A szurkolók adósai voltunk

Albert Flórián a jó foci titkáról

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

A 74-szeres válogatott Albert búcsúmérkőzésén megszerzi csapata harmadik gólját     Fotó: MTI

"Bocsánat, mi ez a nagy tömeg a Bazilika körül?" – kérdezte a hatvanas
évek elején egy kíváncsi járókelő a Bajcsy-Zsilinszky úton.

"Maga nem tudja, hát esküszik a Flóri." Ezrek és ezrek tolongtak; beavatottak és
éppen arra járók, kíváncsiak és kíváncsiskodók. A villamosok lelassítottak, az
autók elhúzódtak a járda mellől.

"Nem tudtam, hogy a Flóri itt meri tartani az esküvőjét, és hogy nagy dobra
veri."

"Idehallgasson, maga pancser! Először is: ha a Flóri valamit nem merne, akkor nem
lenne Flóri, ha nem itt tartaná az esküvőjét, akkor megint csak nem lenne Flóri, de
ha nagy dobra verte volna, akkor sem lenne az. Éppen, hogy nem verte nagy dobra, mégis
ennyien jöttek el. Mert ő a Flóri."



A 74-szeres válogatott Albert búcsúmérkőzésén megszerzi csapata harmadik gólját
    Fotó: MTI

1959. A magyar labdarúgás nagy éve. Magyarországot hozzák ki a világ
legjobbjának! Az egyre eredményesebb csatársornak nem sokkal később már ünnepelt
csillagává növi ki magát Albert. Október 11-én Belgrádban, élete harmadik
válogatott mérkőzésén Albert lövi a gólokat, méghozzá hármat.

November 8-án az NSZK válogatottja érkezik Magyarországra. A félidőben 1–0-ra
vezetünk, és nem sokkal a második 45 perc megkezdése után Albert kapja a labdát a
nyugatnémetek térfelének közepén. Valóságos díszkísérettel tör a kapu felé,
képtelenek elvenni tőle a labdát, egy védőt, kettőt, majd a harmadikat is kicselezi,
és kissé balra sodródva hét-nyolc méterről lő a hálóba. Mintha előre meg lett
volna koreografálva, talán egy pillanatnyit még a taps is késik, mert a szurkolók sem
hisznek a szemüknek. Csodacsatár született.

Albert elindul, hogy a császári trónra lépjen.

Albert Flórián



– 11 éves koromban, mikor Pestre jöttem, első utam a Kinizsi pályára vezetett.
Ahol Száger Misi bácsi tartott tehetségtoborzót a gyerekek számára. Ez 52-ben volt,
akkor kiválogattak, azóta vagyok a Ferencvárosnál. Ezt a játékot nem elég csak
szeretni, de adni is kell, nem is keveset, méghozzá alázattal. Már 13-14 éves
koromban perspektívában gondolkoztam, és céltudatosan készültem. Elterveztem, hogy
serdülő, aztán ifi válogatott akarok lenni, utánpótlás- és nagy válogatott,
közben olimpián, vb-n és Európa Bajnokságon szeretnék részt venni. Ha nincsenek
ilyen határozott célok, ha nem lát az ember maga előtt perspektívát – főleg a mai
kemény viszonyok között –, egy focista halálra van ítélve.

–  Merrefelé van a baj mostanában, a pénz körül, a fiúk körül, az
edzők körül?

– 1974-ben vezették be a szerződéses viszonyt a klub és a játékos
között, és ez volt, ami elindította a magyar futballt lefelé. Most ha játszik, ha
nem játszik valaki, a szerződésben foglaltak szerint teljesítmény nélkül is
juttatásban részesül. Egy üzlet akkor üzlet, ha az adok és a kapok oldal
egyensúlyban van. Aztán a másik, hogy percenként össze-vissza szerződik mindenki.
Egy év alatt nem is lehet beilleszkedni egy új közösségbe, nem tudja elfogadtatni
magát a játékos a szurkolókkal sem. Akkor megvoltak minden csapatnak az egyéniségei,
akik elkötelezték magukat. Nem volt ritka, hogy valaki 10-12 évet egy csapatnál
játszott. Ez mutatja az igazi kötődést, mert akkor még nem volt szerződéspénz. Aki
ezt a játékot nem szereti, és épp ezért munkának tekinti, annak az első edzés
után le kellene adni a szerelést, és el kellene menni mást választani. Ha viszont a
teljesítmény olyan, akkor legyen nyugodt, senki nem fogja sajnálni a pénzt a
focistától. Mások voltak a lehetőségek, a feltételek régen. A pálya és a többi,
az adott most is. Csak a motiváció, az lett más. Ilyet, hogy 80-100-150 milliót
fizetni egy kezdő gyerekért? Hagyjuk.

– Meg tudná fogalmazni egy szóban, hogy mi a labdarúgás?

– Szórakoztató iparág. Aki vállalja a közönség előtti szereplést,
annak vállalnia kell a tapsot meg a füttyöt is. Nincs apelláta. A közönség
kegyetlen is, azt ki kell szolgálni. Régen a szurkolók fújták még az ifi 1-ben
játszó játékosok nevét is. Mert annyira szerették őket. Viszont mi is mindent
megtettünk, hogy a szeretetüket kiérdemeljük.

– Ma egy normális család nem tud kimenni, mert fejbe vágják. De már
odafelé.

– Erre most nem is szeretnék reagálni.

– Nem hasad meg a szíve?

– Több volt a játék, az öröm, a szépség és a gólok. Most már a
játék nem arról szól, amiről annak idején szólt, hanem arról, ki az erősebb.
Csakhogy nem a pályán, hanem a lelátón. Ezzel mindent elmondtam.

– Emlékszik arra a pillanatra, mikor megtudta, hogy Öné az Aranylabda?

– 67-ben volt, és hihetetlennek tűnt. Karácsonykor derül ki mindig a
szavazás végeredménye. Éppen szentestét ünnepeltünk nálam, mikor telefonált
Boskovics Jenő az MTI-től, hogy rám szavaztak. Abban az időben még dívott, hogy a
válogatott mérkőzések után mindkét csapat közösen bankettezik. Ezt akkor a
Gundelben tartottuk, és ott, ünnepélyes keretek között adták át. Itt van előttem
az egész, de nem tudom elmondani. Ha festő lennék, lefesteném, hogy volt, de szavakba
önteni ezt nem lehet. Meg aztán nem is akarom túllihegni.

– Miről szólt az elhíresült csípőre tett kéz?

– Hajtottam keményen, még ha időnként csípőre is tettem a kezem. Én
így pihentem ki a fáradtságomat. Más is pihent, legfeljebb nem tette közben csípőre
a kezét, és így nem tűnt fel az sem, ha éppen lemaradt a támadásról. Erről
szólt, nem többről.



"Egy üzlet akkor üzlet, ha az adok és a kapok egyensúlyban van. Fotó: Somorjai

– A fergeteges magyar–brazil győzelmüknek mi volt a titka?

– Akkor a közös vágyak és a közös célok annyira összekovácsoltak,
annyira eggyé forrasztottak minket, hogy a pálya másik oldalán szinte éreztük a
társunk lihegését. Nem is emlékszem a pályafutásom alatt, mikor volt olyan hangulat
az öltözőben, mint a magyar–brazil előtt. Úgy vibráltunk, annyira akartunk
szaladni a pályára, hogy valósággal az edzőnknek kellett visszafognia minket. Ki
voltunk éhezve az ellenfélre, szinte eksztázisba kerültünk. Talán máskor is ilyen
állapotot kellett volna elérni! Biztosan nem véletlen, hogy nemcsak az eredmény, hanem
ez a csodálatos felvillanyozottság is örökre megmarad bennem. Mert higgye el, ez
hozott magával mindent, azt, hogy az ember megkapta a labdát, és ha kellett, bátran
ment vele, ha kellett, elvállalta a lövést, ugyanakkor érezte a másikat. Érdemes
lenne kielemezni másoknak is: mitől jött akkor minden úgy össze?…

– Mondja, mire gondol, mit lát, ha kicsit filozofikusabb hangulatában a
tükörbe néz?

– Minden korosztálynak, egyszer majd a mainak is tükörbe kell néznie.
Emlékszem mérkőzésekre, amelyek után kétségbeesetten téptük magunkat,
könnyeztünk a zuhany alatt, miközben kifelé igyekeztünk flegma pofát vágni. Úgy
gondoltuk, adósai vagyunk azoknak, akik újra és újra megtöltötték a Népstadiont,
akik az arcképeinket a magasba emelték, és a levelek ezreit küldték. Igen, adósai
vagyunk nekik. Azt gondolom, örökre.

A srácok a tereken Albertek akartak lenni, a Flóri névre a fél ország felkapta a
fejét, azok is, akik futballpályának még a környékét sem látták.



Szepesi György



– Ő volt az a játékos, aki befért volna az Aranycsapatba is. 41 szeptemberében
született, még nem érte el a 18. életévét, mikor már a válogatott csapat tagja
lett. Sőt, még a Puskás Öcsit is megelőzte ezzel. Már 58-ban, 17 éves korában
meghódította a közönséget, mert csodálatosan játszott, és nagyon viharos tapsot
kapott a jugoszlávok elleni ifjúsági válogatott mérkőzésen. A közönség
hihetetlen rokonszenvvel figyelte, mert a fiatal tehetségeket imádják. Ez nem csak
nálunk van így, ez világjelenség. Gondolj csak Ronaldóra.

– Milyen emberi vagy esetleg jellembeli tulajdonságainak köszönhető még
több évtizedes "uralkodása"?

– Rendkívül szerény volt, rokonszenves a csapattársak számára is.
Tisztelettudó, jó magatartású, jó modorú, intelligens fiatalember volt a
magánéletben éppúgy, mint a pályán. Nem rúgott meg ellenfelet. Amellett hihetetlen,
bámulatos cselezőkészsége volt, ami kivételes adottság, olyan, amit nem lehet
megmagyarázni. Baróti így könnyen és gyorsan megtalálhatta a nagy hármast,
Göröcs, Albert, Tichy személyében. A külföld is fölfigyelt erre a csodálatos
mozgástechnikára és gólérzékenységre. 67-ben megérdemelten ítélték neki oda az
Aranylabdát.

– Hosszú, közös pályafutásotok során barátokká is lettetek?

– Szerettem és tiszteltem őt. Nézd, nekem volt egy olyan mondatom, amivel
egyszer sajnálatos módon megbántottam őt. Már fentről közvetítettem a
mérkőzéseket, mikor egyszer nem ment igazán jól a játék. Akkor mondtam egy
félreérthető mondatot, amit már sokszor megbántam, de remélem, hogy Flóri
elfelejtette, és csak én emlékszem rá. A búcsúztatásán is ott voltam, persze a
Grosicsén is, a Tichyén is. Ma már nincsenek ilyen búcsúztatások. A Détárit nem
búcsúztatták el, pedig ő volt az utolsó magyar klasszis játékos.

– Gyuri bácsi, emlékszel a 69-es lábsérülésére?

– Hogyne. A dán kapus szerencsétlenül rávetődött, de nem volt
szándékos. Tudod, az Írország elleni győztes mérkőzés után elég sok támadás
érte ezt a csapatot, és ebben a légkörben egy kicsit erőteljesebben próbálta a
gólhelyzeteket kihasználni, és a labdát berúgni. Így ütközött ezzel a dán
kapussal. Kár. Ez öt évet jelentett a pályafutásából. Ha ez nincs, még
hatalmasabb, még hoszszabb karriert tudhatott volna magáénak. Meggyőződésem, hogy a
százszoros válogatottságot is elérte volna.



Koós János



– Emlékszem, még a falelátón kezdték bontogatni szárnyaikat a fiatalok,
Flórika is. Akkor ő még az ifiben játszott, azzal a kis csenevész külsejével, de
valami olyasmit tudott művelni a labdával, amit abban az időben senki. Birtokában volt
azoknak a dolgoknak, amit csak a Jó Isten tud adni, aki akarva-akaratlanul az
egyikünknek többet ad, mint a másikunknak. Furcsán, kicsit felhúzott karral futott,
szinte rádőlt a labdára a testével, ezért volt nehéz elvenni tőle. Volt egy nagy,
zöld-fehérre festett kolompom, amit ha néha megráztam, az előttem lévő sorok orra
estek a hangjától. Aztán volt egy 2x3 méteres plakátom keménypapírból, amire a
Flóri képe volt fölkasírozva. Kolompolás közben ezt is mindig fölemeltem. Annyi
örömet adott a Ferencváros a drukkereknek – de nyugodtan mondhatom, a magyar
labdarúgásnak –, amennyit kevesen. Még a mai napig is a fülembe hallom, ahogy
Liverpoolban – ahol 3–1-re megvertük a brazilokat – 60 ezer ember kiabálta:
Albert, Albert, Albert, aki olyan labdarúgást produkált, amit bizony fél
évszázadonként egyszer vagy kétszer tud egy ember produkálni. És akkor jött el a
világ talán egyik legszomorúbb pillanata, amikor 1974-ben a Népstadionban a
Ferencváros–Zalaegerszeg-meccsen visszavonult.

– Ott volt?

– Ott voltam, és zokogtam, mint a mellettem állók.

– Személyes jó barátok voltak?

– Olyannyira, hogy az első házasságomnál esküvői tanú volt. Mondtam is
neki: "Öregem, ez nem vált be. De nem baj, majd kárpótolsz a pályán."
Kárpótolt. Sokat kell, várjunk arra, hogy szülessen még egy ember, aki ennyi örömet
tudott szerezni, mint ő. Azóta is hiába várom.


1967 decemberének végén nyilvánosságra hozták a France Football szavazását,
amelyben huszonnégy ország szakértői vettek részt. Ezek szerint a kontinens legjobb
labdarúgóinak sorrendje a következő:

1.    Albert 68 pont

2.    B. Charlton 40

3.    Johnstone 39

4.    Beckenbauer 37

5.    Eusebio 26

A nagy francia világlap akkor rendezte tizenkettedszer szavazását. Olyan sztárok
szerezték meg addig a győzelmet, mint az angolok örökifjú Matthewsa, a spanyol Di
Stefano és Suarez, a szovjet Jasin.


1974. március 17-én a Császár sírva köszönt el a közönségtől.

Már a Ferencváros–Zalaegerszeg-mérkőzés előtt több ezer ember ütemesen kiáltozta
a nevét a Népstadionban.

A 78. percben élete utolsó bajnoki gólját is belőtte. Branikovitstól kapta a labdát,
elhúzta Déri mellett, és a hálóba helyezte. 3–0 lett a végeredmény.

A mérkőzés végén a Népstadion nézőserege helyéről felállva ünnepelte. A
Ferencváros vezetői kristályvázát adtak át a 351. – s egyben utolsó – bajnoki mérkőzését
játszó játékosnak. Köszöntötték az öregfiúk, köszöntötték az ellenfelek, köszöntötte
a fia, majd Flóri meghajolt a közönség felé, és a játékosok a vállukon vitték
ki. Közben patakzott a szeméből a könny. Az a játékos, aki akkoriban a legkevésbé
szívelte – később aztán külföldre távozott –, ekkor jegyezte meg: "Ezt az
embert nehéz volt szeretni, de a pénzt ő szerezte nekünk. És ilyen játékosunk nem
lesz soha."

"Mindent elértem, amit labdarúgó elérhet" – nyilatkozta másnap.

(A korabeli sportkritikákat Bocsák Miklós

könyvéből idéztem.)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit