Egy ház a vizsolyi cigánysorról. "Mi legalább beültessük a portánkat, azt meg lehet nézni" Fotók: Lőrincz Balázs
– Hányan laknak itt?
– Vagy száz család.
– Mindenkinek van háza?
– Ááá, dehogy. Akinek nincs hol laknia, hol ennél, hol annál húzza meg magát egy kicsit.
– Maguk építették a házakat?
– Nem, OTP-hitelre vettük, és havonta 12 ezer forintot fizetünk érte. Nekem 14 ezer forint a nyugdíjam, abból négyet veszünk el, és a fiam segélyéből még nyolcat. Úgy gyön ki a tizenkettő.
– 14 ezer forintból tetszik élni?
– Amikor a férjem meghalt, egy évig kaptam valami segélyt, aztán semmi. Pedig utána levették a melylyemet.
– Daganat?
– Az, rosszindulatú.
– A többiek is segélyekből élnek?
– Igen, 12 ezer 800 forint a segély. Azok keresnek a legtöbbet, akik a tanácsnál dógoznak, közmunkán. Ők van, hogy 35 ezret is kézhez kapnak. Aki még többet szeretne, annak gyereket kell vállalnia, és akkor kap segélyt a gyerek után is. Az én lányomnak hat gyereke van.
– Hány éves a lánya?
– Nincs harminc. Addig volt itt jó világ, amíg élt a Kádár, addig legalább ócsóság vót. Az én férjem lehúzott tizenhét évet a gyárba, de volt is teteje, mert ócsóság volt, jó pénzt keresett. Volt aprólékom, a pincében volt a krumpli, a bor, a káposzta, nem volt semmire gond. Hát hiába kap ma egy család harmincezer forintokat, ha bemén a boltba, aztán két táskába elhozzák a harmincezer forintot. Hát a Kádár idejében százvalahány forint volt egy láda sör, most meg egy üveg annyi. Nem azt mondom, hogy nem iszik az ember, ha megjön a tanácstól a pénz, mert hát olyan nincsen, hogy az ember nem iszik meg egy-két pohár borocskát, mert hát óhajtja a szervezet. De aztán már nem jut rá.
– Munkalehetőség semmi?
– Nem éri meg bejárni a városba, mert nincs szálló, meg az utazással együtt nem keresnek annyit. A Kádárnál legalább volt munka, most meg várjuk, hogy jöjjön elseje, másodika, kapjuk meg a pénzt, jól bevásárolunk, aztán meglátjuk. Most jön az iskola, meg kell venni a gyerekeknek a ruhát, de most mit vegyenek meg: a kaját vagy a ruhát?
– Háztáji, föld?
(A szomszédasszony veszi át a szót, Horváth Gézáné).
– Maguk az újságtól vannak?
– Igen.
– Megmondom őszintén, százszor is megmondom, nem kell terelni, nem tudom, magát hogy hívják, de hogy ne mondjam magának, a tapasztalat azt mutatja, hogy még a saját kertjüket sem kaszálják le, nemhogy beültetnék. Az én férjem az egyik kezére béna, mer\' múltkor beleesett az üvegbe, és a miskolci kórházba\' csak az ütőeret kapcsolták össze, a többit úgy hagyták. Lett volna még egy másik műtét is, de félt az uram, ezért nem egyezett bele. Most harmadfokozatú rokkantnyugdíjas, erre kap 25 ezer forintot, amiből eltartja négyfős családját. Mi legalább beültessük a portánkat, azt meg lehet nézni. Megterem ott minden: kukorica, krumpli – a krumplit azt nemigen szeressük, a babnak felit má\' kiszedtem, paprika, paradicsom, ami kell. Az uram a kerten kívül még eljár napszámba, mostanába málnát és szedret szed, tegnap este 1600 forintot hozott haza.
– Be szabad menni a házba?
– Persze, tessék csak. Most akarunk újra meszelni, mer\' amikor voltak azok a verekedések, el kellett menekülni, mer\' az apám is benne volt.
– Milyen verekedések?
– Hát itt leszúrtak valakit, és akkor a másik család megbosszulta. Mire haza tudtunk jönni, mer\' addig vándoroltunk, a gyerekek úgyis kicsik voltak, eltűnt az ajtó, ablak, felszedték a padlót, még a zsinórt is kihúzták a falból, a kollektoroktól fogva mindent.
– A gyerekek járnak iskolába?
– Az inas Abaújkérbe jár iskolába, mert hetedik osztályból csak kisegítő van itt a faluban.
– Inasnak hívják a fiút, az nem szolgát jelent?
– Dehogy, az inas oláhcigányul a fiúgyerek.
– És a lány?
– A lyány már nem fog menni iskolába, mert terhes.
– Terhes? Hány éves?
– Amália 13 éves, az élettársa meg 15, de most nem élnek együtt. Épp múlt hét pénteken voltunk Encsen a rendőrségen jelenteni kiskorúmegrontásért. Úgy esett, hogy húsvét után a lyány elment a szomszédos faluba a keresztanyjához, aki az én édestestvérem, és összetalálkozott a fiúval, aki levitte az anyjához, és rábeszélte, hogy maradjon ott, és éljenek együtt.
– És mi lesz a gyerekkel?
– Nem vetetjük el, pedig sokan beszélték: vétessük el, mert fiatal. Felnő, jut neki is egy tányér étel. A fiú nem akart jobb belátásra térni, még eljött múlt hét pénteken, mer a lyány üzent neki, és megmondta a szemibe, hogy nem akar vele élni, nem kell neki a gyerek sem, vétesse el. Ütötte a lyány hasát, hogy menjen el tőle a gyermek, de én ezt nem tudtam, mert ha tudom, én agyonütöm itt e! Késsel szurkálta a lyányt, hogy vétesse el, de én azt sem tudtam, de a lyány nem merte megmondani, csak utána, mikor az élettársa már elment. De a rendőrségre leadtam már mindent. Úgyhogy most várjuk a papírt, hogy mikor lesz a tárgyalás. Mondtam a rendőrségen, hogy kérem a büntetését, mert tönkretették a gyerekem életét.
"Most akarunk újra meszelni"
2001. 08. 18. (V/32)
