Kereső toggle

Tízmillió kis Nietzsche

Tamás Gáspár Miklós a megújulás egy lehetséges útjáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ránk tartozik, hogy a honfitársaink megtévesztettek, szegények ésboldogtalanok. A nyolcvanéves nénike veszi a színes gagyi magazint. Abból akarja
megtudni a valóságot. Ez szívbe markoló. Ez így nem mehet tovább. Lépni kell
valamit.



Fotó: Vörös Szilárd

Mondja, miért van az, hogy ön is olyan politikusok tetteivel és szavaival
foglalkozik, akik munkájának „eredményeképpen” – önt idézem – földszintes,
pitiáner országban, világban élünk. Miért, hogy újabban Morvai Krisztinák és
hasonló kaliberű emberek tematizálják a közbeszédet? Miért nem ön, például?

– Abban az esetben, ha cikkem címében benne van Orbán vagy Gyurcsány,
ötvenszer annyian olvassák el. Ma három témával lehet Magyarországon figyelmet
kelteni – egy: Orbán, kettő: Gyurcsány, három: a zsidók.

Mellesleg engem Orbán Viktor mint személyiség abszolúte nem érdekel, csakhogy
történt az elmúlt hetekben valami, amit senki nem akart észrevenni.

Mi volt az a lényeges dolog, ami az Orbán-beszédből kiderülhetett?

– Az, hogy többéves Amerika-ellenes propaganda után a jobboldal Amerika
védőszárnya alá helyezi magát; hogy több évtizedes Nyugat-ellenes propaganda
után kijelenti, hogy a magyar nép nyugati nép; hogy harmadik utas
alternatívakeresések után deklarálják, hogy a fő ellenség – Oroszország.
Kijelentik – a liberálisokkal egyetértésben –, hogy egyrészt éljen a
szabadság-egyenlőség-testvériség, másrészt éljen a szabad vállalkozás és a NATO.


Félreérthetetlenül és cáfolhatatlanul világossá vált, hogy nincs alternatíva,
mert a magyarországi politikai pártok valójában minden alapkérdésben
egyetértenek. És aki azt akarja, hogy az ország megújuljon, annak valahova
máshova kell fordulnia.

Harmadik erőt kell keresnie?

– Nincs harmadik erő. Hiszen második sincs. Éppen arról beszélek, hogy a két
nagy párt: egyetlen erő. Halálosan küzdenek egymással. A hatalomért. De a magyar
nép jövője szempontjából ez majdnem közömbös.

Biztos, hogy új párt hozza majd a megoldást?

– Nem biztos. Valamilyen megoldáson kellene törnie a fejét a magyar népnek,
ez a lényeg. Mert már senki nem gondolja, hogy vannak olyan közös, országos
érdekek, amelyek miatt érdemes volna a honpolgároknak áldozatot hozniuk:
szabadidőt és pénzt áldozniuk. Senki nem gondolja, hogy az embernek érdemes
egynémely véleményét elhallgatnia csak azért, hogy evvel másokat ne bántson. És
azt se gondolja senki, hogy érdemes önkorlátozást gyakorolni a közjó érdekében.


Mondana egyszerű, hétköznapi példákat?

– Az az ország, ahol ha fémcölöpökkel, tehát kifejezetten fizikai
kényszerrel nem zárják el a járdákat, akkor az autók mindenképpen ott fognak
illegálisan és antiszociálisan parkolni, már nem ország. Budapest utcái csöndes
polgárháború színterei. Ahol fizikailag (tehát nem jogi, azaz szellemi
tiltással!) kell visszatartani az emberek egyes csoportjait attól, hogy ne
kövessenek el egészen brutális szabály- és törvénysértéseket. Honfitársaink a
legdurvábban figyelmen kívül hagyják mások legitim érdekeit. Van egy két és
háromnegyed éves kislányom, akit nemrég még babakocsiban toltam. Budapest
székesfőváros ötödik kerületében, ahol lakom, le kellett mennem az úttestre,
mert a járdán nem tudtam tolni a kocsit az ott parkoló autóktól.

A Roosevelt téren, a Bazilikánál, a Szabadság téren mélygarázsok épültek az
autósok kérésére, de mégis teljesen üresen állnak, mert a bankcenterekben
dolgozó fiatalemberek Lexusai, Volvói és Range Roverei az épületek előtti
járdán, a sétálóutcák fémkorlátokkal, fémoszlopokkal valamiért nem védett
szögleteiben parkolnak.

A játszótéren hatalmas táblák hirdetik: kutyát sétáltatni tilos. Mégis kutyák,
köztük életveszélyes vérebek százai nyargalnak a játszótereken. A fiatal anyák
és apák a kutyaürülék bűzétől és vírusaitól nem féltik a gyerekeiket, de a
nyomorult, szerencsétlen hajléktalanokat ki akarják üldözni a belterületekről.
Magyarországon a fajkutyákat sokkal jobban, mélyebben, bensőségesebben szeretik,
mint a kisgyerekeket. A BKV kommandósokat kénytelen alkalmazni, hogy az emberek
megfizessék a jegyet. Fizikailag kell kikényszeríteni, ott kell állniuk az
ellenőröknek a lejáratnál, különben nem lehet bízni benne, hogy valaki hajlandó
szakaszjegynyi pénzzel támogatni a tömegközlekedést. Ezek szimpla, hétköznapi
tapasztalatok, de mutatják, hogy az emberek nem gondolják, hogy honfitársaik,
azaz mások érdekei legitim érdekek. Láthatóan nincsenek olyan
intézményrendszereink, amelyek a társadalmat bizonyos mértékben összetartanák.


Ilyen intézmény szokott lenni a modern társadalmakban az egészségügyi rendszer.
Nagy-Britanniában ez olyan rendszer, amelyet a legtöbb brit a nemzet lényegének
tekint, s ebből soha nem fog engedni. Ugyanis ez közös műve a politikai
közösségnek, érte nemzedékek sora hoz közös áldozatot, és ráhagyja az utódokra.
Közreműködik benne minden adófizető.

A cél nem bizonyos csoportok vagy adófizetői, tehát jövedelmi kategóriák haszna,
hanem olyan emberek egészsége és méltósága, akik – közvetlenül – semmilyen
hasznot nem hajtanak, mert túl fiatalok vagy túl öregek vagy betegek,
munkaképtelenek, alkalmazhatatlanok, a szokványos életvitelre nem képesek. Apák
és anyák adják fiúnak és lánynak, a gazdagabb adófizetők a szegényebb
adófizetőknek, az aktív, egészséges fiatalok az inaktív, idős betegeknek. Azaz a
nemzet áldozatot hoz szükséget szenvedő tagjaiért. Olyanokért, akiket
személyesen nem is ismer. Ez a normális. Ellentétben avval az egészségügyi
rendszerrel, amely nálunk van készülőben. Ez utóbbinak az a lényege, hogy a
közös felelősségvállalást elhárítsa: hogy az erősebb embert erősebbé, a gyöngét
gyöngébbé tegye, hogy a szabad és független ember szabadabbá és függetlenebbé, a
kiszolgáltatott még kiszolgáltatottabbá váljék. És mikor az evvel szembeni
fölháborodásuk miatt az emberek az utcára mennek, nem azt mondják, hogy
adóemeléssel tessék megteremteni a nemzeti kockázatközösséget, hanem ezt:
„Mocskos zsidók!” Kész. Ez a vég.

Ugyanúgy, ahogy egy szociális indokú elégedetlenségnél meg azt skandálják:
vesszen Trianon?

– Pontosan. Ez nem csak nevetségesen logikátlan, de azt is mutatja, hogy
nincs rá nyelvük a közösség aktív tagjainak, hogy elégedetlenségüket
áldozatkész, nagylelkű, patrióta módon képesek legyenek kifejezni. A közösség
nem reagál többé közösségként, mert nem érzi magát annak. Egymással mélységesen
összefüggő szociális, gazdasági és morális válságban élünk.

A morális válságra milyen értelemben gondol?

– Saját magától és a jelen pillanattól kell eltekintenie annak, aki
morálisan akar gondolkodni. Vagyis gondolnia kell más időre (ősei múltjára és
ivadékai jövőjére) és más személyekre (felebarátaira). Ez az, amire
pillanatnyilag képtelen a hazánk. Intézményrendszerünk is azt sugallja a maga
diszfunkcióival, hogy másra gondolni, mint saját magunkra és a jelen pillanatra
egyenlő az őrültséggel: maga az irracionalitás. Mert egyetlen realitás van, te
magad.

Ilyesmit sokan és sokszor prédikáltak már.

– Persze. És néhány különleges egyéniség lázadó figyelmeztetése, fölbujtása,
izgatása, eretneksége nem is volt haszontalan. De mikor ez az emberek
magatartásában tömegessé válik, mikor tízmillió kis Nietzsche áll velem szemben
– ez azért elég furcsa.

A kulturális gagyi mennyiben és hogyan gerjeszti – ha gerjeszti – az ön által
említett morális válságot?

– A ránk ömlő kulturális szennyet a nép láthatóan minden ellenkezés és
lázadás nélkül, passzívan elfogadja, akár az elnyomás más formáit. Nagyon sokan
szabadidejük fontos részét – ahelyett, hogy szeretteikkel, sétával vagy könyvvel
töltenék – ennek a kétségbeejtő szemétnek a fogyasztásával töltik. És nem
gondolják, hogy közben katasztrófa történik velük.

Nem túloz a katasztrófa kifejezéssel?

– Egyáltalán nem. Gondoljon csak bele, milyen ítélőképességet
tulajdoníthatunk olyan embernek, aki évente több mint ezer órát tölt
elmondhatatlan színvonalú gagyi fogyasztásával. Hogy fog az ilyen ember
eldönteni technikai vagy egyéb szakmai, igazgatási, logikai, rendszerezési
kérdéseket a munkahelyén; hogyan dönt politikai dolgokról a szavazófülkében; és
hogyan fog dönteni szerelmi ügyben két ember között, akikhez egyaránt vonzódik.
Hidegszívűvé váltak a honfitársaink. Ezt a hidegséget a sekélyes, hazug,
repetitív tartalmakkal próbálják melegíteni, amelyeket a szórakoztató médiák
közvetítenek. Láttam egy hajlott hátú, kopott kabátos, kötött sapkás, nehéz
szatyros idős asszonyt, kezében a Sikeres Nők bulvármagazinnal. Tanácsok
lelhetők benne, hogy feszes testtel, kurta szoknyával, dögös tetkóval hogyan
jussunk előre a vállalati ranglétrán.

Vajon miért vette meg a nénike ezt az újságot?

– Mert ezek a rendelkezésre álló eszmények, és egy nyolcvanéves öregaszszony
számára sincs más. Mert még ő is, aki nyilván nem szeretne és nem tudna így
élni, azt kell hogy gondolja, ha szórakoztató módon értesülni akar róla, hogy a
kortársai mit csinálnak, mi felé törekszenek, akkor ilyen vacakot kell vennie.
Egységessé lett a rendszer, amelyben minden ugyanazt sugallja. Tessék csak
megnézni a metró mozgólépcsőjén állva a szembejövő arcokat. Ordít róluk a
boldogtalanság. A mindenkire kiterjedő általános utálat.

A sikítófrász határán lévő dögunalom.

Elmondta a kórképet. Mi lenne az első lépés a változtatás útján?

– Azoknak, akik nem csupán kétségbeesettek és nem csupán elégedetlenek,
hanem azt is gondolják, hogy képesek a valamelyest elvont (tehát a „most”-tól és
a „személyes én”-től legalább időlegesen elvonatkoztatott) gondolkodásra,
rendkívüli türelemmel fölvértezve magukat, cselekedniük kell. Valamit
újrakezdeni rettenetesen nehéz, nehezebb, mint legeslegelőször elkezdeni, pláne
amikor a bizalmatlanság elmondhatatlan mértékű.

Fontos funkciója lehet a racionális és morális társadalombírálatnak, amelynek
birtokában a cselekvésre képesek és hajlamosak bátorítva érezhetik magukat a
döntésre.

Mi lehet a társadalombírálat célja?

– Új – illetve persze ősrégi – módon való gondolkodás, az elvonatkoztatásra
és általánosításra való képesség viszaszerzése, az elmélet presztízsének
visszaállítása, új társadalmi mozgások beindítása. Ezen akkor is érdemes
dolgozni, ha a rövid távú eredmények bizonyosan kiábrándítóak lesznek.

Miért? Rövid távon mi dönt leginkább?

– Az erő. Pontosabban csak az erő. Az pedig most ennek a rossz
berendezkedésnek az oldalán áll.

Tehát gondolkodni kell, írni kell, és beszélni kell. Mi lenne a következő
állomás?

– Az, hogy az értelmiség tudjon és merjen komoly reformot végrehajtani saját
magán. A sztálinizmus és a többi izmus következményei okozta krízisből
kievickélve a huszadik század végén az értelmiség többsége azt mondta magának és
a többi értelmiséginek: „Mi ezentúl nem fogunk világot megváltani, nem fogunk a
nép nevében a népért beszélni, hanem szerényen végezzük majd a munkánkat. Végük
a nagy narratíváknak, a nagy metafizikáknak. Mindannyian szerény polgárai
vagyunk ennek a szerény és prózai országnak, és nem képzeljük, hogy missziónk
lenne vagy megbízatásunk vagy küldetésünk. És azt se képzeljük, hogy bárki
másnak az érdekeit képviselnünk kellene vagy lehetne, nem hisszük, hogy bárki
képviselhet bárki mást, hogy bárki vagy bármi megtestesíthet bárki vagy bármi
mást.”

Mára a jelentősebb értelmiségiek saját értelmiségi kedvteléseik, rutinjaik,
bravúrjaik, technikai-esztétikai programjaik, rosszabb esetben poénjaik
világában élnek, s azt gondolják, hogy nem tartozik rájuk, mi történik másokkal.
Ez így nem mehet tovább. Ezt meg kell változtatni.

Jelesül?

– Jelesül azoknak az embereknek, akiknek idejük és módjuk van közügyekkel
foglalkozni, azoknak nemcsak a saját külön (bármennyire nemes és
nélkülözhetetlen) céljaikat, a műgondot és a virtuozitást kellene hajszolniuk,
hanem nagylelkű, altruisztikus és patrióta megfontolásból – politikai
cselekvéssel, nem (nemcsak) jótékonykodással! – segíteniük is kellene azokon az
embertársaikon, akik szenvednek. Bizony ránk tartozik, hogy a honfitársaink
megtévesztettek, szegények, betegek és boldogtalanok. Akinek van kis ideje, hogy
hátradőljön és gondolkozzék, az most nem nyugodhat.

Hány ember csatlakozna önhöz közös gondolkodásra, közös cselekvésre?

– Tudok néhány tucatról. Ki fog derülni hamarosan.

Összefogná ezt a csapatot?

– Meglátjuk. Ez még körvonalazatlan. „Gazsikám, valamit most már kellene
csinálni, üljünk le beszélgetni” – néhány barátommal még csak itt tartok, de már
ez is jó jel. Csak a nyugtalanság és a jó szándék biztos, a részvét, az
együttérzés. És az, hogy lépni kell valamit.

A nyolcvanéves szegény, beteg nyugdíjas veszi a humánerőforrás-menedzser
kőkemény popóját, aloe vera-testápolóját és degesz pénztárcáját magasztaló
magazint. Belőle akarja megtudni, hogy mi a valóság. Ez szívbe markoló. Ez
szívettépő.

Olvasson tovább: