Kereső toggle

Besúgók és mártírok az egyházi vonalon

Főpapok árnyékban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az állampárttal együttműködő egyház történetének feltárására egyelőre csak a protestáns felekezetek tettek értékelhető kísérletet, míg katolikus részről továbbra is a mártíromságot alátámasztó kutatási eredmények látnak napvilágot – mondta el lapunknak Vörös Géza, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. A kutató más történészekkel, levéltárosokkal együtt 2008 decemberében hozta létre a Fehér Hollók elnevezésű munkacsoportot, hogy a „klerikális reakció” elhárításán fáradozó államvédelmi, állambiztonsági szervek tevékenységét megismertesse a közvéleménnyel.

Mióta érzékelhető az egyházi témákat kutatók intenzívebb jelenléte a levéltárban?

- Az úgynevezett belső reakció elhárításával foglalkozó csoportfőnökség anyaga már 1998 óta kutatható jogelődünknél, a Történeti Hivatalnál, igaz, a törvényi kritériumok miatt kevés irathoz lehetett hozzáférni, szinte védték az információt. A 2003. évi III. törvény - mely az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szól - tárta szélesebbre a kaput, és azóta mennyiségét és minőségét tekintve is megváltozott a kutatható iratok állománya. Azóta valamennyi nagy- és kisegyház részéről rendszeres és folyamatos a kutatási igény. És innentől kezdve válik még érdekesebbé, hogy kiket és mennyire foglalkoztat a múlt megismerése és befolyásol a szaporodó publikációkban feltárt tényanyag. Azok, akik eddig úgy gondolták, hogy nincs miért bolygatni a múltat, kénytelenek lesznek megváltoztatni a hozzáállásukat. Kutatási területemen (az egyházak pártállami története) is azt tapasztalom, hogy az érintettek részéről a jelenleginél talán nagyobb figyelem, föltárási kíváncsiság, megismerési igény is megnyilvánulhatott volna az elmúlt hét évben.

Ezek szerint az egyházi múltat célirányosan kutatók kellő mennyiségű információt összegereblyézhettek - vagy összegereblyézhettek volna - ahhoz, hogy a széles nyilvánosságot is beavathassák a titkaikba?

- Ez attól függ, hogy mit akar kommunikálni az adott egyház. Ha a kommunista diktatúrában élő egyházi személyeket kizárólag áldozatként akarja bemutatni, mint akik elszenvedői voltak a Rákosi- és a Kádár-korszak megtorló intézkedéseinek, akkor az erről szóló irattári anyagokat fogja publikálni. A katolikus egyház részéről elsősorban ilyen irányú kutatások zajlanak. Az állampárttal együttműködő és lojális egyház történetének feltárása sokkal óvatosabban és távolságtartóbban zajlik részükről, úgy érzem, ez az a terület, ahol még várat magára a tényfeltárás, ezzel még adósai a közvéleménynek. A kérdés azonban nem kerülhető meg a jövőben, mert történetük ezen időszakának bizonyítékai dossziék formájában megtalálhatóak és bárki által kutathatóak a levéltárunkban. Ehhez képest a protestáns egyházaknál egy markánsabb szembenézés zajlik, olyannyira, hogy az evangélikusoknál és a reformátusoknál is már jelent meg publikáció, kötet a legutóbbi kutatási eredményekről.

Lehet tudni, hogy a „klerikális reakció" elhárítása nyomán keletkezett állambiztonsági iratokból mennyi vándorolt át a levéltárba, és mennyinek veszett nyoma?

- Nem mernék rá vállalkozni, hogy ezt megsaccoljam, de az biztos, hogy sokkal kevesebb, mint amennyinek itt kéne lennie. Ennek oka részben az, hogy minden intézménynél vannak a hivatali rendből következő iratmegsemmisítések, iratvesztési hullámok. Az egyik legfontosabb iratvesztési időpont '89-90 fordulója, amikor gyakorlatilag selejtezési jegyzőkönyv nélkül zúzták be az állambiztonsági dokumentumokat.

Egyházi vonalon például azt látjuk, hogy minden egyháznak, egyházmegyének, jelentősebb egyházi oktatási intézménynek, papi szemináriumnak volt kifejezetten az intézményekre nyitott úgynevezett objektum dossziéja, de erre sok esetben csupán a fennmaradt részinformációkból tudunk következtetni. A katolikus egyházmegyék dossziéi közül egyedül a győri és a váci van meg, a kapcsolódó dokumentumokból viszont egyértelmű, hogy a többi egyházmegyének is volt hasonló, csak ezek valamikor áldozatul estek az egyik iratvesztési hullámnak.

Fájdalom, hogy pont emiatt nehézkes a talán még ennél is fontosabb területnek, az államvédelmi, állambiztonsági tisztek mindennapos munkájának, az eszközként használt ügynökök vezetésében megfogalmazott céljainak a feltárása.

1958 és 1988 között háromszorosára emelkedett a vallási vonalon tevékenykedő hálózati személyek száma. Ez annak volt köszönhető, hogy a BM III/III-1. egyházi elhárítás osztálya volt az állambiztonsági osztályok legsikeresebb ágazata?

- Nem tudom, hogy mennyire volt sikeres, mert összehasonlító kutatásokat még nem végeztünk ezzel kapcsolatban, de tény, hogy míg a rendszerváltásig 13 ezerről 8 ezerre csökkent a hálózati személyek száma, az egyházi vonalon tevékenykedőké folyamatosan emelkedett. A szolgálatoknál a hatvanas évek második felétől már elvárás volt, hogy perspektívában gondolkozzanak. Magyarán, ha valakit beszerveznek, akkor attól a személytől hosszú távon lehessen majd értékelhető információkat szerezni, továbbá a Kádár-korszak egyházpolitikájának széles körű elfogadtatásán való fáradozást elvárni.

Úgy tűnik, hogy a felső vezetésben, a püspöki, illetve a középvezetői, esperesi szinten, továbbá az oktatási intézmények kvalifikált személyzetén belül is kifejezetten magas volt a beszervezettek aránya. De ez érthető, hiszen ők voltak azok, akik tulajdonképpen meghatározták az adott egyházak jövőjét. Azt már viszont csak bajosan lehet dokumentálni, hogy valaki főpapként is végzett-e ügynöki tevékenységet, és az iratmegsemmisítések miatt kicsit szkeptikus vagyok, hogy valaha is választ kaphatunk-e ezekre a súlyos kérdésekre. Lehet, hogy később „társadalmi kapcsolatokként" is adtak információt püspöki minőségükben, de ezt iratok hiányában nehéz bizonyítani.

Megállapítható a beszervezési iratokból, hogy kit zsaroltak, és ki jelentett önként és dalolva?

- Sajnos csak bajosan, mert nagyon kevés olyan dosszié maradt fenn, amely tartalmazza a beszervezés körülményeit. A meglévők nagy része '56 után keletkezett, akkor ugyanis újra kellett szervezni az ügynöki hálózatot, és ott már elsősorban a terhelő információk alapján zsarolták meg a kiszemelteket. A hetvenes, nyolcvanas évek beszervezéseiről gyakorlatilag alig van anyagunk. Ezért vagyunk kénytelenek az állambiztonság által készített statisztikákból kiolvasható adatokra alapozni, amikor az együttműködési szándékra utaló jeleket keresünk. Minden esetben meg kell nézni, hogy az adott személynél szerepelt-e valamilyen presszió, esetleg kompromittáló ok, vagy olyan terhelő adat, amely nem kellően hazafias magatartásnak minősül. A pénzügyi előnyökkel való kecsegtetés a legritkább esetben érte el a célját.

Azt, aki mindezen pressziók ellenére is nemet mondott a beszervezési kísérletekre, további koholt vádakkal simán el lehetett tüntetni egy kis falusi plébánián. Innentől kezdve az illető szakmai előmenetele értelemszerűen nem úgy ívelt fölfelé, ahogyan azt a személyi adottságai indokolták volna. Az Állami Egyházügyi Hivatal aztán az állambiztonságtól származó információk segítségével utasította az egyházi vezetőket, hogy a hivatalos állásponttal szemben állókat megrendszabályozzák. Így helyeződtek át a korábban az állam és az egyház viszonylatában megjelenő konfliktusok, törésvonalak a pártállam érdekeinek megfelelően egyre inkább az egyházakon belülre.

Mennyire bírhatott motiváló erővel az az életpálya, a hierarchia csúcsáig futó karrierlehetőség, melyet az elhárítás emberei ígértek a szemináriumokban megkörnyékezett papnövendékeknek az együttműködésért cserébe?

- Leginkább a külföldi utak engedélyezésénél látjuk ezt a motivációs lehetőséget. Ha mondjuk valakit külföldi ösztöndíjra terjesztett fel az egyházi elöljárója, de az állambiztonság úgy ítélte meg, hogy célszerűbb, ha nem ő, hanem valaki más megy ki helyette, akkor általában az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül jelezték, hogy kit tartanának célszerűnek kiküldeni, és a továbbiakban már a hivatal instruálta az adott egyházmegye püspökét a témában. Ez a folyamat a Pápai Magyar Intézet történetéből nagyszerűen bemutatható, ahová a kiküldött hallgatók jelentős része már beszervezett hálózati személyként került, illetve - mivel az intézet a kommunisták előretolt bástyájaként funkcionált a Vatikán felé - vezetői a nyolcvanas évek közepéig hálózati személyek voltak. Őket aztán hazatérésük után a felső egyházi vezetői körökbe (segédpüspök, püspök) helyezték.

Olvasson tovább: