Kereső toggle

Rhoda Scott: „Az orgona az én hangom”

Interjú a Hammond-orgona királynőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hammond-orgona királynőjének tartott Rhoda Scott lemezei nem hiányozhatnak a honi jazzszeretők gyűjteményéből. A Párizsban élő orgonista már szinte hazajár Magyarországra. „Nyugati” zenészként a hetvenes évektől rendszeresen fellép nálunk, s azt mondja, talán azért lehet népszerű, mert a magyarok rendkívül muzikálisak.

Az emberek életpályája rendkívül sokszínű, de van két véglet. Az egyik, aki életében rengeteg dolgot kipróbál, többször pályát módosít. A másik pedig, aki hű gyermekkori álmaihoz, egész életében ezek megvalósításán dolgozik. Ön az utóbbi csoportba tartozik: már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és egész életében hű volt ehhez a hangszerhez, illetve a zenéhez.

- Igen, rendkívül szerencsés vagyok, mert Hammond-orgonával koncertezhettem egy olyan időszakban, amikor a szintetizátor átvette a terepet. Sok amerikai orgonista barátomnak fel kellett adnia az orgonát, és át kellett állnia a szintetizátorra, illetve másfajta billentyűs hangszerekre, hogy munkát találjon. Ez persze nem jelenti azt, hogy én nem tartottam állandó önvizsgálatot azért, hogy jobb emberré váljak, hogy jobban megismerjem a hangszeremet. Mégis, mindig meg tudtam keresni a kenyeremet a Hammond-orgonával.

Nyilvánvaló, hogy a gospelzenének nagy hatása volt az ön művészetére, hiszen édesapja metodista lelkész volt, és ön egy gyülekezeti kórusban kezdett zenélni. A gospelzene azóta rengeteget változott. Újabban például az ausztrál keresztény zene újította meg a gospelt azzal, hogy dinamikus, különlegesen bensőséges színt hozott a műfajba.

- Én azt is észrevettem, hogy maga a fekete amerikai gospel is megváltozott, sőt gyakran a fehér amerikai gospel is más. Rengeteg a keveredés. Például az egyik legnagyobb gospelszerző, Bill Gater, fehér zeneszerzővel együtt dolgozik. Beleszűrődik a műfajba a Rhythm and Blues és a jazz is, és mindez elegyedik.

Ismerem azt az időszakot, amikor a gospel még a fekete keresztény gyülekezetekre korlátozódott, erről előadást is tudnék tartani. Ma már másképp éneklik, óriási fejlődésen ment át. A gospel gyakorlatilag elhagyta az istentiszteleteket, és a koncerttermekbe vándorolt át. Mára már inkább a show zenéje lett.  És én tanúja voltam annak, ahogy ez végbement.

Ön nemrég azt mondta, hogy sikerének egyik titka, hogy megfelelő géneket örökölt a szüleitől. Ugyanakkor talán a spirituális és kulturális örökségnek is nagy szerepe van a karrierjében.

- Édesapám lelkipásztor volt, édesanyám pedig zongorán játszott a gyülekezetben. Szeretem úgy megfogalmazni, hogy én az egyházban születtem. Bár érdekes, hogy hat testvérem van, de egyikünk sem választott lelkészi pályát, mégis mindannyian hatalmas spirituális erőt örököltünk a szüleinktől, ezért nagyon szerencsés vagyok.

Az ön testvérei is zenei pályát folytatnak?

- Egyik bátyám komolyzenész, ő a philadelphiai filharmonikusoknál játszik. Egyik húgom pedig egy gyülekezetben orgonál. A többiek más-más foglalkozást választottak, de mindannyian zenészek a szívükben.

Bár amerikai, de jazz-zenészként nagyobb elismertségre tett szert Franciaországban, mint az Egyesült Államokban. Mit gondol, miért történt ez így?

- Ennek a fő oka, hogy amikor Franciaországba mentem tanulni, találkoztam egy francia férfival, akihez férjhez mentem, így ott telepedtem le. Ez akkor volt, amikor az orgona kiment a divatból, és bejött helyette a szintetizátor. Valahányszor, amikor visszamentünk az Egyesült Államokba, az ügynökök rendkívüli érdeklődést mutattak irántunk, de azt nem akarták, hogy Hammond-orgonán játsszunk Amerikában. Azt mondták, szeretnének képviselni bennünket, de csak Európában. Erre én azt mondtam, ott jól mennek a dolgaink.

Most azonban ismét népszerű az orgona az Államokban. Rendszeresen járok amerikai jazzfesztiválokra, a jövő hónapban adom ki második CD-met az Egyesült Államokban. Jól esik, ha ott is elismernek. Amikor elkezdtem ugyanis a pályámat, az amerikai mainstream része voltam, és most ismét ott vagyok. Sokan nem voltak képesek meglovagolni a Hammond-orgona mostani népszerűségét. Úgy érzem, őket is képviselem: sok-sok embert, akik nem tudnak ott lenni.

De nagyon örülök, hogy itt, Európában, például Franciaországban, Magyarországon és más helyeken is népszerű vagyok. Úgy érzem, hogy semmit nem szalasztottam el, és nem érzem magam elkeseredettnek amiatt, hogy nem Amerikában csináltam karriert. Ugyanis én Európában orgonával futottam be egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államokban művésztársaim nem tudtak ezzel a hangszerrel érvényesülni.

A hetvenes években jött először Magyarországra, amikor nem sok nyugati zenész léphetett itt fel, és azóta is töretlen a népszerűsége. Mi lehet ennek az oka?

- Nehéz ezt megmagyarázni. Talán a megfelelő időben voltam a megfelelő helyen. Felléptem a cannes-i Midem Fesztiválon. Ott volt a magyar koncertszervező cég is. A képviselői nagyon kedvesen meghívtak Magyarországra, amire én igent mondtam. Eljöttem, zenéltem, és kirobbanó sikert arattam. Nem is tudtam, hogy én vagyok az egyetlen nyugati zenész, aki Magyarországra jön. Engem is meglepett a siker.

Azt gondoltam magamban, ennek az az oka, hogy a magyarok rendkívül muzikálisak. Éppen akkor fejeztem be a szakdolgozatomat egy New York-i egyetemen a Kodály-módszerről. A nagy magyar zeneszerző pont akkor hunyt el, amikor Franciaországba érkeztem, így azt gondoltam, nagyon jó helyen vagyok, amikor Magyarországra jöttem. Elmentem az esztergomi Kodály-iskolába is, megtanítottam a férjemnek a szolmizációt. Úgyhogy Magyarország nekem szerelem volt első látásra, és ez kölcsönös volt.

Tehát személyesen már nem találkozhatott Kodály Zoltánnal.

- Nem, akkorra már elhunyt. Amikor a szakdolgozatomat írtam, eszembe se jutott, hogy eljutok Magyarországra. Olvastam Sztravinszkij történetét, hogy amikor az orosz zeneszerző Magyarországon járt, Kodály elvitte egy iskolába, ahol kisgyerekek a Kodály-módszerrel tanultak szolmizálni. Felírt valamit a táblára, és a gyerekek azonnal elénekelték. Nagyon elámult. Ez indított arra, hogy tanulni kezdjem a Kodály-módszert, mert érdekelt a gyerekek zenei nevelése. Valóban ez a legjobb módszer arra, hogy gyerekeket zenére tanítsanak. Csodálatos módszer.

Akkoriban ön nem foglalkozott sokat azzal, hogy - ahogy Nyugaton nevezték - kommunista rendszer volt nálunk.

- Soha nem volt itt semmi konfliktusom. Tipikus amerikai voltam, aki nem tudott semmit a külpolitikáról, a kommunizmusról, legfeljebb a McCarthy-időszak kapcsán. Franciaországban azonban már fogalmat tudtam alkotni arról, hogy mi a kommunizmus. De alapvetően egyetértek Barack Obama elnökkel, hogy a kommunikáció rendkívül fontos, bármilyen rendszerről van is szó.

Érdekes, hogy ugyanebben az időszakban az NDK-ba is elmentem, de nem az történt, mint itt, Magyarországon: Kelet-Németország szürke volt és színtelen, itt pedig minden színes volt. Meghívtak Oroszországba is, ahol kétéves turnét kellett volna vállalnom, de erre azt mondtam, hogy az túl sok. Egyébként mindenhová elmentem, ahová meghívtak játszani. Az emberekkel való találkozás és kommunikáció rendkívül fontos számomra. A magyarok egyébként azt mondták nekem akkoriban: tudod, a törökök százötven évig voltak itt, ezért tudjuk, hogy ez sem fog örökké tartani. Miközben a rendszer végét várjuk, élvezzük, hogy idejön a zenéd, és jól érezzük magunkat.

Ön nemcsak a zenéjéről lett világszerte ismert, hanem arról is, hogy mezítláb játszik. Miért veszi le a cipőjét, amikor orgonál?

- Hétéves voltam, amikor először láttam Hammond-orgonát édesapám gyülekezetében. Új hangszert hoztak, és azonnal észrevettem, mivel a templom mellett laktunk. Rögtön engedélyt kértem édesapámtól, hogy megnézzem, s persze megengedte. Amikor megláttam a pedálokat, ösztönösen levettem a cipőmet, hogy kipróbáljam őket, és megnézzem, mi történik. Így tanultam meg rajta játszani, ez tűnt logikusnak. Közben magával ragadott az orgona. Amikor nem kellett iskolába menni, azonnal odamentem a hangszerhez, és mezítláb játszottam.

Tízéves korom körül kezdtem játszani a gyülekezetben. Apámat megkérdeztem, hogy játszhatok-e mezítláb, és azt mondta, nyugodtan. Tizennyolc éves voltam, amikor egy jazz, pontosabban R'n'B zenekarban kezdtem játszani, ott is levettem a cipőmet. Ebben az időben komolyzenét is tanultam síporgonán. Ott nagyon fontos volt, hogy cipő legyen rajtam. Így tanultam meg a sarkam és a lábujjaim használatát a cipőn keresztül. A komolyzenéhez tehát viseltem cipőt, egyébként meg nem. Öt-tíz évvel ezelőtt viszont az a gondolatom támadt, hogy boldogabb lennék, ha mezítláb játszhatnék komolyzenét is. Az egyik koncerten - mert gyakran síporgonán és Hammondon is játszom fele-fele arányban - mezítláb játszottam, és sokkal jobban éreztem magam.

Lehet, hogy így bensőségesebb kapcsolatba kerül a hangszerrel, mintha csak az orgona egy testrésze lenne?

- Igen. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy az orgona az én hangom. Én ugyanis soha nem tudnám előhozni ezeket a hangokat a torkomból. Úgy érzem, hogy a hangszer előhozza belőlem a zenét, mintha én lennék. A mezítlábasság csak ezt az érzést erősíti.

Egy jazzmenedzser egyszer azt mondta, hogy a jazz fiatalít. Önre tekintve igaza volt, szinte semmit nem változott az elmúlt évtizedekben.

- Azt mondanám, hogy a zenének általában fiatalító hatása van. Nagyon fontos, hogy az ember nyitott maradjon a zenére, a változásokra, amik a zenében lezajlanak. Az élet lényeges része a muzsika. Egyébként a fiatalemberek is meg tudják fiatalítani az embert. Sok időt töltöttem ifjakkal. Én egyébként már nem vagyok fiatal, most múltam hetvenegy éves. Azt hiszem azonban, az is fiatalon tartja az embert, ha elfogadja a korát.

Ön még mindig rengeteget koncertezik, honnan nyeri ehhez az energiát?

- Azt hiszem, a zenéből.

Névjegy

Rhoda Scott egy metodista lelkész lányaként ifjúsági és gospelkórusok zenéjén nevelkedett apja templomában, ahol gyakran szerepelt orgonistaként. Később klasszikus zongorán is tanult, azonban visszatért az orgonához, amiből aztán később diplomát is szerzett a Manhattan School of Musicban. Hamar a világ legjobb női jazzorgonistájává vált, Hammondján mindig mezítláb játszik, innen ered beceneve is (Mezítlábas hercegnő). Scott más jazz- orgonistáktól eltérően egy összetéveszthetetlen, szinte csak rá jellemző pedálhasználattal játszik basszusfutamokat, így közben bal kézzel gondosan kidolgozott dallamokat tud megszólaltatni. Ennek eredmé-
nyeképpen zenéje különböző zenei stílusok, mint a jazz, a gospel és a klasszikus zene energikus fúziója. (fidelio.hu)

Olvasson tovább: