hogy a szerencsétlen ügynökök csak a fenyegetettség hatására jelentettek.

- Ez biztosan nem állítható. Nagyon sok esetben úgy kezdődött, hogy az illetőt megzsarolták, kényszer hatására vállalta az együttműködést, de évek múlva nem ritkán megszerette a munkáját. Persze nagyon sokan megpróbáltak szabadulni: a hatvanas évek közepétől az újonnan beszervezetteknek majdnem a fele rövid idő után megtagadta az együttműködést. És voltak olyanok, akik nem kényszer hatására, hanem meggyőződésből, valamint anyagi érdekből működtek együtt.

Egyébként néhány évvel ezelőtt öt szakember az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában hatvan ügynök jelentéseit elemezte, s kimutatta, hogy a besúgók nagyobb részénél szétesett a személyiség, az együttműködés kifejezetten rosszat tett: előbb-utóbb frusztráltak, ziláltak, zaklatottak lettek. Voltak azonban néhányan olyanok is, akik kifejezetten élvezték a besúgást, kivirultak, kiteljesedtek.

Farkasházy Tivadar szintén elítélte Szabó lebuktatását. A Heti hetesben azt mondta, mindaddig nem hiszi, hogy jelentései bárkinek is árthattak, amíg nem áll elé „egyetlen ember, aki azt állítja, hogy neki derékba törték a pályafutását".

- Erről szól a könyvem, csak el kell olvasni. Persze azok, akik nosztalgiát éreznek a Kádár-rendszer iránt, ne adj' Isten, érintettek, hatalmuk volt, vagy a korszak kiváltságait élvezték, valószínűleg nem olvassák el.

Számtalan példát hozok rá, hogy mennyit ártottak. Az egyik leglátványosabb talán Földessy Dénes, aki harminchét éven át jelentett. Egy rendező, miután elolvasta a róla szóló írásomat, azt mondta, ő volt az egyszemélyes BM. Élvezte az együttműködés előnyeit, fizetéskiegészítést adtak neki, a BM-mel való együttműködés kerek évfordulóin jutalmakat kapott, éjjel-nappal utaz-tatták. Miket írt, kiknek ártott? Jelentett a szeretője férjéről, hogy valutát akar kicsempészni az országból: az egy-két hónappal későbbi tartótiszti jelentésből kiderül, hogy a férfi ellen eljárást indítottak, bíróság elé állították. De például ugyanez az ügynök jelentett a saját szeretőjéről, hogy azt tervezi, lányai érettségije után kinn akar maradni velük az NSZK-ban. A tartótiszti megjegyzés: utasítottuk ezt meg ezt a szervet. Annyira sok és közvetlen példa van, hogy vaknak és süketnek kell lennie annak, aki azt mondja, ezek nem érvek.

Azt írja, hogy mindennek ellenére nem az ügynökök a főbűnösök, még csak nem is az őket működtető hivatásos állomány, hanem az a nyolc-tíz ember, aki a Kádár-rendszert irányította. Ezek közül talán egy ember él ma, Biszku Béla. Mit gondol, állítsák bíróság elé?

- Úgy pontosítanám a megjegyzést, hogy nem nyolc-tíz emberre, a párt legfelsőbb vezetőire szűkíteném, hanem magára a nomenklatúrára, a hatalomra, arra a néhány ezer emberre, akik a fontos posztokat a kezükben tartották, és akik az elnyomó apparátust, a pártot és az államgépezetet irányították.

És velük kapcsolatban is, mint a tisztekkel és az ügynökökkel kapcsolatban is azt vallom, hogy hacsak nem bizonyítható rájuk köztörvényes bűntett elkövetése - mondjuk parancsot adtak valaki ártatlan ember megölésére -, nem kellene ellenük jogi eljárást kezdeményezni. Biszku idős ember, esetében ez kontraproduktív is lenne.

Az utolsó idézet: Kéri László 2006-ban azt mondta, „mélyen meg vagyok győződve, hogy mindkét fél kicsemegézte mindig ezeket az archívumokat: ha ti leveszitek a mi Szabó Pistánkat, akkor mi levesszük a ti Paskaitokat. Végtelenül aljas, ami itt folyik".

- Ez egy komolytalan megjegyzés. Körülbelül olyan szintű, mint amikor azt mondták, hogy a jobboldal áll mögöttem. Van bizonyos számú kutató, jobboldali, baloldali, semmilyen oldali, én semmilyen oldali nem vagyok. A kutatók dolgoznak, és hol ez, hol az az anyag jelenik meg.

Eloszlathatná az ilyesféle gyanút, ha mindent nyilvánosságra hoznának, és mindenki számára hozzáférhetővé tennék a dokumentumokat.

- Az általunk lenézett Szlovákiában ez megtörtént: az interneten bárki megtekintheti.

Olvasson tovább: