Kereső toggle

Az ember minősége

Interjú Ritoók Zsigmond ókorkutatóval, az idei év Bolyai-díjasával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mit üzennek ma Homérosz eposzai? Miért erősebb az ember, mint az istenek? Vannak-e még hősök? Valóság-e Róma öröksége? Tényleg arabok közvetítették az ókori kultúrát Európába?

A köztársasági elnök úr úgy fogalmazott a Bolyai-díj átadásakor, hogy a mai embernek sokkal több köze van az antik eredetihez, mint gondolnánk, és erre a felismerésre Ön vezette el. Mik lehetnek, vagy hol lelhetők fel azok a párhuzamok, amelyek egy letűnt kor és a modern világ között húzódnak?

- Ezek nem is annyira párhuzamok, mint inkább olyan lényeges kérdések, melyek az ókor valamelyik korszaka számára fontosak voltak, és bizony napjainkban még mindig aktuálisak.

A mindenkori ókortudománynak éppen az a feladata, hogy összekösse a két idősíkot, és aktualizálja az üzeneteket. Heidegger szerint a filozófia egész története széljegyzetek Platónhoz. Ebben van valami, de én mégis inkább úgy mondanám, hogy a görög gondolkodásban minden későbbi, az emberiséget érintő lényeges probléma már terítékre került. Más megoldásokat fogalmaztak meg, de a problémákat világosan látták.

Mondana konkrét példát?

- Mivel én ókori római és görög irodalommal foglalkozom, elsőként az Iliászt említeném. Az Iliász a trójai háborúk egy mozzanatát ragadja ki. Azzal kezdődik, hogy Akhilleusz, a legnagyobb görög hős, becsületében van megsértve, ezért visszavonul a harctól. Még a bocsánatkérést is elutasítja. Helyzete azért ellentmondásos, mert távolmaradásával éppen azt a közösséget bünteti, amelyiktől a megbecsülést várja. A szorongatott helyzetben legjobb barátját küldi csatába a saját fegyverzetében, de a trójai hős, Hektor megöli. Újabb baj: miatta halt meg a barátja. Átesik a ló túloldalára, bosszútól lihegve veti bele magát a háborúba, mindenkit irgalmatlanul öldököl, Hektornak még a holttestét is meggyalázza, mégsem talál nyugalmat. Az istenek azonban arra biztatják Priamoszt, Hektor apját, hogy kérje ki fia holttestét. Priamosz pedig arra hivatkozik Akhilleusznál, hogy míg ő már nem láthatja élve a fiát, a görög hős apja még igen. És ekkor az édesapa, aki a fiára gondol, és egy fiú, aki az édesapjára gondol, kezet nyújtanak egymásnak. Nem a véget nem érő bosszúállás a megoldás, hanem a megengesztelődés. Ez persze nem azt jelenti, hogy vége a háborúnak, de valami mégis másképpen megy tovább. Látja, ez egy megszívlelendő üzenet a gyűlölködés és a terrorizmus korában.

Ahhoz, hogy az ellenségek kezet nyújtsanak egymásnak, egy emberi minőség is kell. Nem gondolja, hogy a modern és elaljasult világban anakronisztikusan hatnak ezek a magasztos eszmék? Egy olyan korban, ahol Jasszer Arafat Nobel-békedíjat kaphat, mi a jelentősége egy békeszerződésnek?

- Azt ne reméljük, hogy a szükségképpen fennálló emberi ellentétek eltűnnek, hiszen bizonyos mértékig ezek viszik előre a fejlődést. A konfliktusok pozitív hozadéka azonban csak akkor jelentkezik, ha a másikat embernek tartjuk, és nem legyőzendő ellenségnek. Az Odüsszeiában, miután a főhős kiszúrja az óriás egyetlen szemét, távolodó hajójáról még visszakiabál Polüphémosznak, hogy én voltam, aki téged megvakítottalak. Káröröm. Miután sok megpróbáltatáson keresztül végre hazaér, Odüsszeusszal gyalázatosan bánnak felesége csábítói, akiket ő később - jogosan - meg is öl. Mikor azonban az öreg dajka, Eurükleia ezen elkezd ujjongani, rendre inti, mondván: ezt nem. őket az istenek büntették meg, ezért a legyőzött ellenfelek kigúnyolásáról szó sem lehet. Ez is egy emberi minőség. Polüphémosszal még ő is ezt tette, de a későbbi élettapasztalatok nyomán képes megváltozni.

Ma is sok háborús konfliktusban jelenik meg, hogy a szereplők az istenek vagy akár csak egy isten eszközének tekintik magukat, de ez esetükben inkább a népirtás legitimáló tényezője.

- Az ókori felfogásban nem kellett mindenestől kiirtani az egyént, még ha a felelősségét meg is lehetett állapítani egy dologban. Bűnhődni persze kellett, de volt folytatás. Sok brutális dolgot látunk náluk is, viszont a bosszúhoz legalább nem gyártottak vallási ideológiát. Úgy látom, hogy valahogy több megértés, több emberség volt a másikhoz való viszonyban. Tisztában voltak vele, hogy az ember gyengesége az istenekhez képest abban rejlik, hogy halandó. Ám ebben a kiszolgáltatottságban egyúttal az istenekkel szembeni nagy ereje is megjelenik. Az istenek nem tudnak meghalni egymásért, még a gyerekükért sem. Az emberek igen.

Az Antigoné erről szól, mégsem megy át az üzenete azokhoz a középiskolásokhoz, akiknek kötelező olvasmányként adják fel. Miért jelent gyötrelmet az antik művek elolvasása és megértése számukra?

- Egyfelől, mert korai. Másrészt viszont az is igaz, hogy nem minden tanár éli át eléggé szenvedélyesen azokat a problémákat, melyek ezeket az alkotásokat létrehozták. Mentségükre legyen mondva, hogy korábban nem volt ennyi fegyelmezési probléma az osztálytermekben. Azt viszont nem hiszem, hogy serdülő fiúkban és lányokban - minden ellenkező szellemi behatás ellenére - ne találna visszhangra, mikor valaki egy eszményért, egy erkölcsi értékért fel tudja magát áldozni. Az Antigoné erről szól, és arról, hogy mit veszek igazán komolyan: az istenek parancsát vagy az emberek parancsát? Vállalom-e a döntésemet, minden következményével együtt, vagy sem? Ha ezekről nem beszélünk az iskolában, akkor az erkölcsi értékek iránti érzék végképp eltűnik az utódainkból. A tanítás egyik feladata épp az volna, hogy leleplezze a „minden relatív" csapdáját. Hogy igenis vannak olyan értékeink, amiért érdemes akár meghalni is. Hogy igenis vannak olyan dolgok, amelyekkel semmilyen körülmények között nem alkudhatok meg. Attól félek, hogy egyre kevesebb embernek van ilyen erkölcsi tartása.

A görög gondolkodásban a test ápolása, kondíciójának karbantartása legalább akkora hangsúlyt kapott, mint az elme pallérozása. A sportolás és a bölcsesség keresése elválaszthatatlanul összekapcsolódott egymással. Mi lehet az oka annak, hogy a modern életszemléletben a kettő fokozatosan szétvált, és tulajdonképpen ellentéte lett egymásnak?

- A testedzés az ókorban hozzátartozott az általános műveltséghez. Az ötödik századból tudunk olyan olimpiai győztesekről, akik a perzsa háborúban mint hajóparancsnokok is ügyesen szerepeltek. Szókratész is járt a tornacsarnokba, és birkózott a tanítványaival. Tegyük hozzá, hogy ha valaki nem tudott legalább egy hangszeren is játszani, az sem volt művelt embernek tekinthető. A test és lélek ilyetén harmóniája akkor kezdett megbomlani, amikor a sportot professzionalizálták. Mikor már csak a rekordok számítottak, és a számtalan versenyen kialakult egy előjogokkal felruházott élsportolóréteg, a másik oldalról, tehát a tudós elmék irányából bekövetkezett egyfajta elutasítása a túlfejlesztett izomkolosszusoknak. Szerintem ez a hanyatlás jeleként is felfogható, amire már a negyedik század előtt is voltak példák, hiszen a szellemi emberek korábban is kifogásolták, hogy miért az olimpiai győzteseket ünnepelik, akik csak maguknak használnak, és miért nem a szellem embereit, akik az egész városnak.

Mi tekinthető ma Róma örökségének Európában? Reális felvetésnek tartja a Római Birodalom újjáéledéséről szóló teóriákat?

- Azt szokták mondani, hogy az európai kultúra több lábon áll: a zsidó-keresztény kultúrán, a görög műveltségen és a római jogon. Ehhez hozzátenném negyedik pillérként - bár ez nem mindenkinek rokonszenves - a törzsi kultúrákat is. Minden nép hozott magával valamit, ami beépült a kontinens szellemrajzába. Rómával kapcsolatban nemcsak a jogrendszer a fontos, hanem a római irodalom is, melyről Horváth István Károly klasszika-filológus azt mondta: azért az első, mert a második. A rómaiak voltak az elsők, akik egy másik irodalmat példaképnek tekintettek, tulajdonképpen az tanította meg őket beszélni. Ettől még a saját gondolataikat mondták, de a görögök eszköztárával. Később ők maguk lettek a példaképek. Róma másik meghatározó hozadéka Európában a császári és az egyházi hatalom megosztása. Ez a két méltóság Bizáncban egy személyben öltött testet. Nyugaton azonban maradt a kétfejű vezetés és a vele átörökített folytonos marakodás, feszültség a két fél között. A mai napig létkérdés az eleven és termékeny párbeszéd közöttük, mert egyelőre nem tudtak függetlenedni egymástól.

Az unió birodalmi törekvései, a nemzetállamok politikai egységesítése mennyiben állítható párhuzamba a Római Birodalom terjeszkedési politikájával? Máig ható tézis, hogy minden birodalom halála a növekedés megtorpanása...

- Ezt is a görögök mondták ki először. A hatalom kényszerpályája: nem lehet abbahagyni a növekedést, mert az ellenfelem azonnal kihasználja a gyengeségemet. A Római Birodalomnak az volt a szerencséje, hogy Róma - a perifériákkal szemben - nagyon magas kulturális színvonalon állt, és a katonaság jelenléte mellett ezt is exportálta. A gyarmatok és gyarmattartó országok viszonylatában is ezt látjuk. Az unióban viszont más a helyzet. Itt olyan mértékű színvonalbeli különbségek vannak, hogy a problémák nem a periférián - mondjuk Magyarországon -, hanem a centrumban jelentkeznek. Kár volt eltérni a De Gaulle-féle Nemzetek Európája elképzeléstől, amely csupán gazdasági együttműködésben gondolkozott a csatlakozó államok között. Ma ezt már „euroszkepticizmusnak" hívják az EU-ban.

A románok és a szlovákok már Trianon előtt is arról beszéltek, hogy őshonos kultúrák a Kárpát-medencében, és ők domesztikálták a magyarokat. Kijelentheti-e magáról bármelyik nemzet a térségünkben, hogy ő a közvetítője vagy jogfolytonosa a nyugati civilizációnak?

- A történelmi jogalap mindig vitatható, akármelyik népről beszélünk is. Nincs olyan történelmi jog, amelyet egy másikkal meg ne cáfolhatnék. Mindig van régebbi és eredetibb. A fő kérdés tehát nem az őshonosság és az időbeli elsőbbség, hanem az, hogy ki teremtett az adott helyen kultúrát.

A Kárpát-medencében a magyarok voltak az elsők, akik létrehoztak egy működőképes államszervezetet, és államot alkottak. Kétségkívül ehhez felhasználták a szláv és a török népeket is, de hát nincs olyan nép, amelyik vegytisztán alakít ki egy önálló kultúrát.

Barack Obama, Amerika elnöke azt nyilatkozta a napokban, hogy az arab népek mentették át az ókori civilizációt Európába, és más lenne a kontinens arca, ha ez nem történik meg.

- Ebben sok igazság van. Mivel Nyugat-Európában nem nagyon olvastak görögül, Arisztotelészt például arabból készült latin fordításon keresztül ismertük meg. Emellett az arab filozófia és tudomány rengeteg dolgot vett át a görögöktől, és adta tovább más népeknek, olyan közvetítőkön keresztül, mint például a spanyolországi arab vagy mór hódítás, ahonnan aztán részben a mai Spanyolország területén élő zsidóságon át bejutott Európa más területeire is. Más kérdés, hogy mit tudtunk kezdeni ezekkel az ismeretekkel. Aquinói Tamás mindenesetre már önálló rendszert épített ki Arisztotelész alapján.

A középkorban a Mediterráneum kultúráját arab, nyugati és bizánci befolyások állandó kölcsönhatása jellemezte. Az arab líra még a trubadúrköltészetre is hatott. A keresztesek pedig nemcsak az arabok kiirtásával voltak elfoglalva, hanem azért tanultak is tőlük ezt-azt. Amit a Szentföldről hazahoztak, máig meghatározza Európa arculatát.

Ma milyen kölcsönhatásról beszélhetünk Európa és az arab világ között?

- Inkább egyirányú ráhatásról beszélhetünk. Elég, ha megnézi, hogy az úgynevezett keresztény Európában mindenhol mecsetek épülnek. Tud olyan iszlám országokról, ahol keresztény templomok épülnek? Európában bárki nyugodtan lehet muzulmán, de számos arab országban az életével  játszik az, aki megvallja keresztény hitét. Mindezek, még ha lassan is, nagymértékben átformálják a kontinens kultúráját. Akik ugyanis a mecsetekbe járnak, komolyan veszik a maguk hitét, az európaiak zöme pedig semmilyen hitet nem vesz komolyan.

Névjegy

1929. szeptember 28-án született Budapesten. 1952-ben szerzett bölcsészdiplomát görög–latin, majd 1965-ben magyar szakon. 1958 és 1970 között gimnáziumi tanár. 1970 után az MTA ókortudományi tanszékének tudományos főmunkatársa. 1986-ban nevezték ki egyetemi tanárrá, egy évvel később már tanszékvezető. 1991-1997 között az Ókortudományi Társaság elnöke. 1968-ban lett a nyelvtudományok kandidátusa, 1986-ban pedig annak doktora. 1990-ben választották az MTA levelező, 1993-ban pedig rendes tagjává. Az ELTE professor emeritusa. Díjai: Szent-Györgyi Albert-díj (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1995), Pázmány Péter-díj (1997), Széchenyi-díj (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2008), Bolyai János Alkotói Díj (2009).

Olvasson tovább: