Kereső toggle

Mindig a maximumon

Interjú Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőrrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Zsigmond Vilmos, hazánk Amerikába vándorolt és világhírnévre szert tett operatőre az etyeki Korda Stúdióban oktatta az idei mesterkurzuson megjelent magyar és külföldi operatőr szakos hallgatókat a szakma rejtelmeiről. „Vili bácsi” egykor a szegedi Kenderfonó fotószakkör vezetője volt, s a hatvanas évek vége felé sikerült meghódítania Hollywoodot. Az elmúlt évtizedekben a világ legnevesebb rendezőivel és színészeivel dolgozott együtt.

Zsigmod úr, ahogy a stúdiógyakorlat közben megpillantottam,   nagyon fiatalos benyomást keltett...

- Pedig jövőre leszek nyolcvanéves.

Nálunk az emberek a hatvanon túl már a nyugdíjat várják.

- Én is „nyugdíjban vagyok", csak közben dolgozom.

Úgy hallottam, Londonból érkezett egy Woody Allen-film forgatásáról. Woody Allen azt mondta Önről, hogy a világ legjobb operatőre...

- Jaj, ő mindig ilyeneket mond, majdnem szégyellem magam, hogy így beszél rólam. Woody szerény ember, aki másokat igyekszik felemelni. Mindenki szeret vele dolgozni, mert nagy szabadságot ad színészeknek és operatőröknek egyaránt.

Bizonyára nem alaptalanul értékelte Önt, hiszen az 1977-es Oscar-díj után még háromszor jelölték erre az elismerésre, ezenkívül egy tucatnál is több díj jelzi a szaktudását. Hány filmet készített eddig?

- Körülbelül hetvenötöt, de jó filmet csak olyan ötvenet. Még szeretnék forgatni, úgy érzem, van még egy-két film a tarsolyomban.

Ön az '56-os forradalom után, Kovács Lászlóval együtt hagyta el az országot, a forradalomról titkon készített felvételeiket azonban nehezen tudták értékesíteni. Hogyan sikerült mégis meghódítania Hollywoodot?

- Az igazság az, hogy szerencsém volt, mert abban az időben kerültem Amerikába, amikor szükség volt egy új fajta, európai mintájú filmezésre. És mikor a Kovács Lacival mi belecsöppentünk a hatvanas évek amerikai új hullámába, sikerült befutnunk a stílusunkkal. Azóta rendezők és témák között választhatok, eldönthetem, milyen filmet fényképezzek.

Mitől van az, hogy nyelvtudás, kapcsolatok, tőke nélkül az egyik ember sikeres lesz, a másik meg sokkal jobb feltételekkel indul, mégsem sikerül befutnia?

- A sikerhez szerencse is kell, de nagyon sokat kell dolgozni is érte. Nekünk az elején tíz éven át semmi sem jött össze, és csak lassan jutottam el addig a szintig, amelyet elutazásom előtt Magyarországon értem el. Kellett hozzá az elszántság, kellett az akaraterő és az önbizalom, hogy igenis be fogunk jutni a legjobbak közé, és persze a nyelvtudást is minél előbb meg kellett szerezni. Bennem egyébként már főiskolás koromban megfogalmazódott a gondolat, mennyire szeretem a szakmát, és hogy szeretnék a legjobb lenni. Az attitűdömet azonban az édesapámtól örököltem, aki fantasztikus futballkapus volt a Makkabi Brnóban. Később edző lett belőle. Ez a csapat akkoriban végigverte a világ összes csapatát, beleértve a Milán FC-t és a Madridot. Édesapám lényegében egyvalamire tanított meg engem: „Fiam, bármit teszel, csak akkor fogjál bele, ha a maximumot tudod kihozni. Ha pedig erre nem vagy képes az egyik dologban, akkor válassz egy másikat, olyat, amiben a legjobbat tudod adni" - mondta. Mindig ehhez tartottam magam, és a kis munkákat, az alacsony költségvetésű filmeket is ugyanúgy komolyan vettem, mint a nagy játékfilmeket. A kicsit nagyon meg kell becsülni, mert a kis munkákból jönnek a nagy munkák. Ha pedig az embernek egyszer sikerül egy jó rendezővel dolgoznia, akkor meg pláne be kell dobnia apait-anyait, mert csak akkor lesz újabb munkája, ha a maximumot nyújtja. Ha viszont elfárad, és nem tud újítani, akkor leáll egy szinten, és ott reked meg a pályafutása.

Amikor Ön kezdte, az ötvenes években, még csak a film volt a mozgókép egyetlen hordozóanyaga. A hatvanas évektől a televízió, a videomagnó relativizálta a film szerepét, majd fokozatosan minden digitalizálódott:  jött az internet, valamint a digitális  film egyre inkább felváltotta  a hagyományos filmet. Hogyan élte meg ezt az óriási fejlődést, melynek során az újabb és újabb vívmányok teljesen szétfeszítették a korábbi technika korlátait?

- Mindezt a változást tudomásul kellett venni, és tényként kellett kezelni: a digitális technika és az internet kialakulásához azonban szükség volt a hagyományos, régi technikára. Véleményem szerint a film még ma is jobb, mint a digitális technika, és alkalmasabb a hangulatok megteremtéséhez. George Lucas húsz évvel ezelőtt kijelentette, hogy a film meghalt, ez az állítás azonban elhamarkodottnak bizonyult: a nagy költségvetésű produkciókat ma is filmre forgatják, és maga Steven Spielberg is azt mondta, hogy ameddig csak lehet, ő filmre akar dolgozni.

Egy neves magyar fotóművész egyszer úgy fogalmazott a film kontra digitális technika vitában, hogy „a filmnek lelke van".

- Így is lehet mondani. A film zseniális találmány: száz éve találták ki a harmincöt milliméteres szélességű, szélén perforált formát, és még ma is ezt használjuk. Nem ellenezzük a digitális technikát, mert segíti a munkánkat. Eljöhet azonban a pillanat, amikor a digitális kamera jobb lesz, hiszen állandóan ezt fejlesztik. Ennek ellenére a film nem ugyanaz: egyedülálló a szerkezete, a szemcsézete. A filmnek van múltja, jelene, s reményeim szerint jövője is.

Kikkel dolgozott a legszívesebben?

- Michael Ciminóval, aki a Szarvasvadászt (Deer Hunter) és a Mennyország kapuját (Heaven's Gate) rendezte. Robert Altmannal, akivel három, Steven Spielberggel, akivel két filmet készítettem. De még hosszan sorolhatnám.

Hollywoodról nemcsak jót, sok rosszat is lehet hallani. Önnek mi a véleménye róla?

- Hollywood egy nagy gyárkomplexum, ahol rengeteg film készül, jó és rossz, művészi és profitorientált egyaránt. És a legtöbbje csak azért készül, hogy minél több bevételt hozzon. Befektetnek százmilliót, és ki akarnak venni belőle ötszázmilliót. Amikor a filmek arra épülnek csak, hogy pénzt csináljanak belőle, akkor  vége a művészetnek.

Ha viszont a művészi filmet nem tudom eladni, akkor meg az a baj.

- Hát igen. Tulajdonképpen mindkét szempont nagyon fontos.

De mi az, hogy művészi?

- Ez egy nagyon fogas kérdés az operatőr esetében, mert a filmkészítés csapatmunka, nem úgy, mint a festészet, ahol a festő egymaga keveri a színeket és rajzolja a formákat. Mi egy kicsit úgy használjuk a lámpákat, mint a festők az ecsetet.

A művészet tulajdonképpen azért kell, hogy eljuttassa az üzenetet a néző szívébe vagy lelkébe?

- Igen. Pszichológiailag kell, hogy érezze valaki, hogy itt miről van szó.

A lelke érezze?

- Igen. A hangulatot megteremtjük a lámpákkal, fényekkel és árnyékokkal. Ezért kell tanítanunk mindezt, mert a digitális filmezésben ez a szempont elsikkad, s az emberek azt gondolják, hogy ez nem olyan fontos, s nincsen gyakorlatuk a világításban. Etyek jelen pillanatban a legjobb hely a stúdiómunkákhoz, itt vannak a legmodernebb műtermek a világon.

Önnek hogyan indult el a pályafutása?

- Hétéves voltam, amikor egy vesebetegség miatt  az ágyba kényszerültem. Két hónap nagy idő egy szobában eltöltve, s mindaddig unatkoztam, amíg a kezembe nem került Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyve. A képeket látván rögtön beleszerettem a fényképezésbe, s hamarosan berendeztem magamnak egy kis laboratóriumot a fürdőszobában. Eljutottam addig, ameddig egymagam eljuthattam, és szerettem volna tovább tanulni ebben a szakmában. Mivel azonban nem voltam se munkás, se paraszt származású, el voltam vágva a továbbtanulás lehetőségétől. A sztálinista-rákosi éra legrosszabb korszakáról van szó.

Hogyan sikerült áttörni ezt az akadályt?

- A szegedi Kenderfonó Gyárban kaptam munkát, ahol a párttitkártól azt a tanácsot kaptam, hogy ha tovább akarok tanulni, akkor mutassam meg a munkásosztálynak, hogy érdemes vagyok rá. Mit tehetnék? - gondolkodtam, s akkor jött az ötlet: fényképezést fogok tanítani. Létrehoztam egy kis fotószakkört, mindenki odajöhetett tanulni, előhívhatta a fotóit. Ezzel sikerült megmutatnom, hogy „mennyire szeretem a munkásosztályt". Ezután már ők küldtek tovább a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Mit érez akkor, amikor belegondol, hogy már milliókat befolyásol a képeivel? Ez egy olyan folyamat, melynek során a valóság elemeiből létrehoz egy virtuális világot, amely azután beépül a nézők lelkébe. Évek múlva a virtuális világ emberei pedig „lelépnek" a filmvászonról.

- Ezt nagyon jól megfogalmazta. Engem elégedettséggel tölt el, hogy valamit alkothatok, és a képekkel tudom befolyásolni a világot. Ha nem lennék operatőr, akkor állóképeket készítenék mint fotográfus. Volt is már fotókiállításom Los Angelesben, s Budapestre is kaptam meghívást.

Úgy hírlik, hogy a magyar operatőrök remekül megállják a helyüket a világban. Mi ennek az oka?

- Szerintem az, hogy nagyon jó a főiskolai képzés. Olyan emberek tanítottak minket, mint Illés György, Bodor János, Pásztor Miki, Hegyi Barna... ma is jó szakemberek tanítanak, s amit az elődök elkezdtek, az rányomja a bélyegét a mai oktatásra.

A világban mindenfelé ismerik, mégis vissza-visszajár. Hollywood helyett  most itt dolgozik Etyeken. Mi az, amiért állandóan visszatér?

- A tanítás, az ismeretek átadása komoly dolog. Úgy vélem, engem itt, Magyarországon a legjobbak tanítottak a szakma fortélyaira, s abból lettem azzá, aki lettem, amit itthon a főiskolán megtanultam. Ezek után kutya kötelességem, hogy átadjam a fiataloknak az ismereteimet, a tapasztalataimat. Ha fizetnek érte, jó, ha nem adnak semmit, akkor is kötelességemnek érzem ezt csinálni.

Olvasson tovább: