Kereső toggle

Hévízi beszélgetés a súlyfürdő-terápia 97 éves feltalálójával

Addig élünk, amíg mozgunk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hévízi-tó a Földön páratlan természeti adottságokkal, gyógyító erővel rendelkezik. A gyógytó különlegességét az biztosítja, hogy a mély karsztból feltörő s szervetlen anyagokat magával hozó meleg víz reakcióba lép a tőzegfenek? tó szerves anyagaival, s ezáltal a világon egyedülálló összetétel? és hatékonyságú gyógyvízzé alakul. A fürdőhelyről megjelenő első ismertető füzetecske szerzője, Babótsay József orvosdoktor 1795-ben "Magyar Bedzaidának" nevezte el a tavat, a János evangéliumában szereplő jeruzsálemi Bethesda-tavacskához hasonlítva, ahol időről időre csodálatos gyógyulások történtek. A gyógytényezők tudományos feltárása, az erre épülő balneoterápia kialakítása s a csodatevő hévízi víz európai megismertetése a 20. század első felében ment végbe néhány kiváló orvos közreműködésének köszönhetően. Közéjük tartozik id. dr. Moll Károly (1889–1982), a világhírnévre szert tett súlyfürdő feltalálója és felesége, dr. Hoffman Ilona, Hévíz első reumatológusnője. A Hévízen csak Anka néniként ismert főorvos asszony Magyarország legnagyobb tapasztalatú reumatológusa. Annak ellenére, hogy életének 97. évében jár, a mai napig is praktizál, s emberek tucatjainak adja vissza az egészségét és életkedvét. Betegei szerint nemcsak tudásával gyógyít, hanem szívvel, emberséggel is. Az alábbi beszélgetés hévízi magánrendelőjében készült, melynek kis előszobája hetente kétszer benépesül a különböző problémákkal küszködő páciensekkel. 



Id. dr. Moll Károlyné dr. Hoffman Ilona. Az ország legidősebb reumatológusa, a 97 éves Anka néni ma is hetente kétszer rendel

– Mikor döntött arról, hogy orvos lesz?

– Már kiskoromtól kezdve bebeszélte nekem a tanító nénim, hogy jó orvos lenne belőlem. A családban nem volt orvos, anyám családjában jogászok és gazdászok voltak. Apám ősei ide telepített bajor parasztok, akik Mária Terézia alatt jöttek ide a Balaton mellé. Nagyon jól értettek a szőlőgazdálkodáshoz, nagy szőlőik voltak.

Keszthelyen éltünk, és gyerekkoromban sokat betegeskedtem, gyengék voltak a csontjaim. Kétéves koromtól az apám kihozott Hévízre, hogy ússzak a tóban, hároméves koromtól már rendszeresen úsztam benne. Láttam itt a betegeket, s imponált nekem, hogy eljöttek ide, és meggyógyultak. Ezek az első élmények vittek később az orvosi pálya felé. Pécsett avattak orvossá 1934 júniusában, s rá egy hétre eljöttem a keszthelyi kórházba gyakornoknak. Ide üzent be Moll Károly, hogy kellene neki valaki, aki segítene, mivel elment az asszisztense. Ekkor jöttem ki Hévízre, és így kerültem kapcsolatba a fürdőgyógyászattal, illetve leendő férjemmel, akivel 1935 áprilisában kötöttem házasságot. Majd a férjem mellé kerültem a MÁV Kórházba, Budapestre. Itt volt az egyetlen reumaosztály Magyarországon, a reumatológiát csak itt lehetett megtanulni. Három évig voltam a belklinikán, majd két évig a reumatológián, s ezután letettem a szakvizsgát. 1941-től a Szieszta Szanatóriumban dolgoztam, s 1944-ben a gyerekek után jöttem le Hévízre, a háborút követően pedig végleg itt telepedtünk le.

– Anka néni 1938 és 41 között a nyári szezonban a férje mellett dolgozott Hévízen. Milyen volt ekkor a fürdőhely? 

– Hévíz nyári fürdő volt, jöttek a betegek, a fürdőzők. Komoly praxis folyt itt, nagyon jó barátságban voltunk az öreg Schulhof Vilivel, őhozzá mentek a zsidó betegek, mihozzánk a keresztények. Ez természetes volt, sohasem veszekedtünk. Budapesten is tartottuk a kapcsolatot, s nagyon sajnáltuk, amikor elvitték a keszthelyi gettóba, majd Auschwitzba.

A tavat én nagyon szerettem. Sokkal kisebb volt, mint most, nádas karéj szegélyezte, amit később kivágtak. A vízben sokkal több lótusz nyílott, mivel kevesebb vendég fürdőzött, s zavartalanabbul tudtak növekedni. Apró, pici halak úszkáltak a tóban, s ha az ember kitette a kezét és mozgatta, rájöttek a tenyerére. Aztán kis levelibékákat is lehetett látni, télen pedig a vadkacsák ide jöttek a Balatonról. Nagyon nagy madárélet zajlott a tavon, mivel a Balaton befagyott, s a meleg vízhez húzódtak a madarak. Sok gólya töltötte itt a szezont, a Schulhofék épülete (a Zander-intézet) mellett álló öreg fákon alakult ki a gólyák fő telepe. Egyszer az egyik gólya megsérült a szárnyára, nem tudott repülni, s egész télen etették. Itt maradt, meggyógyult, s a következő évben elrepült a többiekkel. 

A főbejárati folyosótól jobbra és balra nyílott az iszapfürdő. Itt és a széleken mindenhol bőséggel volt iszap, de a nagy öböl (Lótusz-öböl) is bővelkedett benne. Az ember belefúrta magát az iszapba, állt egy fél órát, s utána kezdett el fürdőzni. A hévízi víz néha azt is "megmondta", hogy milyen idő lesz. Amikor az iszap nagy plecsnikben feljött a víz felszínére, tudtuk, hogy tizenkét órán belül esni fog. A légnyomás csökkenésével ugyanis az iszapban lévő gáz felhajtotta az iszappalacsintát a víz felszínére. Ilyenkor tudta az ember, hogy sietni kell haza, mert jön az eső. A tavon erős kénszagot lehetett érezni. Ahogy az ember haladt a folyosón befelé, a tükörfürdőhöz érve olyan intenzív kénszag csapta meg az orrát, hogy valami fantasztikus. Télen olyan erőteljes volt a meleg víz párolgása, hogy semmit nem lehetett a tóból látni, csak a párasapkát.

– Hogyan született meg a súlyfürdő ötlete?

– A betegek között sok volt a derékfájós, akik itt jobban gyógyultak, mint másutt. A tóban ugyanis nem lehetett leállni, hanem úszni kellett. Akik viszont nem tudtak úszni, kapaszkodtak. Nem úsztak, nem mozogtak, csak lógtak lefelé a kapaszkodókon, s mégis csodálatosan javultak. Elkezdtünk gondolkodni, vajon mi lehet az oka. Majd kipróbáltuk, hogy a betegek lábára egy kis súlyt akasztottunk, amellyel ellensúlyoztuk a víz felhajtóerejét. Ez a módszer még jobban megnövelte a hatékonyságot. Nemcsak a deréknak tett jót, hanem a megdagadt lábaknak is. Tehát a kapaszkodás adta az ötletet a súlyfürdőhöz, s vezetett rá bennünket, hogy miért gyógyulnak jobban a betegek ezzel a módszerrel. A férjemmel együtt mindketten megfigyeltük az említetteket. Felkapaszkodtunk egy úszó fakeretre, s hagytuk magunkat vitetni a tó vizével. Az első súlyfürdő egy úszó keret volt, amely szabadon mozgott az áramlattal. A keretben a vállánál megtámasztva lógott a beteg, s a lábára súlyt helyeztünk, hogy ne dobja fel a víz. A férjem később kifejlesztette a nyaktartót, amellyel a nyaki gerincet is meg lehetett húzni. A négyszögletes keretben kialakított egy fejtámlát, s az illető abba helyezte bele a fejét. Néhány keretet nagyobbra csináltunk, s így ketten is elfértek benne. A keretek a forrás környékén lebegtek, itt ugyanis elég mély volt a víz, másrészt ide lehetett jönni a női és férfi fürdőből egyaránt. Később kifejlesztettük a fix súlyfürdőt, s a benti medencékben már ezt alkalmazták. A kísérleti alanyok először mi magunk voltunk, a papa meg én, később aztán a betegek, akik csodálatosan javultak.

– Mi a lényege a súlyfürdőnek mint gyógyterápiának?

– A súlyfürdőzés alatt a gerincizmok ellazulnak, az ember "megnő" egy kicsit a vízben. A mindennapi terhelés során ugyanis a porckorongok lelapulnak, és a csigolyatestek közelebb kerülnek egymáshoz. Ennek éppen az ellenkezője történik a súlyfürdőzés során. Az izmok ellazulnak, és hagyják magukat kinyújtani. A gerinc hajlatai is megnyúlnak a vízben, a gerincoszlopra nehezedő nyomás csökken, paraszti szóval egy picikét lélegzethez jut a gerinc. Csodálatosan használt ez a gyógymód, de ki kellett kísérletezni az alkalmazás módozatait. Ennek során azt kezdtük vizsgálni, hogy mekkora súly kell. Nem akartunk túl nagyot húzni, csak annyit, amennyi szükséges volt. Ez attól függött, hogy a betegnek milyenek voltak az izmai, a testfelépítése, ehhez mérten kellett meghatározni az ideális súlyt.

– A meddőségre és az öregedő kor kitolására is jó a tó vize?

– Nagyon jó eredmények voltak ezen a téren, a víz radioaktív hatása miatt. A hévízi asszonyok nem szenvedtek annyit a változó kortól, mint mások, sokkal később következett be náluk. Másodszor, a tó vizének radioaktív jellege miatt a helybeliek és a környéken lakók között egyetlen egy oszteoporózisos (csontritkulásos) betegem nem volt. Az enyhe radioaktivitás ugyanis fokozza a mirigyműködést, a normálisan működő petefészek pedig nem hagyja, hogy korán kialakuljon a mészhiány a csontokban, s ezáltal idő előtt megöregedjen a szervezet. Egyik páciensemnek nem lehetett gyermeke, pedig ennek érdekében a világon minden kúrát végigcsinált. Azt ajánlottam neki, hogy jöjjön le Hévízre, természetesen a férjével. Fürödjön a tóban, mert jót tesz a hormonoknak. Ez így is történt, s utána három gyermeket szült harmincöt éves kora felett.

A változó korral járó panaszok szintén csökkennek Hévízen, mivel fokozatosan és enyhébb tünetekkel megy végbe a változás. Ez ellen mostanában hormonkivonatot adnak. Hévíz azért volt jó, mert a víz gyógyhatása elvégezte azt, amit ma a hormonkivonat. Akkoriban azt látta az ember, hogy sokkal egyenesebben mentek el az emberek Hévízről. Sok betegem a fürdés miatt került jó állapotba, s nem törtek el a csontjaik még nyolcvanöt éves korukban sem.

– Milyen volt régebben az orvosi pálya?

– Lelkesen kutattunk, dolgoztunk, ekkor fejlődött ki a reumatológia, amely nem olyan régi tudomány, nincs visszamenőleg százéves. Az embernek feltűntek a dolgok, mert volt ideje megnézni a beteget, aztán kedve kerekedett megtudni a miértet. Miért gyógyul az egyik beteg, a másik ellenben nem, miért jó a kúra az egyiknek, s nem használ a másiknak? Először meg kellett állapítani, hogy ki alkalmas a kúrára. Levetkőztettük a beteget, hogy meglássuk a mozgását, majd alaposan kivizsgáltuk. Ez több munkát igényelt, mint mostanában, mert nem állt annyi műszer a rendelkezésünkre. Régen többet kellett dolgozni, több időbe került, de érdekesebb volt a munka. Engem Hévízen mindig a betegek érdekeltek. Hihetetlenül jó érzést jelentett számomra előbb felismerni a betegséget, rájönni az okára, s aztán pedig segítséget nyújtani. Én most is előírom a pácienseimnek, hogy milyen módon éljenek. Olyan emberrel nem foglalkozom, aki leül a székbe, és elhatározza, hogy nem fog járni. Megmondom neki, üldögéljen otthon. Annyi mozgást írok elő, amennyit az illető elbír, de azt be kell tartani. Nem lehet hagyni, hogy egy izom elsorvadjon, mert fáj, ha megmozdítják. Ilyen nincs, addig nem járatom az illetőt, amíg veszedelmes a járás és mozgás, de amikor el kell kezdeni a járást, akkor mese nincs, járni kell.

– Anka néni nemrég töltötte be a 96. évét, 71 év orvosi pálya áll a háta mögött, a mai napig rendel és gyógyít. Három gyermeke orvos lett, az unokái közül többen ezt a hivatást választották. Miért praktizál még ma is?

– Mert nem tudok e nélkül élni. Engem érdekel a szakmám, az a vágyam, hogy tudjak gyógyítani. Az tart életben, hogy van, ami érdekel, van, amiért érdemes élni. Az is jó, ha van az embernek egy-két kollégája a családban, akivel megbeszélheti az orvosi problémákat. Amikor elkezdem a betegeimet vizsgálni, akkor se látok, se hallok. Mindig az egész ember érdekel, a körülményei is, nem csak a reumája. Sokan azért jönnek hozzám, mert már mindent megpróbáltak, és nem tudnak járni. Nagy öröm látni, hogy aki négykézláb mászik, mégis elkezdi a járást. Amikor fiatal voltam, a gyerekeimet tanítottam járni, most meg a betegeimet. Ezért érdemes élni! Akkor nem érdemes élni, ha az embernek nincs célja.

– Hogyan vigyázzunk az egészségünkre a hosszú élet reményében?

– Feltétlenül mozogni kell! Sok fiatal, harminc–

ötven év közötti betegem van, akiknek nem győzöm magyarázni, hogy elegendőt kell mozogni. Hiszen az Isten azért adott az embernek kezet meg lábat, hogy használja. Nem azért, hogy üljön egy székben, és nézze a tévében a mindenféle haszontalan műsorokat. Hanem az a legfontosabb, hogy használja a lábát, a kezét, a gerincét, mozgassa, ameddig tudja, sőt, ha nem tudja, akkor is erőltesse egy kicsit a mozgást. Egyszóval az életet nem szabad abbahagyni. Igen, aki élni akar, annak nem szabad abbahagyni az életet.

Olvasson tovább: