Kereső toggle

Sas és kereszt

Az ősi Aquileia: Róma alapította, Attila lerombolta

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

633 éven át a Római Birodalom, később a nyugati kereszténység egyik legjelentősebb központja volt, majd egy éjszaka Attila serege elpusztította. A város romjaiból született meg Velence. Aquileia története ma is tanulságos.

 

Az Adria északkeleti szeglete korán felkeltette a terjeszkedő Római Köztársaság figyelmét. A légiók a Kr. e. 2. században dél felé meghódították Karthágót, keletre pedig Macedóniát és a görög félszigetet. Mindez felértékelte a tengeri útvonalak jelentőségét, így ennek köszönhető, hogy a római szenátus döntése nyomán a várost vezető triumvirátus, Publius Cornelius Scipio Nasica, Gaius Flaminius és Lucius Manlius Acidinus Fulvianus megalapított egy új coloniát Észak-Itália és a Balkán határán. A helyszín katonai és kereskedelmi szempontból is stratégiai jelentőségű volt: északról a Júliai-Alpok nyújtott védővonalat a településnek, amely dél felé tengeri kijárást kínált a mediterrán térség, kelet felé pedig szárazföldi kaput nyitott az új provinciák, Illíria és másfél évszázaddal később Pannónia irányába. A vízellátást bővízű folyók, a tengeri védelmet a partvidéket szegélyező szigetek és lagúnák biztosították.

Trónbitorló császárok végzete

Az első telepesek veterán katonák voltak, akik birtokot és ellátást kaptak az új városban. Titus Livius beszámolója szerint 3000 gyalogos fejenként 50 hold földet (ez mintegy 200 ezer négyzetmétert, vagyis 20 hektárt jelentett), a századosok ennek kétszeresét, a lovagok pedig mintegy háromszorosát kapták.

A város határait a római szokás szerint egy szertartás keretében jelölték ki, amely során a papok két feldíszített ökröt hajtva barázdát szántottak. Ezzel határozták meg a város szent területét, amelyet utána földmérők segítségével elkezdtek felosztani. E szertartás közben a hagyomány szerint egy sas repült keresztül az égen, és a környező lagúnákban szállt le, így az új várost ez utóbbiról nevezték el Aquileiának. (A venét eredetű szó nedves, árnyékos helyet jelent.)

Aquileia gyors növekedésnek indult, miután a gyarmatváros száz évvel később teljes körű római polgárjogot kapott. Jelentőségét mutatja, hogy kik fordultak meg a városban: Julius Caesar innen kezdte meg hadjáratát nyugatra Gallia, keletre pedig Illíria felé. Augustus is hosszan időzött a városban. Kr. u. 10-ben a pannon hadjárata során Aquileiában volt a császár tábora, itt csatlakozott hozzá lánya, Júlia (aki egy koraszülött gyermeket is itt hozott világra), valamint veje és egyben utódja, Tiberius.

A városnak a császárkorra már közel 200 ezer lakosa volt. A negyedik században élt latin költő, Ausonius a világ kilenc leghíresebb városa közé sorolta Aquileiát, amely hosszú időn keresztül a Római Birodalom egyik legnépesebb települése volt. Tengeri és szárazföldi kapuként összekötötte a Földközi-tenger térségét az európai szárazfölddel.

A 3. században élt történetíró, Hérodianosz ezt jegyezte fel a városról a Római Birodalom történetéről készített művében: „Miután hosszú időn át ilyen jelentős város volt, Aquileia lakossága nagymértékben megnövekedett. Tenger melletti elhelyezkedésének köszönhetően Itália piactere volt, és egyben szoros kapcsolatokat ápolt Illíriával is. Azokat a termékeket, amelyeket a zord időjárás miatt nem lehetett helyben megtermelni, a birodalom minden részéből Aquileiába szállították, hogy innen juttassák el a szárazföld különböző részeire. A környező régió pedig rendkívül gazdag szőlőtermő vidék volt, így borral látta el azokat a térségeket, ahol nem termett szőlő. Mindennek nyomán sok idegen és kereskedő települt le a városban, és együtt laktak a helybéliekkel.”

Mint Grüll Tibor ókortörténész írja a közelmúltban megjelent gazdaságtörténeti művében: a rómaiak felismerték, hogy a tengerek uralma a szárazföldek feletti uralomtól függ, és nem fordítva. „A tenger partvidéke nem jelentett igazi határt, sőt a hajós népek számára a kereskedelem és a kommunikáció természetes útjaként szolgált. Az ókori kosmographiák, chorographiák és periplusok is egységként tekintettek a Földközi-tenger medencéjére. A Mare Nostrumra úgy néztek, mint egy nagy folyamra: öböl, folyó, tenger – nagyjából ugyanannak a médiumnak más-más kifejeződéseit jelentették. Sőt, valójában a szárazföld is a tenger része: »A földet legjobban a tenger változtatja és alakítja, amennyiben öblöket váj, beltengereket és tengerszorosokat, továbbá földszorosokat, félszigeteket és hegyfokokat alkot – ehhez a munkához hozzájárulnak még a folyók és a hegyek is. Ezek által lettek ugyanis megértett fogalmakká a szárazföldek, a népek, a városok megfelelő fekvése, s az a sok egyéb különféleség, amelyekkel tele van a térkép. Ezeken rengeteg sziget van szétszórva mind a tengerekben, mind a partok mentén«” – idézi az ókortörténész a földrajzi írót, Strabónt. (Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága, Gondolat Kiadó, 2017.)

A part menti kikötővárosoknak köszönhetően a Földközi-tenger valójában római beltengerré vált, ahol a kommunikáció és a kereskedelem ezeken a pontokon keresztül áramlott. Ennek a térségnek, amelyet a rómaiak oikumenének („lakott föld”, vagyis az ismert, pontosabban a megismerésre érdemes világ) neveztek, a központja természetesen maga Itália, mint Plinius írja: „Valamennyi föld táplálója és szülője, az istenek akaratából kiválasztott, hogy magát az eget is dicsőbbé tegye, hogy a szétszórt birodalmakat (sparsa imperia) összegyűjtse, hogy szokásaikat megszelídítse, hogy oly sok nép különféle vad nyelvét a (hazai) beszéd használatával összevonja, hogy az embert emberré tegye, vagyis röviden: hogy az egész földön található összes népnek egyetlen hazája legyen.” (Grüll Tibor fordítása)

A hűség városa

A közös hazának a megtestesítői voltak a római városok is, amelyek a mediterrán térségben egységes koncepció alapján épültek, akár Galliában, akár az észak-afrikai partokon, akár Kis-Ázsiában vagy a Balkánon. Ennek megfelelően Aquileiában is a város szíve a Forum volt, a vízellátást csatronahidakon, akvaduktokon keresztül vezették a településre, a szórakozást amfiteátrum, színház és cirkusz (lóversenypálya) biztosította, míg a higéniát és a klíma könnyebb elviselését nagy közfürdők szolgálták. Mindezeket gazdag építészeti megoldásokkal díszítették, szobrok, szökőkutak, oszlopcsarnokok emelték az épületek jelentőségét. A dekoráció egyik – máig sok alkotásban megmaradt – jellegzetessége a mozaik volt. Az épületek padlóját a rómaiak sokáig csak festették, ám a kis-ázsiai Pergamon bekebelezése után (Az apostolok vére. Hetek, 2011. január 28.) az ott kifejlesztett dekorációs módszer, az apró, színes márványkockákból kirakott mozaik rövid idő alatt elterjedt a birodalomban.

A töredékesen megmaradt ókori emlékek is igazolják azt, hogy nem véletlenül tekintették a klasszikus antikvitásban a mediterrán térséget a civilizáció bölcsőjének: „Nem utolsósorban a kellemes éghajlatnak köszönhetően itt rendezett városokban laknak a különféle népek, virágoznak a mesterségek, az államszervezés és a művészetek révén biztosított a szellemi fejlődés. A belső tenger körül lakó népeket közlekedési útvonalak kötik össze, amelyek elsősorban a kereskedelmi kapcsolatokat szolgálják” – idézi Grüll Tibor Strabónt.

„Ugyanezt jegyezte meg a Traianus-kori görög szónok, Aelius Aristides is, aki szerint »az emberiség közös kereskedelme, s a földön termett javak közös szétosztása« a belső tengeren zajlik. (…) Az oikumené vidékeinek összekapcsolódása mellett a lakott világ nagymértékben össze is zsugorodott a rómaiak szemében. »Nagyszerű dolog, Caesar, és rád vall, hogy az egymástól igen távoli és elkülönült vidékeket bőkezűséged szellemében mintegy közel hoztad egymáshoz, hogy a mérhetetlen távolságokat nagyvonalúan csökkentetted« – írja az ifjabb Plinius Traianust dicsérő beszédében (Paneg. 25, 5; Hoffmann Zsuzsanna fordítása). A Római Birodalom egységének érzését az egybekapcsolt szárazföldi és tengeri közlekedés és az ezen folytatott kereskedelem biztosította. Még mindig Traianusról szólva: »az utakat megnyitotta,a kikötőket szélesre tárta, a szárazföldeket utakkal [hálózta be], a tengert hozzáférhetővé tette a partvidék, a partvidéket a tenger számára, s az egymástól távol élő népek között olyan kereskedelmi kapcsolatokat teremtett, hogy ami valahol megtermett, úgy tűnik, mintha mindenütt honos lenne«” – írja Grüll Tibor.

Aquileia igyekezett meghálálni azt, hogy megszületését a római szenátusnak köszönhette. A 3. századtól kezdődően – a birodalmat újra és újra sújtó trónviszályok közepette – rendszeresen a Róma által legitimnek elismert uralkodók mellett álltak ki a trónkövetelőkkel szemben. Legemlékezetesebb ilyen tettük az volt, amikor a szenátus megvonta a bizalmat a barbár (trák) származású, közkatonából a sereg által felemelt Maximinus Thrax császártól, szembefordultak vele. Végül a – seregével Aquileiát ostromló – császárt saját katonái itt, ebben a városban ölték meg Kr. u. 238-ban. Szintén a legitim uralkodó mellett állt ki a város abban a trónviszályban, ami Nagy Konstantin két fia, Constans és az ellencsászárként fellépő II. Constantinus között robbant ki. Amikor II. Constantinust megölték, holttestét az Aquileia melletti Ausa folyóba dobták.

Rómától szabadon

A város nemcsak a Római Birodalomban, hanem a kereszténység történetében is fontos szerepet töltött be. Az evangélium már az első században megérkezett Aquileiába, ahol a hagyomány szerint Márk evangélista és Pál apostol tanítványai hirdették először Jézus Krisztust. A legkorábbi keresztények a városban jelentős számban élő zsidó diaszpóra tagjai közül kerülhettek ki. A zsidó-keresztény jelleget mutatják azok az emlékek is, amelyeken héber jelképeket, például menórát láthatunk.

Az eredeti, őskeresztény gyülekezet olyan jelentős létszámú lehetett, hogy a közösség nem csupán a maga számára biztosított önálló, helyi vezetést, hanem püspöki központ is lett, és zsinatot is tartottak itt.

Az időről-időre kiújuló üldözések ellenére az itt élő keresztények megtartották a reménységüket, hittek a csodákban, amit az egyik agyagdarabon megörökített jelenet is tanúsít. A 4. század első évtizedeiből származó kép a Bethesda tavánál 38 év után meggyógyult béna embert ábrázolja, amint gyógyulása után az ágyát viszi. A városon kívül is hirdették az evangéliumot, és innen, vagy legalábbis ebből a térségből érkeztek keresztények Pannónia tartomány déli részére is. Mint ismert, a 4. század elején már működött ókeresztény közösség a mai Pécs városában, Sopianae-ban.

Talán Aquileia hagyományos, lojális karaktere is segített abban, hogy az itteni közösség szinte megingás nélkül ellenállt az ariánus (Jézus és az Atya egylényegűségét tagadó) tévtanításoknak. A zsinati dokumentumok alapján az aquileiai keresztény közösség megőrizte az ortodox hitet. A gyülekezet püspöke, Fortunatianus részt vett 343-ben a serdicai (a mai Szófia) zsinaton, ahol az ariánus tanokkal szemben megerősítették a 325-ben Nagy Konstantin által összehívott első niceai zsinat hitvallását. Két évvel később egyenrangú félként vendégül látta az alexandriai püspököt, Athanasiust, akivel együtt ünnepelték a húsvétot. Ezen az eseményen részt vett Constans császár is.

Ha az ortodox hitvallás iránti elkötelezettség meg is maradt, a kezdeti filoszemitizmus lassan kiveszett: egy 5. századi zsidó konvertita felirata a közeli Gradóból azt rögzíti, hogy „egyedül nyerte el a nemzetségéből Krisztus kegyelmét”, vagyis csak neki engedték meg, hogy betérjen a keresztény egyházba, igaz, neki megadták a tisztességet, és a székesegyházban temették el.

Nem tudjuk, hogy milyen irányba alakult volna a Rómától független közösség sorsa, ha 452-ben a várost nem rombolja le földig Attila hadserege (lásd keretes írásunk).

A pusztítás után ugyan részben újjáéledt a város, ám a püspöki jogot elvették az aquileiai közösségtől, és a fokozatosan egyeduralmi pozícióba jutó Róma fennhatósága alá rendelték. A gyülekezet, amely hűségesen megőrizte a hitet a pogány császárok egyházüldözései alatt, a birodalom helyére lépő Rómával szemben már tehetetlennek bizonyult. Kereskedelmi jelentősége is lecsökkent, így megnyílt a felemelkedésre a lehetőség egy új település – a magukat a trójaiaktól származtató – Velence számára.

 

Olvasson tovább: