Kereső toggle

A játék, ami átsegít az életen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szinte megszámlálhatatlanul sok film-, színház- és tévészerepléssel a háta mögött mindmáig teltházas közönséget vonzanak Haumann Péter fellépései. A színművésszel, aki drámai alakításairól ugyanolyan ismert, mint parádés komédiázásáról, a mesterségéről, tapasztalatairól, jelenlegi szerepeiről beszélgettünk.



"A Hókuszpókot már nem is csinálhatja senki más, csak én." Fotó: Somorjai L.

– Kezdjük az elején: mikor és miért, milyen esetleges külső hatásra döntött úgy, hogy a színi pályát választja?

– Nehéz erről beszélni, mert ez egy kis ország, itt kis történetek vannak, nem esnek meg nagy dolgok az emberrel. 6-7 éves lehettem, volt egy remek, szörny? szigorú tanító bácsim. Én meg egy rakoncátlan gyerek voltam, ő pedig egy jó tanár, aki büntetésként azt rótta ki rám, hogy amíg a sarokban állok, addig meg kell tanulnom egy verset. Én meg, mint egy méregzsák, ez idő alatt kettő verset tanultam meg. S miután folyamatosan követtem el apróbb vétségeket, a büntetés is egyre folyamatosabb volt, és nekem állandóan meg kellett tanulnom verseket. De ez még hagyján, azokat el is kellett mondani, hogy kontrollálni lehessen, s akkor kiszúrta, hogy van bennem egy ilyen képesség. Ez akkor engem egyáltalán nem izgatott, engem a csíny érdekelt megint, hogy így tudom viszonozni az ő büntetését, hogy akkor kettőt tanulok. Valamivel később már komoly színdarabokat is előadtunk, de én akkor még mindig orvos akartam lenni, nem színész, holott belesodródtam egy olyan jó dologba, ami aztán sokszor a segítségemre volt. A játékosság vitt végül erre a pályára, ahol a meg nem élt dolgokat ki lehetett élni egy képzelt terepen, a színpadon. Mások mondanivalójába beleilleszkedni, ez egy újabb kis élet, egy újabb kis szín, szóval több lettem ezáltal, mint ahogy gondoltam, és lassan belekerültem egészen.

– Mikor a Játékszínben ön után érdeklődtem, azt mondták: "A próba 10-kor kezdődik, de Haumann művész úr már fél 10-kor itt van, mert ő egy nagyon pontos ember." Az olyan tulajdonságok, mint a pontosság vagy éppen a rutinosság, a beleélő képesség, az improvizációs készség milyen szerepet játszanak az Ön szakmájában?

– Mindig pontos voltam, amennyire tőlem tellett. A beleélés pedig: ez nekem nagy mániám, hogy ha már egyszer terep adódik rá, hogy én ezt megtehetem, akkor minél előbb el kell foglalni azt a terepet. A rutin egy állandó veszedelem, ami minden ember életében – függetlenül attól, hogy művészeti pályán mozog-e vagy sem – valóságossá válhat. A rutin elejét veszi az alkotó gondolkodásnak, a sokszínűségnek, a rutin azt jelenti, hogy az ember nem tartja kontroll alatt magát, hogy amit végez, az egy mechanikus tevékenység, begyakorolt sémákkal dolgozik. Ez tehát egy örök ellenség, egy örök leküzdeni való dolog, ami jelentkezik állandóan, mert fáradtak vagyunk valamennyien. Olyan mesterséget űzünk, ahol estéről estére mindig újra kell képezni magunkat, mármint úgy, mintha ott helyben csinálnánk először. Másik oldalról az improvizáció sem adódik könnyen, hiszen többnyire tartanunk kell magunkat a megbeszélt dolgokhoz, azoktól olyan nagyon nem lehet eltérni, különben hová lesz az előadás, mi lesz a kollégával... gúzsba kötve táncolunk tehát. Egy szerep aprólékos megértése, elsajátítása különben sem az előadások során kell hogy megtörténjen, hanem a felkészülés idején, a próbák folyamán épül fel a darab, formálódik ki egy koncepció, s csak ezután lehet vele a nyilvánosság elé lépni. 

– Képes-e a család megfelelő hátteret adni egy ilyen pályához? 

– Hála Istennek, az életnek ez a komoly tényezője, mint a család, nálunk jól működő valóság. A három gyerekből kettő már diplomás, a harmadik még tanul. Aztán, hogy mennyire jutnak majd... remélhetőleg kiemelkednek. Senki nem átlagos, mindenki valamiben kitűnő, s nagyon remélem, hogy ebben a felkínált cudar világban ez a három gyerek többet tud majd összehozni, mint
amenynyit mi. Én már többet, mint a szüleim, és ők többet majd, mint én – ha ez így alakul, akkor az életem egyik komoly kihívásának megfeleltem már. Az én családi hátterem egyrészt egy nagyon nehezen élő, magából kibújni igazán soha nem tudó, kockázatkerülő, félénk, nem igazán kiművelt anya és apa, de egyúttal egy nagyon erős törekvés is a részükről, hogy a meglévő szintről feljebb jussanak. Mindketten angyalföldiek, akik célul tűzték ki maguknak, hogy mindenáron kispolgárrá váljanak, én már próbálok "nagyobb" polgárrá válni, a gyerekeim talán nem is lesznek azok, legalábbis már nem ebben a hazában. Ők már európai polgárok lesznek, nem kötődnek olyan nehézkesen egy lokális vagy nemzeti gondolkodáshoz, nyitottabbak több nemzet felé, több nyelvet beszélnek, szabadabb lelkűek talán már, mint én.

– Sikeres szinkronszínészként is gyakran emlegetik. Mennyire áll közel Önhöz ez a m?faj? 

– Lawrence Olivier-nek hangot kölcsönözni, nézze, az rendben van. De a szinkronszínészet manapság annyit jelent, hogy ráteszik az autómra "az első magyar szinkronszínész stúdiót" hirdető szórólapot, olyan oktatókkal, akikről életemben nem hallottam, akik az utcáról beeső embereket gyorsan átalakítják, hogy azok éhbérért szinkronizáljanak olyan színvonalon, mint ami hallható. Amikor a munka és a megbízás nagy része ilyen közegből származik, a végtelen sorozatokra szól, akkor az ilyen hívásoknak nem is akarok olyan nagyon eleget tenni. Ez a szint már engem nem érdekel. 

Hupikék törpikék…, az életem egyik nagyon nehéz időszakában csináltam meg, amikor még szó sem volt róla, hogy ez egy 207 részből álló sorozat lesz. Az első változat annyira sikeres volt, hogy azt mondták, a Hókuszpókot már nem is csinálhatja senki más, csak én. Nekem akkor nagyon is jól jött a szinkron, mert a pályámon nem ment éppen valami fényesen, és a Hupikék törpikék a nevemet ébren tartották a közönség előtt. 

– A színpadi munka kapcsán "kisugárzást" szoktak emlegetni, ez az Ön értelmezésében tulajdonképpen mit jelent? 

– Nézze, most egy nagyon egyszerűt fogok mondani. Az egyik kutyám az első pillanattól kezdve valami olyan intelligenciával és érdeklődéssel fordult felém, hogy az lekötelező. Hogyha egy ilyen élőlénnyel kapcsolatban ilyen erős "kisugárzás" van, hogy a kutya olyan tökéletesen és jóindulatúan kíván elhelyezkedni az új környezetében, hogy úgy kíván megfelelni, hogy nagyon is pontos, és nem simlis, nem hazug, és nincsenek hátsó gondolatai, hanem a tekintete valami egészen elképesztően egyenes, nyílt és sugárzó, hogy azt a kutyát jó megsimogatni, mert hívja az ember tenyerét – akkor milyen jó lehet egy olyan valakinek, aki egy megsokszorozódott helyzetben ilyesformán tud létezni az emberek között. Aki – hogy visszatérjek az én mesterségemre – úgy jelenik meg a színpadon, hogy még nem csinált semmit, és a néző valamitől azt mondja, ebben az ürgében megbízom. Mondhat nekem amit akar, aki a színpadon van, megérzem róla, hogy ő jó. Amikor az ember a puszta létével nyugalmat tud parancsolni, bocsánat, teremteni, nem parancsolni. Ilyennek nagyon jó lehet lenni.

– Úgynevezett negatív figurák eljátszása esetén törekszik-e 

arra, hogy távol tartsa magától a szerepet? Lehet-e valamiképp védekezni a következmények ellen? 

– Hogy mondjam, dehogy akarom én magamból eltávolítani, sőt inkább előhívom. Mindaz, amit megélek, az életem részévé válik, beépül. Hogyha nem lenne jelen erősen, kinek gondolna, így, ahogy beszélgetünk ketten? Még a legtisztább lelkület? emberben is rejtőzködhet egy potenciális gyilkos. Tehát a bensőnkben ott vannak az atomnyi részei a rossz lehetőségének, melyek adott körülmények közt realizálódhatnak. Ha én sok negatív szerepet játszom, akkor szerintem kizárt dolog az, hogy én olyan emberré váljak, de gőzerővel kutatom magamban, ha éppen "úgynevezett" – és ezt én is így mondanám – negatív szereplőről van szó, a lelkemnek azokat a részleteit, amik sajnos rendre föllelhetők, én legalább ki merem mondani, hogy bizony vannak ilyen negatív vonásaim. 

– A beleélés, a játék izgalmát mégis mi képes hosszú évek után is fenntartani az emberben? 

– Talán ez alkatbeli tulajdonság, ami a nyitottsággal lehet kapcsolatban. Hiszen soha nem biztos, hogy a világ olyan, amilyennek én látom, vagy addig megéltem, hát ezért vallom magam szabadelv? embernek. Nem szabadosnak, hanem szabadelvűnek, mert az örök játék során folyamatosan megpróbálok igazodni az alapvető erkölcsi normákhoz. 

– Ez a szó, hogy nyitottság, ahogy utánagondolunk, azért nagyon sok veszélyt is magában rejt.

– Sérül is az ember közben nagyon. Na látja, az én mesterségemben még az is jó talán, ha sérülünk. Már az is valami. Az is egy újabb benyomás, az is egy újabb történés a lelkünk mélyén. Pőrék vagyunk. Ha igazán szépen akarjuk csinálni ezt a mesterséget, akkor az ember sérülékeny, pőre, megtámadható, kikezdhető, sebezhető. Az ember felvállalja ezt a sérthetőséget annak érdekében, hogy egyre több mindent próbáljon fölvállalni a világból. 

Ádám Ottó volt a mesterem a főiskolán, aki mérhetetlen emberszeretetet oltott belénk. A mélységes alázatot és fájdalmas érzést, látván, hogy végül is mit szenved egy ember egy életen keresztül, még akkor is, ha rengeteg jó történik vele az élete során. És mi van azokkal, akikkel semmi jó nem történik, csak rossz? Egy mélységes tisztelet és megértés mások iránt, ezt tanultuk tőle.

– Beszéljünk egy kicsit a jelenlegi alakításairól is, hiszen immár hatodik évadjába lépett a Fösvény előadása. Ön minek tulajdonítja ezt a fokozott érdeklődést a darab iránt? 

– Nem tudom, hogy valójában jól játszom-e, mindenesetre közel 200 előadás már jelent valamit. Úgy gondoltam Zsámbéki Gábor rendezővel együtt, hogy a fösvény Harpagon az élet egy nagyon fontos szegmensét, a beosztást, a mértéktartást próbálja tökélyre fejleszteni magában, mert nem képes az élet sokszínűségét fölmérni, és leragadt egyetlen területen. Pedig ennél vannak élhetőbb, színesebb életek, mert, ha jól megnézzük a környezetét, a kihasználatlan lehetőségeit, ez az ember folyamatosan tékozol. Rosszul gondolkodik, és tékozol. És ha nevetségessé tud válni, akkor azon nevetünk, hogy a maga szempontjából mennyire igaza van, de ezzel az eggyel ilyen paroxizmusig fölfejlődve nem lehet törődni. Egyszerűen az ő ügye meghal, de van sok más dolog, aminek következtében kiszínesedik az előadás végére a színpad, míg ő ott ül egy ilyen szürke lelkülettel, egy kis körben, és próbálja a pénzeit markolva mutogatni, hogy ő már boldog. Itt nagyon komoly élethelyzetek vannak, megmenekülések, egymásra találások, vagyon megtalálása, elveszettnek hitt emberek egymásra lelnek, és ezzel meg nem történik semmi, ez majd továbbra is ül egy négyzetméteren, s azt hiszi, hogy jobban mulat egy szürke pénzesládán, értem ezalatt a szürkét...

– Jutalomjátékként tartják számon a Napsugárfiúk előadását is… 

– Az egy óriási kaland a színjátszásban, a színészi gondolkodásban, ezekben a méregzsákokban, ezekben az öreg színészekben, ezekben az álsértődésekben és álsértésekben, amikor a valódi sérelmek el vannak hanyagolva, és a vélt sérelmek felduzzadnak. Ez a laza gumin rángatott emberi természet, amit ha egy kicsit megránt az ember, azt hiszi, hogy nehezen emelkedik, aztán ha fölemelkedik, akkor meg felrepül 3 méter magasra, minden olyan sok, minden olyan szélsőséges… Nagy élvezet játszani, Garas Dezsővel kiváltképpen. 

– Grandiózus világrendezőként a történelem színpadáról, az emberiség eddigi történelméből ön mit hagyna ki feltétlenül a továbbiakban? 

– Az erőszakot, rögtön az jutott az eszembe. Mindenféle erőszakot, a többi maradhat. És akkor azt gondolom, hogy nem is érdemes többet mondani. Minden, ami nem működik a szememben, az az erőszakkal kapcsolatos, legyen az bájos, legyen az tréfás, legyen az mindenféle atrocitás, ami egy másik ember gondolkodása, lénye ellen tör. Bárhogy is hívjuk, az én szememben ez egy utálatos valami. Ugyanakkor egy ilyen steril, nett világ a gyakorlatban persze lehetetlenség. Tehát olyan világot teremteni magam köré, amelynek nincsenek belső vagy külső ellentmondásai, egyáltalán a tényezők közötti ellentmondások nem léteznek, az nem is egy élhető földi világ. Ha meggondolom, az emberiséget folyamatosan ezek a katasztrofális feloldások vitték előre – és még inkább vigyék előre, mint hogy visszavessék. Tehát konfliktusok nélkül élhetetlen lenne a világunk, mégis azt mondom, hogy erőszak ne legyen benne. 

– Mit kívánna magának, ha lehetne, az elkövetkezendőkben? 

– Nagyon értékeltem Hemingwaynél azt a mondatot, hogy: "Uram, adj nekem egy olyan mondatot, amihez nem fér kétség, aztán oldalakon keresztül bírom, csak egy olyan mondatot, amihez nem fér kétség…" És a színháznak, és a színésznek is "Uram, adj olyan mondatot, ami szerfelett pontos!" Amit jól mondok, ami pont úgy van, aminek a tartalmától az akusztikájáig minden rendben van. Hát ezt nagyon kívánnám magamnak.


Haumann Péter (1941. május 17.) Színház- és Filmművészeti Főiskola 1963. 1963- debreceni Csokonai Színház, 1966- Pécsi Nemzeti Színház, 1970- 25. Színház, 1972- József Attila Színház, 1973- Madách Színház, 1988- Nemzeti Színház, 1991- Arizóna Színház, 1993- Radnóti Színház, 1994- Katona József Színház. Jászai Mari-díj 1970, 1972; Érdemes művész 1980; Kossuth-díj 1985; Színikritikusok díja legjobb férfi alakításért 1997; Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában 1997. 

Fontosabb szerepek: Platón: Szókratész védőbeszéde (Szókratész), Büchner: Woyzeck (Woyzeck), Gorkij: Kispolgárok (Percsihin); Nyaralók (Bazsov); Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit (Arturo Ui), Shakespeare: Sok hűhó semmiért (Benedetto); Hamlet (Claudius); Vízkereszt vagy amit akartok (Malvolio); Illés: Spanyol Izabella (Torquemada), Kálmán: Csárdáskirálynő (Miska), Mrozek: Az arckép (Bartodziej), Hochhut: A helytartó (Kurt Gerstein), Gogol: Holt lelkek (Csicsikov), Dürrenmatt: A baleset (Alfredo Traps); Meteor Schwitter-Szomory: Incidens az Ingeborg hangversenyen (Ingeborg), Shaw: Pygmalion (Doolittle), Miller: Pillantás a hídról (Eddie Carbone), Harwood: Az öltöztető (Norman), Dumas-Sartre: Kean, a színész (Kean), Topor: A bolond (Arthur Kirk), Molnár: Doktor úr (Puzsér), Csurka: Döglött aknák (Moór Jenő), Manfredi-Marino: Könny? erkölcsök (Armando), Beaumarchais: Figaro házassága (Figaro), Fierstein-Poiret-Herman: Őrült nők ketrece (Albin), Ibsen: A tenger asszonya (Arnholm), Leigh-Wasserman: La Mancha lovagja (Sancho), Eliot-Lloyd Webber: Macskák (Gastrofár Georges), Brisville: A feketeleves (Fouché), Tábori György: Jubileum (Arnold), Ibsen: Rosmersholm (Ulrik Brendel), Szép Ernő: Vőlegény (Papa), Neil Simon: Furcsa pár (Félix Unger); A Napsugár fiúk (Willie Clark), Moliére: A fösvény (Harpagon), Dés-Nemes-Böhm-Horváth-Korcsmáros: Valahol Európában (Simon Péter), Csehov: Cseresznyéskert (Gajev), Schisgal: New York, New York (Leon; Gus), Kleist: Az eltört korsó (Ádám, falusi bíró), Yasmina Reza: "Művészet” (Serge), Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő (Ignác király), Bart: Oliver! (Fagin), Pirandello: Ma este improvizálunk (Palmiro).

Filmek: Pesti háztetők; Tízezer nap; Fekete gyémántok; Az öreg; A kard; Hogy szaladnak a fák; Kapaszkodj a fellegekbe; Madárkák; Nápolyt látni és…; Régi idők mozija; Csínom Palkó; Kakuk Marci; Gyertek el a névnapomra; Egészséges erotika; Szürkület; Julianus barát; Anna filmje; Szenvedély. 

Televízió: Névtelen csillag; A főnök; György barát; Ki megy a nő után?; III. Richárd; Feljegyzések az egérlyukból; Ficzek úr; Egy hónap falun; A Danton-ügy; Irgalom; A vihar; Boldogság; Ivan Vasziljevics; Léda; Indul a bakterház; A pályázat; Protokoll; Nem érsz a halálodig; A gyilkos én vagyok; A harmadik testőr; A nagy fejedelem; Zojka lakása; Denevér. Rendezései: Schisgal: New York körbe-körbe; Manfredi-Marino: Könny? erkölcsök (Radnóti Színház).

Jelenleg a Katona repertoárjának következő előadásaiban szerepel: Moliére: A fösvény (Harpagon), Reza: "Művészet” (Serge), Bernhard: A színházcsináló (Bruscon). A Játékszínben S. Neil Napsugár fiúkjában valamint Molnár Ferenc Olimpiájában játssza a főszerepeket.

Olvasson tovább: