Kereső toggle

Fiatal magyar srác, aki lázba hozta a tudósvilágot

Arizona, szívószál, vastaps

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2005. május végén, az arizonai Phoenixben rendezték meg a világ fiatal tudósainak versenyét. Ezernégyszáznegyvennégyen mérték össze tehetségüket. Egy húszéves magyar fiatalembernek ötezer ember tapsolt állva – köztük Nobel-díjasok és számítástechnikai zsenik –, miután átvette az összes első díjat a "Leonar3Do" nev? találmányáért. A fiatalembert Rátai Dánielnek hívják.



"A legnagyobb sokadalom körülöttem alakult ki" Fotó: Neumann János Szakközépiskola

– Kiskoromtól fogva hallatlanul izgattak a háromdimenziós dolgok. Ilyen dolgokon filóztam, hogy például miért nem fog a ceruza, ha felemelem a papírról. 

– Ezt nevezem pihent agynak. Ennyire másképpen működsz és gondolkozol a többiekhez képest? Vagy van valamilyen különleges képességed?

– Nincs bennem semmi extra. Sőt, ugyanúgy ülök matekórán, mint a többiek, és ugyanúgy négyesre írom meg csak az anyagot, mint a többiek. Jó, olyan nem volt, hogy valamit ne értettem volna meg azonnal, de számítástechnikából is szinte mindenki jobb nálam az osztályban. A találmányok meg csak úgy előjönnek belőlem. Megyek az utcán vagy állok a buszon, ezen-azon gondolkozom, és egyszer csak ott van a fejemben a megoldás. Hazamegyek, felviszem a gépbe, és amelyik nagyon izgat, elkezdem kidolgozni. Már legalább harmincöt találmányom vár a számítógépben kidolgozásra és szabadalmaztatásra. A suliban sokszor egyszerűen nem hiszem el, amit tanítanak, mert nem úgy van, ahogy mondják. Se matematikából, se fizikából. Ezt többször be is tudtam már bizonyítani, de azért bírnak a tanárok.

– Mióta vannak találmányaid?

– Óvodás korom óta. Négy és fél éves voltam, mikor kitaláltam egy kempingzuhanyozót. A telkünkön apu felhúzott egy házat, és a kert végén fel volt téve a magasba egy pléhhordó, amiből ha kinyitottam a csapot, folyt a víz. De kellemetlen és ronda dolog volt felcipelni oda a vizet. Miközben játszottam hátul a kertben, kitaláltam egy kütyüt: egy tartályba vizet öntöttem, rátettem egy matracpumpát, és kivezettem egy csövet, a zuhanyrózsát, és mikor ezzel a pumpával levegőt nyomtam a tartályba, ez a levegő a zuhanyrózsába nyomta a vizet.

– Tehát amikor a lábaddal a gumimatracpumpát nyomtad, jött a víz a zuhanyból. 

– Úgy van. 

– Apukádék hogyan reagálták le ezeket az ötleteidet?

– Nem csináltak belőle nagy ügyet, hála a jó égnek. Nagyon is észrevettek mindent, támogattak is mindenben, csak nem igazán közölték velem. Így nem kezdtem el mások fölött járni, és nem szállt el az agyam. Ennek nagy hasznát vettem a versenyen is, hiszen képzeld el, Nobel-díjas tudósok és a világ legjelentősebb számítástechnikai konstruktőrei állva tapsoltak és kézről kézre adtak. 

– Ha hozzám mérten lebutítva el tudod mondani a találmányod lényegét, s azt is, hogy hogyan alkottad meg, akkor meghallgatnám.

– Egy szakdolgozat témájaként indult a történet egy évvel ezelőtt. Az a lényege, hogy egy kétdimenziós számítógépet átalakítok háromdimenzióssá, ami térben is képes megjeleníteni a dolgokat, s térben tudok vele dolgozni is. Kaptam egy ócska számítógépet, az iskolámból két darab háromezer forintos webkamerát, ezt összeszerkesztettem egy általam bütykölt háromdimenziós szemüveggel és egy háromdimenziós tollal. Ülök a monitor előtt, fent két oldalon a két webkamera, ami a számítógép előtti térre néz, látnia kell a kamerának a szemüveget is, ami rajtam van, s a ceruzát is, amit használok, és egy kicsit rá kell látnia a monitorra is. A kamera ugyanazt a teret nézi két pozícióból. A ceruzám hegyén van egy karácsonyfaizzó, aminek a térbeli helyét a kamera megállapítja, de a szemüvegemen is van két karácsonyfaizzó, aminek a térbeli helyzetéből meg a számítógép tudja kiszámítani a szemem térbeli pozícióját. Az emberi szem mintájára működik, mivel a szemüveg az egy helyen megjelenő két sztereoképet választja szét. Vagyis egy helyen jeleníti meg a képet a bal és a jobb szem számára is, így az agyunk két különböző szögből lát képet ugyanarról a dologról, ezért aztán kénytelenek vagyunk térben érzékelni. Olyan, mintha a monitoron a való világot térszerűen látnám, érzékelem a monitor előtti és mögötti teret is, amit a számítógép irányít. Olyan, mint egy hologram.

– Hogy lehet egy ceruza háromdimenziós?

– A háromdimenziós ceruzám lényege, hogy a hegyének a térbeli pozícióját a monitorhoz képest érzékelem, a szemüvegem térbeli pozícióját is a monitorhoz képest érzékelem. Így egy térbeli kurzort kapok, ami olyan, mint az egérnek a kis kurzora. Meg tudom fogni és ki tudom húzni a vonalat a monitor síkjából, és ott dolgozom vele, ahol akarok. 

– Ezeket te el is készítetted, és rendesen dolgozol velük?

– Igen-igen, méghozzá színes ócskaságokból, karácsonyfaizzókból, szívószálakból és hurkapálcákból raktam össze. 

– Tulajdonképpen kik számára szólt az arizonai verseny?

– Ezt a világ huszonegy év alatti tudósai számára rendezték, és az volt a lényege, hogy a világ minden tájáról összegyűjtik azokat a fiatal tudósokat és feltalálókat, akik valami eredetit, valami újdonságot tudnak az asztalra tenni. Izgultam, nehogy legagyizzanak, mert szívószálakkal rajzolok, miközben karácsonyfaizzók villognak a színes szemüvegemen. 1444-en voltunk versenyben, de a legnagyobb sokadalom körülöttem alakult ki. A kütyüm egyszerűsége óriási elismerést és még több mosolyt fakasztott. Persze mindez szólt annak a magyar srácnak, aki fillérekből létrehozott valami olyasmit, amit a legnagyobb amerikai kutatóintézetek dollármilliók segítségével sem tudtak. 

– Mi a gyakorlati haszna a szerkezetednek, az élet mely területét könynyíti meg, vagy teszi egyszer?bbé?

– Én autótervező szeretnék lenni. Tizenhárom éves korom óta autókat tervezek, viszont nem nagyon szeretek rajzolni, tulajdonképpen a munkámat megkönnyítendő találtam ki ezt a szerkezetet. A találmányom az összes tervezőmérnök munkáját – autók, űrhajók, de bármilyen járm? tervezését – forradalmasíthatja; az oktatást az első osztálytól az egyetemig úgyszintén; képességeket fejleszt; megkönnyíti az animációkészítést, a filmforgatást; a játékipart is igényesebbé, fantáziadúsabbá teheti; de a kórházban a sebészek is egy bonyolult műtét előtt modellezhetik a folyamatot, akár napokkal a beavatkozás előtt. Azt szeretném, ha olyan termék lenne belőle, amit a világ minden részén használhatnak majd az emberek, s azt is szeretném, hogy minél több pénzt kapjak érte, hogy saját magam tudjam majd finanszírozni találmányaim szabadalmaztatását és a prototípusok legyártatását. 

– Mindezt itthon szeretnéd?

– Amíg hagynak, addig mindenképpen. Diszkréten már Arizonában is érdeklődtek, hol szeretném folytatni az életemet. Gondolkodás nélkül azt választoltam, hogy otthon, Magyarországon. 

– Említetted, hogy az ötleteid, találmányaid csak úgy jönnek belőled. De hogyan? In medias res kipattan a fejedből, miközben sétálsz, eszel vagy utazol?

– Sokszor ülök a kanapén a szobámban és dobálgatom a labdát a falhoz, tudod, van olyan, hogy az emberek a szobájukban csak úgy dobálgatják a labdát a falhoz. 

– Hogyne.

– Az agyam szinte üres ilyenkor, és egyszercsak beugrik egy megoldás, és rövid időn belül jön a következő. Majd eltelik egy kis idő, és megvan az egész folyamat. 

– Olyan ez, mint amikor egy sötét helyen hirtelen felkapcsolják a villanyt?

– Nem. Inkább olyan – a példádnál maradva –, mint amikor egy fáklyával fokozatosan bevilágítanak egy szobát, fénnyel megtelítenek egy teret. Kipattan egy ötlet, s aztán bármilyen irányba gondolom tovább, mindenhol stimmel a következő elemmel, csak úgy áradnak belőlem, illetve az alapötletből a további ötletek. Ilyenkor egy darabig semmit nem tudok csinálni, mintha nem is én találtam volna ki. Csak járkálok a lakásban, kiabálok, hogy apu, apu, magyarázom nekik, ők persze egy szót sem értenek belőle, de valakinek muszáj elmagyaráznom. A múltkor egy másik találmányomnál – ami az űrkutatással kapcsolatos, és most van szabadalmaztatás alatt – mindez éjjel háromkor történt. Felvertem a lakást, felköltöttem a szülőket, s aztán már el sem tudtam aludni. 



Irreálisan szerencsés vagyok Fotó: Somorjai L.

– Mondj valamit a díjakról!

– Kétnapos volt a díjkiosztó, az első napon, csütörtökön adták át az úgynevezett Special Awardokat (különleges díjakat – a szerk.) ekkor kaptam meg a világ legnagyobb komputerszervezetének egyéni kategóriájának első díját, valamint az Amerikai Szabadalmi és Kereskedelmi Hivatalok Szövetségének első díját. A második napon a verseny hivatalos zsűrije osztotta díjait. Számítástechnikában megkaptam a kategória első díját, ezt ketten kaptuk meg, de külön a kategória legjobbja díját is nekem ítélték. Majd az Intel Alap teljesítménydíját szintén, ami kategóriafüggetlen volt. Plusz díjként az idén Stockholmban a Nobel-díjasoknak is bemutatkozhatok.

– A suliban minek tartanak téged?

– Nem érzékelem pontosan, mert mostanában több helyen is járok suliba. Elsős voltam a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában, amikor anyut kinevezték a Varsói Kulturális Intézet igazgatóhelyettesévé. Mindnyájan kiköltöztünk Lengyelországba. Ott is elkezdtem egy középiskolát. Pesten a Neumannban pedig, az igazgatóm jóvoltából, magántanulóként érettségiztem. 

– Ősztől mit csinálsz, vagy hol fogsz tovább tanulni?

– A műegyetem formatervező szakára felvételiztem. Barátaim viccelnek velem, hogy a saját kütyümet fogják majd nekem tanítani. 

– Milyen voltál kisgyereknek?

– Tök normális, semmi baj nem volt velem. És az állatokat sem kínoztam. 

– Mi izgat még az életben a találmányaidon kívül?

– Az egész. A kibomló ejtőernyőtől egy lobogó zászlón át egy elegánsan beparkoló autóig minden. Az egész élet, úgy ahogy van, a leghétköznapibb részleteivel együtt.

– Szerencsésnek tartod magad?

– Irreálisan szerencsésnek. 

– Sportolsz valamit?

– Kosarazok. Egy ilyen magas, vékony langalétának ez fekszik a legjobban. És hát a Forma–1-es közvetítéseket mindig nézem, bár nem űzöm. Családi rituálé, hogy ilyenkor a képernyő elé ülünk. 

– Kihez kötődsz a legjobban?

– Ezen még nem gondolkoztam, talán a szüleimhez. Csak a barátaim meg ne haragudjanak rám. Van egy bátyám is, ő a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán tanul vállalkozásszervezői szakon. De szerintem mindenkinek a családja az első. Így van ez talán rendjén.

Olvasson tovább: