Kereső toggle

Szabadnak lenni nehéz

figyelmeztet John Lukacs professzor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sir Winston Churchill és Magyarország címmel tartott Budapesten előadást John Lukacs, az Egyesült Államokban élő világhír? magyar történész. Lukacs profeszszor a kelet-európai rendszerváltás nehézségeire utalva lapunknak adott nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy amint a boldogság megragadása feladat egy ember számára, úgy a szabadság is kihívás egy nemzetnek. 



John Lukacs: "A nacionalizmus agresszív és gyanakvó mindenkivel szemben, akik nem tartoznak vele egy törzsbe Fotó: Somorjai L.

– Professzor úr, ön jó tíz évvel ezelőtt azt mondta, hogy most, a huszonegyedik század elején a világ legnagyobb politikai ereje még mindig a nacionalizmus. Hozzá kell tennem, hogy az ön értelmezésében a huszadik század történelme a kommunizmus bukásával, 1989-ben véget ért, azóta már az új századot éljük. Ma is így látja?

– A nacionalizmus a legerősebb és legmaradandóbb politikai erő. Mutatja ezt, hogy az elmúlt százötven évben a nemzettudat végül erősebbnek bizonyult, és legyőzte az osztálytudatot. 

– Az elmúlt hónapokban a nacionalizmus valóban tömegeket mozgatott meg Magyarországon, ám az emberek többsége mégsem ez alapján szavazott. 

– Csak nagyon közvetve értesülök mindarról, ami Magyarországon történik, hozzám magyar újság nem jár, internetem sincsen. Lehet, hogy ez némi önzést jelent a részemről, hogy nem akarok állandóan ezzel foglalkozni. Tudja, mégis ez a hazám, így ha a hírek közvetlenül eljutnának hozzám, akkor ezek a dolgok sokkal mélyebben foglalkoztatnának. Politológus sem vagyok. Ma a tömegek korában a gazdasági és az osztályhajlam, úgy látszik, kevésbé egyesít, kevésbé mozgat meg embereket, mint a nemzet. A nacionalizmus eredendően a régimódi patriotizmust, szép magyar szóval a hazafiságot jelentette. A hazafiság egy régebbi világhoz kötődik, alapvetően defenzív, és nem rekeszt ki. A nacionalizmus ezzel szemben agresszív és gyanakvó mindenkivel szemben, aki nem látszik vele egy törzsbe tartozni. 

A hazafiság lényege a földhöz, a hagyományokhoz, a történelemhez való kötöttség. A különbségekről köteteket lehetne írni.

– Lehet-e azt állítani, hogy Európa általában véve a nacionalista – politikai szempontból jobboldali – irányba tart?

– Valószínűleg, de nem a régi formában. A fasizmus veszélyét nem látom. Ami történik, országonként is nagyon különböző. A folyamatokat nagy mértékben ködösíti az, hogy a régi politikai jelszavak, meghatározások ma már nem nagyon stimmelnek. A jobb- és baloldal közötti különbség kezd elmosódni, bár nem mindenütt.

– "Vigyázzatok, mert szabadnak lenni sokkal nehezebb, mint rabnak" – erre figyelmeztette egy barátját még szintén 1989-ben. 

– Ez bizony így van, és ez vonatkozik az egyéni életre, vonatkozik a kamaszok nevelésére, és a tapasztalatok mutatják, hogy vonatkozik egy olyan országra, mint például Magyarország és Kelet-Európa az utolsó tizenkét évben.

– Mitől ilyen nehéz teher a szabadság?

– A szabadság, de még az istenhit is lehet negatív és pozitív. Látjuk, hogy vannak, akik azt mondják, én hiszek, az a másik pedig nem hisz az én istenemben, nosza gyilkoljuk meg. Nincs olyan szólam, nincs olyan kategória, nincs olyan főnév az emberi életben, amely csak pozitív vagy csak negatív lenne. Szabadnak lenni nehéz. Miért? Mert nekem kell választani. Szabadnak lenni azt jelenti, hogy én magam határozom meg a magam határait. Szabadnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy lehullanak a bilincsek. A kérdés az, hogy ha megvan a szabadság, akkor mit csinálunk? Szabad ember az – és ilyen sajnos a demokratikus társadalomban, tömegben kevés van –, aki maga tudja a saját erkölcsi határait. Tehát azt, ami szabad és ami nem szabad, azt nem az egyház, azt nem a diktatúra, nem a párt, nem a kormány szabja meg, hanem saját maga. Ez nem könnyű. Engedje meg, hogy egy kicsit prédikáljak. Boldognak lenni nehezebb, mint boldogtalannak. Nagyon sok ember nem tud boldog lenni, a boldogság is egy feladat. A szabadság is egy feladat.

– Mai előadásának középpontjában Churchill áll, akinek a történelemformáló személyiségével ön több könyvben is foglalkozott. Lát-e lehetőséget ilyen kaliber? politikus feltűnésére az elkövetkező időkben?

– Nem tudom. Pesszimistán azt mondom, hogy a tömegdemokráciában főleg a hirdetéstechnika sokkolja és emiatt manipulálja is az embereket, és ez nem kedvez az eredeti tehetségeknek. De a történelemben és az egész emberi életben a legpozitívabb az, hogy kiszámíthatatlan. Soha nem tudjuk teljesen, hogy mi lehetséges. A biztos az, hogy semmi sem lehetetlen.


A XX. század és az újkor vége

John Lukacs

Az első világháború végétől a második világháború végéig terjedő időszakban a földkerekségen három nagy politikai erő létezett: a kommunizmus, a liberális demokrácia és amaz új jelenség, amelyet elégtelenül és pontatlanul úgy neveztek, hogy fasizmus – jobban illik rá az ugyancsak pontatlan "radikális nacionalizmus" kifejezés. 1945-ig a kommunizmust a Szovjetunió egymaga testesítette meg. A demokráciát az angol ajkú, valamint más nyugat- és észak-európai országok képviselték. A radikális nacionalizmus sok változatban jelent meg, amelyek közül a legradikálisabb és a legerősebb a német Harmadik Birodalom volt. Ez a hárompólusú szerkezet nemcsak hogy államokban testesült meg, hanem a világ valamennyi országában, még olyan távoliakban is, mint mondjuk Argentína vagy Kína, belsőleg is tükröződött. Minden országnak megvoltak a maga radikális nacionalistái (akik többnyire ha éppen nem németbarátok, akkor britellenesek és oroszellenesek voltak); ez alól az Egyesült Államok sem kivétel. A Harmadik Birodalmon belül is voltak konzervatívok és liberálisok, akik Hitler vereségét kívánták. Minden országban működtek kommunista sejtek, bár általában elég hatástalanul (mint például az Egyesült Államokban, ahol Rooseveltet a legnagyobb kihívás nem a baloldal, hanem a nacionalista jobboldal felől érte).

Világméretekben, mint láttuk, a Harmadik Birodalom elég erős volt ahhoz, hogy se a Szovjetunió, se az amerikai–brit szövetség ne legyen képes egymaga legyőzni; Németország térdre kényszerítéséhez a demokrácia és a kommunizmus – pontosabban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – szövetségére volt szükség. Majd 1945-ben ez a szövetség szükségszerűen felbomlott. Úgy tűnt, hogy a világon csak két nagyhatalom maradt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ezután a nacionalisták és az antikommunisták többsége Amerika oldalára állt. Most, a század végén bekövetkezett a kommunizmusnak és a Szovjetunió presztízsének összeomlása. A három erőpólus közül az egyik nagyrészt megszűnt. Különböző helyeken ismét éled a radikális nacionalizmus – és okkal hihető, hogy a továbbiakban már nem lesz Amerika-barát.

Egészen a legközelebbi múltig a nacionalisták ha nem is az Egyesült Államokra, de az Egyesült Államok jóindulatára támaszkodtak. Ez a jelek szerint egyre kevésbé van így. Ebben két tényező játszik közre. Az egyik egy nagyhatalom erejének és presztízsének képe. A másik a politikai és társadalmi rend, amelyet az adott nemzet megtestesít. 1945-ben az Egyesült Államok (és Nagy-Britannia) ereje és presztízse óriási volt. Negyven-ötven év alatt ez a kép megkopott. A tömegkultúra legalacsonyabb szintjein Amerikát továbbra is utánozzák, s fogják még jó ideig, de ennek semmi köze az amerikai politikai hagyományok erényeihez. Más szinteken egyre többen látják Amerika belső gondjait. 

A második világháború előtt és alatt a radikális nacionalista diktatúrák ellenzőinek nagy részét közös nevezőre hozta az angolbarátság; de ez az anglofília nagyjából a múlté. Végeredményben tehát a radikális és populista nacionalizmus előtérbe kerülése nemcsak a kommunizmus és a volt szovjet birodalom összeomlásával függ össze, hanem Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hanyatlásával is. Az amerikai befolyás megnövekedése, majd hanyatlása természetesen bonyolultabb jelenség, mint a brit befolyásé volt. 1945-ben s talán 1989-ben is úgy tűnt, hogy diadalt aratott az amerikai típusú demokrácia a maga liberális és kapitalista elveivel és gyakorlatával, s ezt utánozzák és fogják utánozni az egész világon. Az amerikai demokráciában azonban nemcsak liberális és internacionalista elemek érvényesülnek, hanem populista és nacionalista elemek is. A huszadik század végén a liberalizmus nagy általánosságban visszaszorulóban van. Szerte a földkerekségen a különféle nacionalizmusok, köztük a japán előretörése tapasztalható, de az Egyesült Államokban is a rátermett Patrick Buchanan és hasonlók nevével fémjelzett radikális nacionalizmusnak már nem kell a kommunizmus céltáblája ahhoz, hogy népszerűségre találjon a tömegek között. A radikális nacionalista ugyanis nemcsak antikommunista, hanem még inkább antiliberális (amint azt Hitler esete is mutatja). Nacionalizmusából merít tekintélyt akkor, amikor nemcsak a politikai és parlamentáris liberalizmus eszméi, hanem annak sok hagyományos intézménye is elmeszesedett, megroggyant.

(részlet a szerző A XX. század és az újkor vége cím? könyvéből, Európa Könyvkiadó, 2001)

Olvasson tovább: