– Két évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem az esküvőtökön.
A sajátom után ez volt a legfelejthetetlenebb házasságkötés, aminek szemtanúja
voltam. Nemcsak ti ketten köteleztétek el magatokat egymásnak, hanem nyolc gyermek is
megrendíthetetlen és egybehangzó vallomást tett amellett, hogy anyukát választottak
maguknak.
József: Igen, ez így volt. A mintegy kétszáz fős násznép előtt
elénekeltek egy gyermekdalt "Van nekem egy anyukám" kezdettel. Előttünk is titkolták,
hogy mire készülnek, így nagyon meghatódtunk. Elkezdődött osztatlan és bontatlan közös
családi életünk. Természetesen még az eljegyzésünk előtt megkérdeztem a
gyerekeket, hogy beleegyeznek-e és örülnének-e a házasságunknak. A kicsiken láttam,
hogy valósággal rajonganak Andiért, de a nagyokkal mindent őszintén meg akartam beszélni.
Úgy éreztem, nekik vétójoguk van, és hogyha bármelyikőjüknek a legcsekélyebb
ellenvetése lenne, akkor meg sem kérem Andi kezét. Nyolc gyerekszív között egynek
sem volt ellenérzése. Olyan anyát kaptak, akit ugyanúgy tudnak szeretni, mint az édesanyjukat.
- Ez tényleg így van?
Tündi: Igen, így. Andival mindent meg lehet beszélni, és számomra
ez a legfontosabb. Olyan jó, hogy mielőtt apa hazaér a bíróságról, van valaki,
akinek kiönthetjük a szívünket. Andi a legjobb barátnőm, kár, hogy most itt van, és
hallja, de én nem hízelgek, tényleg, én benne bízom meg a legjobban. Azt is tudom,
hogy ezzel a többiek is így vannak, s hogy ez csak egyre erősödik az idő múlásával.
- Elmesélitek, hogyan találkoztatok? Persze, csak ha tényleg akarjátok.
Andrea: Igen, csak szeretném, hogy amikor a kezdetekről beszélünk,
akkor a gyerekek ne legyenek itt.
József: Ezzel egyetértek. Már mindannyian teljesen megnyugodtak,
boldogok, most minden olyan szép, teljes a család. Minden gyerek feltétel nélkül kiáll
Andiért, és fenntartás nélkül szeretik őt. Rebeka mindig királynőnek rajzolja
Andit, koronával a fején. Pedig fegyelmezi is a feleségem a kicsiket, de ők nem
haragszanak rá ezért, olyan szeretettel vannak iránta. Amikor egyedül maradtam a
gyerekekkel, Andi mint gondozónő került ide, segített nekünk.
Andrea: A Fül-Orr-Gége Klinikán voltam osztályvezető nővér, s
abban a szituációban, amikor megismerkedtünk Józseffel, hirtelen nem tudtam mást
felajánlani, mint a fizikai segítségemet, hiszen abban a pillanatban, nem hiszem, hogy
bármilyen szó is használt volna, mert ilyenkor csak az emberi érzés marad.
József: Akkor ugyanis, amikor a gyerekek édesanyja meghalt, Andi ott
volt. Vonaton utaztunk a legnagyobb lányunk, Tündi kivételével. Orosháza határában
valaki meghúzta a vészféket, megállt a vonat. Orvosért kiáltottak, s mivel a
gyerekek édesanyja az volt, elindult, hogy segítsen. Én is vele mentem, otthagytuk a
gyerekeket a kocsiban, és ahogy a peronon haladtunk, talán a stressz miatt, hirtelen megállt
a szíve, összeesett, és meghalt. Próbáltam lélegeztetni, közben segítségért is
kiabáltam. Orvos nem volt a vonaton, de ott volt két kocsival arrébb Andi, akit azelőtt
soha nem láttam, s átvette tőlem a lélegeztetést.
Andrea: Korábban intenzív osztályon dolgoztam, nem volt idegen számomra
az újraélesztés.
József: Nyílt pályán voltunk, sokára érkezett meg a mentő, megállapították,
hogy meghalt. A gyerekekhez nem tudtam visszamenni. Az ismeretlen ápolónő, aki szintén
Szegedig utazott, felajánlotta, hogy elkíséri őket. Ezzel véget ért számomra Andi
szerepe. Hálás voltam neki, hogy a gyerekek mellé állt, hogy ne legyenek magukra
hagyva.
- Nehéz feladat volt hét gyereket kalauzolni?
Andrea: Nem. József mondta, hogy ha látok valamelyik kocsiban együtt
egy kupac gyereket, akkor azok ők. Így is volt: láttam egy kupac gyereket, a picikék a
nagyok ölében aludtak. Mondtam nekik, hogy "apa küldött, én kísérlek benneteket
haza, anyát kórházba kellett vinnie". Nagyon riadtak voltak, de fegyelmezetten ültek,
nem ugráltak, nem rohangáltak. Végig beszélgettünk, nagy szemekkel figyeltek engem,
minden mozdulatomat. Ugyanakkor egymásra is nagyon figyeltek, mert például, amikor
Lacika elaludt, akkor a Lili kivette a szájából a cukrot, amit szopogatott, nehogy
leszaladjon a torkán. Ez nekem ápolónő létemre sem jutott volna akkor eszembe. Ebből
is láttam, hogy egy nagycsaládban mennyire megtanulják az egymásról való gondviselést.
Elkísértem a gyerekeket a nagymamához, de utána is egyre csak az járt a fejemben,
hogy segítenem kell nekik.
- Mi történt ezután?
József: Átmenetileg nagyon ismertté váltunk. Érdekesek is
voltunk egy kicsit, meg szánalmat is váltottunk ki az emberekből. Akadtak, akik tényleg
segíteni akartak, de amikor meglátták a nyolc gyereket, megijedtek. Rövid idővel ezután
a Joci füle begyulladt. Elvittem a Fül-Orr-Gége Klinikára, ahol egyébként mintegy
hat évvel azelőtt jártunk utoljára, nem voltak betegesek a fülükre a gyerekek. Ott
találkoztunk újra Andival, ekkor tudtam meg a nevét is. Ő ismét ajánlkozott, hogy
segít nekünk, én ezt udvariasan megköszöntem, de egyáltalán nem vettem fontolóra
az ajánlatot. Néhány nappal később az önkormányzat jelezte, hogy mivel nyolc
gyerekkel egyedül maradtam, ráadásul komoly szellemi munkát kell ellátnom – büntető
bíró vagyok -, átmenetileg gondozónőt küldenének a gyerekek mellé, félállásban.
Azt mondták, az lenne a legjobb, ha mi tennénk javaslatot, hogy kit alkalmazzanak, mivel
célszer? lenne, ha a gyerekek szeretnék és elfogadnák az illetőt. Ekkor jutott
eszembe Andi.
Andrea: A munkahelyemen felhívtak telefonon a Gyermekgondozási Központból,
és megkérdezték, elfogadom-e az állásajánlatukat. Mivel nem sok dolgom volt,
elfogadtam. Megmondták, hogy az apuka a főnököm, amire ő megkér, azt kell
betartanom.
-A gyerekek hogyan fogadtak otthonukban?
Andrea: Első alkalommal József körülvezetett a lakáson. Szembesültem
mindazzal, amit a gyerekek úgy általában csinálni szoktak: minden a feje tetején állt.
Joci felmászott a szekrény tetejére, bemutatta a szobáját, és közölte, hogy ő ott
fenn szeret tartózkodni, azután pajkosan megpüfölte a szekrény tetején lévő plédet
– az összes por a fejemre hullott. Én csak kuncogtam magamban.
- Hamar összebarátkoztatok?
Andrea: Eleinte meglehetősen távolságtartó voltam. Nem folytam
bele a család életébe. Nem vettem fel a telefont, nem jöttem ki, ha látogató érkezett.
Egy hátsó szobában volt a vasalódeszka, ott tevékenykedtem a legtöbbet. Nem barátkoztam
a gyerekekkel, mert a munkahelyemen már voltak szomorú tapasztalataim arról, mit jelent
elválni egy-egy kisgyermektől, aki túlságosan a szívünkhöz nőtt. Így hát itt sem
akartam kialakítani egy szoros érzelmi kötődést, hiszen tudtam, hogy a gyerekek érzelmeivel
nem szabad játszani. Nem akartam, hogy ragaszkodjanak hozzám, és igazán
megszeressenek, hisz csak rövid ideig maradok. Amikor viszont láttam, hogy nem
boldogulnak valamivel – egy gombnak a felvarrásával, vagy elromlott a tolltartó cipzárja,
leszakadt a szandálnak a kapocsa –, mindig tudták, hogy számíthatnak a segítségemre.
Mint a család külső szemlélője, örültem, hogy nem nekem kell megoldanom a nehéz
helyzeteket.
-Például?
Andrea: Egy alkalommal Dávid nem fogadott szót, óriási vita
kerekedett. Végül Tünditől büntetést kapott: tízszer le kellett írnia, hogy "a
testvéri szeretet fűti a szívemet". Dávid sírt, zokogott, mindent elkövetett, hogy
ő ezt egyszerűen nem hajlandó leírni. Annak a nevetséges dolognak, ami a vitát kiváltotta,
komoly háttere volt. A kicsik a szófogadatlansággal, az ellenkezéssel fejezték ki az
érzelmüket, a hiányukat. Később aztán néha-néha én is részt vettem a fürdetésben,
a vacsoráztatásban, ami leginkább a Tündi feladata volt. Egyébként mindig úgy időzítettem,
hogy amikor ezekre a bensőséges esti eseményekre kerül sor, én már távozzak. Egyik
este azonban szerettem volna meglepni őket valami finom vacsorával. Talán furcsa volt
nekik, hogy egy számukra idegen valaki a konyhájukban vacsorát készít
József: Nagyon örültünk neki.
Andrea: Szépen megterítettem, emlékezetes este volt. Az első vacsora,
amire József meghívott. Máskor mindig váltottuk egymást: amikor ő megérkezett a
munkából, akkor én mindig elmentem. Aláírta a hivatalos papírokat – ugyanis minden
nap tevékenységi naplót kellett vezetnem –, és már itt sem voltam. De akkor este
meghívott, hogy vacsorázzak velük. Részemről ez volt az első érzelmi nyitás a család
felé.
- Akkor már sejtettétek, hogy lesz folytatás?
József: Nem. Ez inkább csak udvariassági meghívás volt, hiszen
ha ő elkészítette a vacsorát, akkor most ne távozzon. Azért nekem is sokat jelentett
ez az alkalom. Megint olyan teljes volt a kép: egy asztalnál ülni, Andi főztjét együtt
elfogyasztani
Számomra az igazi nyitást Andi felé azonban az jelentette, amikor egy
ízben igen fáradt, kimerült voltam, s Andi, kizárólag azért, hogy rajtam segítsen,
fogta a négy legkisebbet, és elvitte magával a szüleihez, persze az én beleegyezésemmel.
Ez számomra a fizikai segítségen túl óriási gesztus is volt. Megláttam, hogy milyen
jószívű, mennyire jól bánik a gyerekekkel, és a gyermekeim mennyire jól érzik
magukat vele.
Andrea: Lassan kialakult, hogy szót fogadtak nekem. Jó volt a
gyerekekkel, elmentünk kirándulni, strandra, együtt vacsoráztunk. A szüleimnek kertes
háza van, állatokat is tartanak, ez a kicsik számára kisebbfajta Paradicsomot
jelentett.
József: A gyerekek élményekkel tele jöttek haza. Nagyon megszerették
Andit, és nekem is egyre szimpatikusabbá vált. Csupán egyvalamit nem tudtam megérteni:
hogy egy ilyen fiatal lány miért él ilyen erkölcsös életet?
-Milyen életet?
Andrea: József tudta rólam, hogy hívő keresztény ember vagyok,
s egyszer azt mondta, hogy sajnál engem, mert szerinte minden jótól megvonom magam. Én
nem akartam megbántani, nem válaszoltam, de azt gondoltam magamban, hogy "te nem is
tudod, hogy én mennyire sajnállak téged".
József: Mi is eljártunk templomba, úgy havi egyszer, de az életvitelünkön
ez semmit nem változtatott. Társadalmi környezetemben megszokott, kifejezetten világi
életet éltem. Nagyon befacsarodott ember voltam, gyakran kijártam a temetőbe, még éjfélkor
is. Egy alkalommal, amikor igazán mélyponton voltam, hirtelen, mintha fejbe vágtak
volna, a szó szoros értelmében belém nyilallt, hogy Isten ezt az életmódot, amit
folytattam, nem engedi. Onnantól kezdve többé nem vitatkoztam Andival a hitéről.
Olyan jó volt hazajönni a munkából, megkeresni őt a vasalódeszka mellett, és egy
kicsit beszélgetni vele.
Andrea: Aztán kivettem egy hét szabadságot, mert Budapestre utaztam
egy keresztény konferenciára.
József: Igen, elkéredzkedett egy hétre a Budapest Sportcsarnokba. Én
pedig nagyon kíváncsi voltam, de nem akarok álszent lenni: Andi is hiányzott. Egy
hirtelen elhatározással Budapestre utaztam. Körülbelül tizenkétezer ember lehetett a
BS-ben, nem tudtam, miként fogom Andit megtalálni. És akkor egyszer csak ott állt előttem.
Végigültem az istentiszteletet, figyelmesen meghallgattam a prédikációt, és Isten
mellett döntöttem. Andi akkor látott először nevetni.
- Ezután kerültetek közelebb egymáshoz?
Andrea: Nem. Sőt én még inkább távolságtartó lettem. Pedig a
szívem, lelkem olyan volt, mintha tűzijáték játszódna le bennem. József ugyanis röviddel
ezután megkérte a kezem.
József: Soha nem gondoltam volna házasságkötésre, ha nem lettem
volna teljesen biztos abban, hogy téged Isten vezetett hozzám, Andi. Valószínűleg,
aki hasonló tragédiát él át, hozzám hasonlóan gondolkodik. Ráadásul hivatásomnál
fogva emberi, családi életekkel és tragédiákkal foglalkozom immár húsz éve, s
emiatt is tudatosan vetettem el a házasság gondolatát. A nagylányok segítségére számítottam,
biztos voltam benne, hogy a gyerekekkel összefogva minden körülmények közepette helyt
tudunk állni. Nem jutott volna eszembe társat választani magamnak, ha nem hittem volna
szilárdan, hogy ennek így kell lennie. Ezután időnként – úgy háromszor-négyszer
– megkértem Andi kezét.
Andrea: Én pedig időnként nemet mondtam, és szépen ment minden tovább.
- Na, de meddig?
Andrea: Én is egyre inkább vonzódtam Józsefhez, de teljes erőmmel
küzdöttem az érzelmeim ellen. Végül elhatároztam, hogy fölmondok. "Kell, hogy az
én életem is haladjon" – mondtam neki. Nagyon szomorú lett, de tisztelettel tudomásul
vette a döntésemet. Ahogy jöttem, úgy szép csendben el is akartam menni. Nem akartam
nagy búcsúzkodást, a gyerekek miatt sem. Felhívott a munkahelyemen, hogy szeretne találkozni
velem még egyszer. Szerettem volna egy kis búcsúajándékot adni: vettem Józsefnek egy
karórát. Azonban ő is elővett egy dobozkát, amiben egy arany fülbevaló volt, és
nem kevesebbet ajánlott fel nekem, mint a saját és a gyerekek szívét. Semmit sem
voltam képes válaszolni.
József: Nem sokkal ezután újra felkerestük Andit, s az összes
gyerekkel együtt elkísértük a szüleihez.
Andrea: Ebéd után a gyerekekkel játszottam az udvaron. Egyszer csak József
megjelent előttünk öltönyben, virágcsokorral a kezében. Tudtam, hogy most válaszolnom
kell. A szívem majd\' kiugrott a helyéből, nemcsak József, hanem a gyerekek miatt is.
Én is bátran mondhatom, hogy ha egy gyerek megvétózta volna, hogy ő ezt nem így
gondolja, akkor ebből a házasságból nem lett volna semmi. Mert én ebbe a családba örömet
okozni jöttem, nem pedig bánatot. Azzal a kérdéssel álltam ott a gyerekek előtt,
hogy lehet-e nekem az ő apukájukat szeretni?
- Tündi, hogy fogadtátok a lánykérést?
Tündi: Hú, annyira izgultunk, nehogy Andi nemet mondjon. Mi ezt
egymás között, apu tudta nélkül is megbeszéltük: kivétel nélkül azt akartuk,
hogy Andival teljes legyen a családunk.
Andrea: A gyerekek már jó ideje sokat "fondorlatoskodtak". "Ti
csak beszélgessetek, majd mi elmosogatunk" – és hasonlók. Előtte azért nem tört
ki vihar, hogy ki mosogasson. A döntő pillanatban pedig egyszerűen mindannyiukon láttam,
hogy ők ezt a házasságot nagyon akarják. Igent mondtam.
József: És igent mondtál a nyolc gyereknek is. Akkor rögtön
megtartottuk az eljegyzést, én ugyanis felkészültem, nálam voltak a karikagyűrűk.
Nem felejtem el Andi szavait, annyira kedvesek voltak: "József, eljegyezlek téged, és
eljegyzem veled együtt a nyolc gyereket."
– Hamarosan megtartottátok az esküvőt, és egy évvel később megszületett a
kis Szeréna.
József: Nagyon boldogok vagyunk. Teljes stabilitás állt be az életemben
és a munkámban is. A közelmúltban neveztek ki címzetes megyei bírónak, ez a cím
csak a bírák tíz százalékának adható. A szeretetteljes családi háttér nélkül
ez semmiképp sem sikerült volna.
1999. 12. 18. (III/50)
