Kereső toggle

Műanyag lázadás

Interjú Sebők János rocktörténésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elégedetlen fiatalok tömegei ma nem a kultúrát választják az önkifejezés eszközeként, mivel hatékonyság szempontjából sokkal többet ígér nekik a politika.

Korábban azt nyilatkozta, hogy a gazdasági válság ellenére a fesztiválbiznisz továbbra is virágzik, a szórakozásra, szórakoztatásra szinte minden eddiginél nagyobb igény van. Mi lehet ennek az oka?

- A tavalyi eredmények valóban azt mutatták, hogy a fesztivál- és a showbiznisz még az általános recesszió közepette is prosperál. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy ezekre az eseményekre egy olyan társadalmi réteg jár - főleg tizenévesek és huszonévesek -, akik fizetőképes keresletet jelentenek. Ezek a fiatalok a társadalomtól nem elszakadni akarnak, hanem csupán kiszakadni egy hétvégére vagy egy hétre - bulizni és felejteni. Ezt az élményt, kikapcsolódást vásárolják meg.

Ez a tendencia azonban most megtorpanni látszik. Egyfelől azért, mert a fizetőképes középosztály számára hihetetlen túlkínálat van a fesztiválokból idehaza és külföldön egyaránt. Az idei nyáron minden magyar önkormányzat úgy próbál segíteni magán, hogy fesztiválokat rendez, akár a hungarikumok jegyében, akár bármilyen más apropó kapcsán. Márpedig az a réteg, amely még tud fizetni, nem képes folyamatosan minden eseményen ott lenni, hiszen ezek jelentős kiadással járnak. Ezt jelzi az is, hogy a Sziget Fesztiválra szóló, elővételben megvásárolható bérletekből idén öt-tíz százalékkal kevesebb fogyott, mint tavaly. A túlkínálat mellett jelentős ifjúsági-társadalmi rétegek ki is rekesztődnek ebből a szórakozási formából. Hiszen a globális gazdasági válság rengeteg családot, fiatalt padlóra küldött.

Mit jelent az, hogy a mai fiatalok nem elszakadni, hanem kiszakadni akarnak a társadalomból?

- A hetvenes években - számos egyéb film, regény és tanulmány mellett - Milos Forman Elszakadás című filmje ragadta meg talán legjobban az akkori fiatal generáció életérzését, aminek a lényege az apák társadalmától való elszakadás vágya volt. Ez a szembefordulás, lázadás megfelelő ideológiai-elméleti hátteret is kapott a nagy hármas Marx, Mao, Marcuse, illetve más társadalomkutatók munkássága révén. Új elméletek születtek az egydimenziós emberről, a szervezetemberről, a broiler társadalomról, az establishment és a fogyasztói társadalom átlagpolgárának manipuláltságáról, életmódjáról, amely életforma a fiatalok tömege számára elfogadhatatlan volt. A mai fiatalok azonban az apák társadalmától nem elszakadni akarnak.

Abból a szervezettségből, amit a munkahely és a hétköznapi élet jelent, csupán pár napra akarnak kilépni, hogy a zene és az élménykultúra (esetleg a partidrogok) fogyasztása által feloldják a bennük felgyülemlett frusztrációt, feszültséget. Utána viszont visszalépnek ugyanabba a szervezett, egydimenziós létbe, ahonnan érkeztek. Ezt a „műanyag" lázadást, a fesztiválok által nyújtott nonkonformitás-élményt az üzleti világ profi módon kihasználja és kielégíti. Néhány napra egyfajta kis városállamokat hoznak létre, ahol a közönséget maximálisan és minden tekintetben kiszolgálják. Ma, ha a lázadás meg is jelenik ideológiai, szubkulturális szinten, azt a show-biznisz azonnal kész és képes felszippantani, divattá alakítani, üzleti érdektől vezéreltetve a mainstream kultúra részévé tenni. Ez történt annak idején a punkok szubkultúrájával, ami divattá válva már önmaga paródiájába fordult. A kisebbségi lázadások integrálásával, becsatornázásával - amire nem csak az üzleti világ, hanem a politikai is hajlamos - a lázadó indulatok, energiák vagy kioltódnak, vagy egy bizonyos cél szolgálatába állítódnak.

Mi a helyzet az internettel? A világháló elvileg az a terep, ahol mindenki megmutathatja önmagát, és napok alatt terjedhetnek el a tömegmédiától független üzenetek.

- Az interneten rengeteg rétegkultúra és siker születik, de ezeknek a sztároknak, jelenségeknek, produkcióknak a „szavatossága" többnyire nagyon rövid, mert nem jutnak el a tömegbázisokig. A tartós és sikeres jelenléthez ugyanis be kellene kapcsolódniuk a főáramú kultúrába, gazdaságba, ami akkor tud megvalósulni, ha a tömegmédia felvállalja őket - lásd a bulváros show-műsorként működő tehetségkutató versenyeket.

Ha például egy zenekar ki is tud adni önerőből egy lemezt, és azt letölthetővé teszi az interneten (ez főként nyugaton válik egyre inkább gyakorlattá), akkor sem tudja azt kellően propagálni, nem tud turnét szervezni a tömegmédiumok nélkül, amelyek egyébként rendkívüli módon szelektálnak. Mindegyikük a mainstream felé tör, hiszen ott van több fogyasztó és több pénz.

A másik vonal, ahol tömegeket lehet elérni, a politika, amely szintén hajlamos arra, hogy a saját céljaira használja például a zenét. Régen arról beszéltünk, hogy a zene politizál (vietnami háború, polgárjogi mozgalmak), most pedig azt látjuk, hogy a politikát rockosítják (zenészek a választási korteshadjáratokban). Világjelenség, hogy akár a klasszicizálódott művészek, akár a feltörekvő kezdők bizonyos politikai áramlatok mellé állnak, és politikai nagygyűléseken is megjelennek, kampányolnak. Magyarországon is láthatjuk ezt, amikor művészek-zenészek egyik vagy másik oldal mellé vagy politikai vezér mögé felsorakoznak. Például a magyar nemzeti rock felfutása is politikai áramlatokkal van összefüggésben. Egy jó forgatókönyvíró ma gyakorlatilag néhány perc alatt meg tudja írni egy ilyen „elkötelezett" rockzenekar másfél órás színpadi show-ját, annak dramaturgiáját - mikor kell zászlót lengetni, mikor mit kell mondani a közönségnek, stb.-, úgy, hogy az garantált sikert hoz. Ily módon nem lázadásról, hanem manipulatív lázításról beszélhetünk.

A mainstream média, üzlet és politika által „felszippantott" lázadás egyik szimbolikus hazai példája számomra az a Nagy Feró, aki annak idején a nemzet csótánya volt, most pedig az egyik tehetségkutató műsor arca lett. Mennyire törvényszerű ez a váltás?

- Feró pályafutása ebből a szempontból valóban modell értékű. Ő 1978-tól kezdve volt annak a „baboskendős" Beatrice zenekarnak a vezetője, amely az állampárttal való csatározás révén egyfajta ellenállási mítoszt alakított ki maga körül. Ezt a legendát később Feró többféle módon igyekezett hasznosítani - volt rocker, műsorvezető, producer, később politikai szerepeket vállalt -, de hamar megmutatkozott, hogy ő az új szerepeiben elsősorban sikeres személyiség, ismert ember, sztár szeretne lenni, és elérni mindazt, ami ezzel jár. Ebben a folyamatban törvényszerűen jutott el a médiasztárságig. A politikai szereplők után ugyanis a média üzletemberei is rájöttek arra, hogy őt mint egykori lázadót kiválóan lehet használni abban a nézőcsábító portfólióban, amelyben idiótáktól kezdve mindenféle típusok vannak. Az ő márkaneve, személyisége kiválóan alkalmas arra, hogy beszólásaival, (mű)botrányaival hozza a nézettséget. Feró pedig az elmúlt években belement a játékba, és kiválóan alakítja a szerepét, legyen szó celebvacsorázásról, korcsolyázásról vagy tehetségkutatóról, miközben olyan kollégákkal mutatkozik, akiket '83-84-ben kigúnyolt. Érdekes, hogy amikor komoly interjút ad, akkor cinikusan félrepöcköli a lázadó szerep kiárusítására vonatkozó morális kérdéseket. De tanulságos lenne megnézni, hogy a magyar rock más személyiségei (például a Fekete Bárányok) miként reagáltak a rendszerváltásra, a kapitalizmusra, és miként lettek a politika vagy a média kiszolgálói, eszközei.

Ugyanez a dilemma a Szigettel kapcsolatban is felvetődik, amely annak idején egy lázadó rendezvénynek indult, mára viszont óriási üzletté vált...

- Igen, de ne legyenek illúzióink. Mi arra szavaztunk, hogy rendszerváltás legyen, Magyarországra kapitalizmus érkezzen, és ez kihatással van a hazai show-biznisz világára is. A történet ugye azzal indult, hogy legyen nekünk is Woodstock-legendánk. „Kell egy hét együttlét" - szólt a jelmondat. Ebben a rendezvényben az utópia még keveredett a kapitalista piaci elemekkel, de végül ez utóbbi kerekedett felül. Így fokozatosan lemorzsolódtak a közönség és az üzletemberek oldaláról is azok, akik számára egy ilyen rendezvény mást jelentett eredetileg. Ez a tábor ma is létezik, komoly piaci erő, nem véletlenül kísérleteztek - sikerrel - az elmúlt években más fesztiválok létrehozásával is.

A fiataloknak most is lenne okuk kritikával illetni azt a világot, amely körülveszi őket, vagy éppen az apáik nemzedékét is, de mintha erre mégsem szánnának olyan intellektuális energiát, mint annak idején a beatnemzedék tagjai, akik sokat olvastak, verseket írtak, hallgattak. Vajon miért?

- Ez a kérdések kérdése. Annak idején az apák értékrendjével szembeforduló, a fogyasztói társadalmat, s az azt létrehozó politikai-gazdasági-kulturális rendszert bíráló fiatalok meg akarták forgatni a világot, s többek között egyfajta ellenkultúrát akartak létrehozni. Ennek a törekvésnek nyomán értek el sikereket a polgárjogi mozgalmak, a tüntető diákok, ennek a törekvésnek nyomán bontakozott ki a szexuális forradalom. Ez az ifjúsági kultúra, amely szembe ment a hivatalos kultúrával, ma már alapkultúraként jelenik meg, mint ahogy a nemzedék tagjai is részeivé váltak a rendszernek, ez az új fekete és fehér középosztály, s közülük került ki az elit jelentős része is. Ez a változások pozitív oldala. Ugyanakkor látjuk, hogy a változó, globalizálódó kapitalista rendszer integrálta, s átalakította az establishment és a fogyasztói világ elleni lázadást. A mai fesztiválok már a globalizált fogyasztói társadalom úgynevezett élménykultúrájához tartoznak, lényegük az élményszerzés, a kikapcsolás, s nem a kritikai gondolkodás ébren tartása. Ez azt jelenti, hogy már nincs szükség ideológiára. Ma egy középosztálybeli fiatal a Szigeten nem a kapitalizmus igazságtalanságai ellen lázad, hanem maximum amiatt, hogy miért nincs több toi-toi WC, vagy miért ilyen drága a kolbász.

Úgy tűnik, hogy a fiatalokban van egyfajta cinizmus, hogy minek ide ideológia, minek küzdeni egy ügyért. Dolgozzunk keményen, élvezzük az életet, ahogy tudjuk, és éljük túl ezt az egészet!

- A hatvanas évektől kezdve világszerte, így Magyarországon is megindult egyfajta társadalmi mozgás, új - vallási, politikai, életforma- - közösségek jöttek létre, amelyek hangot adnak új gondolatoknak, képesek is tevőlegesen is fellépni, de már nem az ifjúsági kultúrán belül. Érdekes, hogy most is látunk Woodstockhoz hasonló tömegjelenségeket, de - David Riesman klasszikus kifejezésével élve - ez magányos tömeg: a fesztiválokon a tömeges magány demonstrálja magát. Az individualizálódott, izolált ember próbál valamilyen szinten feloldódni a társak között (ehhez sokszor élményfokozó, tudatmódosító szereket is használ), de ez a feloldódás, ez az együttlét csak alkalmi, a buli után mindenki visszatér az individuális világába, a munkahelyére, a tévé elé... A mozgalmi jellegű, politizáló ellenkulturális csoportok viszont elsorvadtak. A jelszó ma már nem az, hogy „all you need is love", hanem, hogy „all you need is cash". Az, hogy egy fiatal mennyire tájékozott, mennyire lényeglátó, mennyire tudja előremozdítani a világot, az visszavezethető az oktatás színvonalára és a média szerepére is.

Ugyanakkor a radikális politika nagyon sok elégedetlen fiatalt meg tud szólítani. Ezt lehet az apák világával való szembefordulásnak nevezni?

- Az elégedetlen fiatalok tömegei ma nem a kultúrát választják az önkifejezés eszközeként, mivel hatékonyság szempontjából sokkal többet ígér nekik a politika. Az egyetemi radikalizálódó fiatalság, a középiskolások ösztönös lázadása, és a Jobbik-jelenség mögött én ezt látom. Viszont mutatja a helyzet fonákját, hogy e mögött sincs komolyan vehető ideológia, a Jobbik egyfajta protest pártként tud létezni a magyar társadalomban, és nem ideologikus pártként. Ha megkérdezem a jobbikos szimpatizánsokat, hogy miért és mi ellen lázadnak, akkor egyből jön a komcsizás, a zsidózás, a cigányozás, a Kádár-rendszer és bankkapitalizmus elutasítása, ami nettó gyűlöletkeltés, és csak a dolgok felszínének kapirgálása. Ezt érdemes összevetni a hatvanas évek Amerikájával, ahol a fekete kisebbséggel való szolidaritás hangsúlyosan megjelent az ifjúsági kultúra keretein belül. A Jobbik-féle lázadás nem előre viszi a világot, hanem visszafelé repíti a Horthy-korszak legsötétebb éveibe.

Olvasson tovább: