Kereső toggle

Pergamon ősi titka és Európa sorsa

Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mire a közel egymilliárd eurós fejlesztési program a tervek szerint 2025-re befejeződik, a német főváros a kontinens leglenyűgözőbb ókori kiállítását rendezheti meg. De hogyan válhat az ősi kisázsiai Pergamon a 21. századi Európa egyik szimbólumává? mit üzen a város az identitását kereső uniónak? A Hetek történelmi oknyomozása erre keresi a választ.

Pergamon városa az ókor egyik kiemelkedő jelentőségű szellemi központja volt. Itt állt a korabeli világ egyik csodájaként számon tartott Zeusz oltár pazar építészeti és szobrászati együttese, a mintegy kétszázezer könyvtekerccsel büszkélkedő királyi könyvtár, a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak messze földön híres szentélye és még több más kultuszhely. János apostol a Jelenések könyvében két fontos jellemzőjét emelte ki Pergamonnak: ez a város az, „ahol a Sátán lakik”, illetve „ahol a Sátán királyi széke van” – írta Jézus Krisztus legtovább élő apostola az első század végén.

Pergamon Kis-Ázsia észak-nyugati partvidékén található, a Kaikosz folyó völgyében. Ma Törökországhoz tartozik Bergama néven. Legendás alapítója, a görög Télephosz nem mindennapi felmenőkkel büszkélkedhetett. Apja a héroszok, azaz mitikus hősök egyike, Héraklész (latinosan Herkules) volt. Héraklész pedig a görög főistennek, Zeusznak és a tirünszi királynénak volt a fia. A város a hellenizmus idején tett szert különös jelentőségre, és ekkor vált egy önálló állam, a Pergamoni Birodalom fővárosává.

A hellenizmus három évszázados időszaka Nagy Sándor uralmának kezdetétől (Kr. e. 336.) az Egyiptomi Birodalom Róma általi bekebelezéséig tartott. Fő jellemzője a görög kultúra széleskörű elterjedése és a Nagy Sándor által Indiáig meghódított keleti területek kultúrájával való keveredése. Ebben az időszakban vált Róma Földközi-tengeri nagyhatalommá és számos keletről érkező szellemi hatás Pergamonon keresztül hatolt be a Birodalomba.

A nagy árulás

A Pergamoni Birodalom kialakulásának előzményei a Nagy Sándor halálát követő évekre nyúlnak vissza. Ekkor a hatalmas Makedón Birodalom több részre hullott szét Nagy Sándor egyes nagyhatalmú hadvezéreinek, a diadokhoszoknak a vezetésével. Így jött létre Ptolemaiosz irányításával a majdani Ptolemaidák Egyiptoma, Szeleukosz vezetésével a Szeleukida Birodalom, illetve az Antigonida-dinasztia által irányított Makedónia. A diadokhoszok egymás elleni harcai során 302-ben Lysimachos foglalta el Pergamon városát és annak erődjében helyezte el mintegy kilencezer talentum, azaz 235 800 kg (közel 236 tonna!) ezüst értékének megfelelő kincstárát. Az erőd parancsnokává és egyben a kincstár őrzőjévé egy Philetairos nevű zsoldosvezért nevezett ki.

Amikor Lysimachos fegyveres konfliktusba került Szeleukosszal, a zsoldosvezér elérkezettnek látta az időt, hogy a maga számára szerezze meg a Pergamon feletti uralmat és a kincstárat. Ezért kész volt elárulni urát és megbízóját, Lysimachost és Szeleukosszal szövetkezett. Lysimachos bukása után jutalmul Pergamont a Szeleukida Birodalom laza függésében lévő államocskává alakíthatta. Apját Attalosznak hívták, ezért nevezik a Pergamont ezt követően mintegy másfél évszázadig irányító uralkodó-házat Attalida-dinasztiának. A dinasztiaalapító Philetairos anyja egyébként fuvolásnő és hetéra, azaz műveltebb prostituált volt.

A frissen létrejött állam fokozatosan erősödött, újabb és újabb területeket szerezve meg a Szeleukidáktól, ügyesen kihasználva azok belső viszályait. A dinasztia harmadik uralkodója, I. Attalosz (uralkodott Kr. e. 241–197) 228-ban elérkezettnek látta az időt, hogy felvegye a királyi címet. Erre az eseményre a Kis-Ázsiát Galatia tartományból rablóhadjáratok sorával rettegésben tartó kelta gall törzs legyőzése után került sor. I. Attalosz sikeresen harcolt a Szeleukidák ellen, jelentős területeket hasítva ki azok birodalmából.

Mindezek nyomán Pergamon a Kr. e. 3. század végére Kis-Ázsia egyik vezető hatalmává emelkedett. E hatalmi növekedésben fontos szerepet játszott a kialakuló Római Birodalom, amely ekkor a Földközi-tenger keleti medencéjében a Szeleukida Birodalmat és a Makedón Birodalmat tekintette fő ellenfeleinek. Az ő meggyengítésük érdekében hangsúlyozottan és hatékonyan támogatta Pergamon megerősödését. Ennek megfelelően az első és második makedónok elleni háborúban I. Attalosz minden erejével Rómát támogatta és ugyanígy tett fia, II. Eumenész (Kr. e. 197–159) a Szeleukidák elleni szíriai háborúban. Ennek győztes lezárását a Kr. e. 188-ban megkötött apameiai békeszerződés jelentette, amely nyomán a Pergamoni Birodalom területe elérte legnagyobb kiterjedését, 173 ezer négyzetkilométert, lakóinak száma pedig meghaladta az ötmilliót.

Ekkortól került Pergamon fennhatósága alá Szmirna, Efézus, Szardeisz, Thiatira és Laodicea, tehát a majdan oly jelentős hét kisázsiai keresztény gyülekezet városaiból Pergamonnal együtt már hat a birodalomhoz tartozott. A hetedik központot, Philadelphiát a 2. század közepén II. Attalosz pergamoni király (Kr. e. 159–138) alapította.

A Szeleukida és Makedón birodalmak legyőzése után Rómának már nem volt szüksége egy erős Pergamonra, ezért viszonyuk II. Eumenész uralmának végére jelentősen megromlott. Végül az utolsó pergamoni uralkodó, III. Attalosz (Kr. e. 138–133) teljesen kilátástalannak ítélte a Róma hódító törekvéseivel szembeni ellenállást és 133-ban végrendeletében egész birodalmát Rómára hagyta. Ezekből a területekből hozták létre a rómaiak 129-ben Asia provinciát. Pergamon, a hellénisztikus világ egyik legjelentősebb szellemi központja ezzel szervesen beépült a hatalmas világbirodalomba és most már még akadálytalanabbul áramolhattak a vallási, kulturális hatások Keletről Rómába és ezzel együtt Európa nagy részébe.

Pergamon legjelentősebb vallási és kulturális objektumai II. Eumenész csaknem négy évtizedes uralma alatt jöttek létre. Uralkodói portréjának megrajzolásához érdekes adalék, hogy a Szeleukida Birodalomban ő segítette hatalomra a hírhedtté vált IV. Antiokhosz Epiphanészt. Az uralkodói dinasztiából nem Antiokhoszt illette volna a trón, mégis Kr. e. 175-ben magához ragadta a hatalmat, majd Egyiptom elleni hadjárata során elfoglalta Jeruzsálemet, betiltotta a mózesi Törvényt, a Tórát, a templomi áldozatokat, a Szentek Szentjében fölállította saját szobrát és az oltáron disznóvérrel áldozott, így teljességgel megszentségtelenítette a jeruzsálemi Templomot. Ezért IV. Antiokhosz Epiphanészt később a keresztény szerzők az Antikrisztus előképének tekintették.

A sátán királyi széke

 

II. Eumenész építtette a pergamoni Zeusz oltárt, amelyet többen azonosítanak a Jelenések könyvében szereplő „Sátán királyi széké”-vel, amelynek helyét János apostol Pergamonra lokalizálta. A monumentális oltár eredetileg a pergamoni várhegy, azaz akropolisz egyik szélesebb (67 X 80 méter nagyságú) teraszán állt a szabad ég alatt. Zeusz Szótér, azaz „a megmentő, megváltó” Zeusz tiszteletére állították.

A kékesfehér márványból készült oltárépítmény több mint 35 méter hosszú és 33 méter széles. Hatalmas alsó részének magassága meghaladja az 5 métert. Ezen futott körbe a 113 méter hosszú fríz, amelyet a hellenisztikus szobrászat egyik remekművének tekintenek. E domborműsorozat 2 és fél méter magas, nagyjából egy méter széles és fél méter vastag monumentális faragott kőlapokból állt össze. A nyugati oldalon egy 20 méter széles grandiózus lépcsősor vezetett a hatalmas alépítmény felső szintjére, ahol a tulajdonképpeni márványoltár emelkedett, melynek magasságát mintegy 4 méterre becsülik. Ezen égették el az áldozati állatokat az istenség számára.

Az alépítmény felső szintjén az oltárt egy jón oszlopcsarnok zárta körül, melynek falán egy csaknem két méter magas másik domborműsorozat futott végig. Az alépítmény frízének témája a gigászok harca az olümposzi istenek ellen, az úgynevezett gigantomachia. A mítoszok szerint a gigászokat, e csúf óriásokat Gaia földistennő szülte és összesen huszonnégyen voltak. Azért indítottak elementáris erejű támadást az olümposziak ellen, mert azok főistene, Zeusz legyőzte testvéreiket, a szintén Gaiatól született titánokat, akiket büntetésből láncokba verve a Tartaroszba záratott. A gigászokkal vívott ádáz harc égre-földre kiterjedt. Végül az olümposziak diadalmaskodtak és mind egy szálig megölték a lázadó óriásokat.

A győztes isteneket dicsőítő domborműsorozat a gigantikus küzdelem számos epizódját bemutatja. Láthatjuk például, hogy Zeusz miként sújtja le hatalmas villámaival a lázadókat. Egy másik híres jelenetben Pallasz Athéné, Zeusz lánya hajánál fogva ragadja meg az egyik gigászt, miközben az istennő szent állata, a kígyó már körültekeredik az óriáson és éppen mellébe akar harapni. A gigász anyja, a földből felemelkedő Gaia hiába emeli fel karjait esdeklően, a győzelem istennője már Athéné fejére helyezi a győzelmi koszorút.

A gigantomachia egyik főhőse éppen az a Héraklész, akitől – mint a Pergamont alapító Télephosz atyjától – az Attalida uralkodók származtatták magukat. Héraklész kulcsszerepet játszott a gigászok legyőzésében, és ezzel az istenek uralmának megmentésében. Pergamon uralkodói az ő szerepének kiemelésével saját mítikus ősüket is dicsőítették. Héraklésztől való származásuk hangsúlyozásával pedig egyben a főistentől, Zeusztól való eredetüket is kifejezték, hiszen Héraklész Zeusz gyermeke volt.

Az oltárépítmény felső szintjén végighúzódó másik reliefen Pergamon legendás alapítójának, Télephosznak a mítoszát faragták kőbe. Különösen hangsúlyosan jelenítették meg Héraklész atyai szerepét, amellyel ismételten a pergamoni királyok Héraklésztől és Zeusztól való származására utaltak.

A pergamoni oltár szerepének megfelelő értékeléséhez fontos kiemelni, hogy az ókori politeista népek – így a görögök és rómaiak egyaránt – vallási kultusztárgyak, szobrok, oltárok, templomok készítésével korántsem csupán művészeti, esztétikai célokat kívántak követni. Felfogásuk szerint az istenségek ábrázolásai elősegítik az adott természetfölötti lénynek a helyszínen történő jelenvalóságát, erejének és hatásának az érvényesülését. Mágikus hitük volt arra, hogy a képmások, szobrok és egyéb jelképek segítségével természetfölötti személyek és erők mozgósíthatók. Azt is fontos figyelembe venni, hogy az antik istenségek a Biblia

fogalmai szerint nem mások, mint bukott angyalok.

Ebben az értelmezésben a pergamoni Zeusz oltár tehát nemcsak a főisten szolgálatát célozta az égőáldozatok bemutatásával, hanem az ábrázolások mágikus segítségével a különböző bukott szellemi lények természetfölötti erejének, hatásának mozgósítását is.

A tudás szentélye

 

II. Eumenész nevéhez fűződik a messze földön híres pergamoni könyvtár létrehozása. Feljegyzések szerint mintegy 200 ezer tekercset őriztek itt. A tudományra nem materialista látásmóddal tekintettek, hanem mint a természetfölötti lényekkel szoros kapcsolatban álló valóságra. Ezzel magyarázható, hogy a könyvtár négy nagy terme szorosan csatlakozott Pallasz Athéné templomához.

A keletre fekvő legnagyobb teremben (16 X 13 méter) állt az istennő tekintélyes méretű szobra. Ez a neves szobrász, Pheidiász által az istennő athéni temploma számára készített monumentális Athéné szobornak volt a kisebbített mása. (Ma ez is a berlini Pergamon Múzeumban látható). Pallasz Athéné – mint ismeretes – Zeusz lánya volt, aki harcos istennőként teljes fegyverzetben pattant ki apja fejéből. A bölcsesség és tudomány istennőjeként tisztelték, az ő uralma alatt lévőnek tekintették az emberi tudás egészét. Két másik istennő szobor is előkerült a könyvtár épületéből, pedig rajtuk kívül is több jeles antik görög szerző mellszobra állt a termekben, mint például Homéroszé és Hérodotoszé. A könyvgyűjteményt a korszak legjelentősebb könyvtárának, az alexandriainak a mintájára hozták létre. A Ptolemaioszok Nílus-parti gyűjteményében a 3. század közepén már mintegy félmillió tekercset őriztek.

A pergamoni könyvtár hamarosan az alexandriai komoly vetélytársává vált. A Ptolemaioszok azért, hogy tudásmonopóliumukat és kulturális vezető szerepüket megőrizzék, Pergamont vissza kívánták szorítani. Ennek érdekében megtiltották a papiruszkivitelt Pergamonba. Ezt könnyedén megtehették, hiszen a könyveket ekkor papirusztekercsekre írták, amelyet az Egyiptomban termő papirusznádból állítottak elő.

A legenda szerint a pergamoni király tudósaihoz fordult segítségért, akik megtalálták azt az anyagot, amellyel a papiruszt pótolni lehetett. A tudósok tanácsára az uralkodó elrendelte, hogy a tímárok, bőrcserzők készítsenek olyan vékony hártyákat, amelyek alkalmasak könyvek írására. Így született meg a Pergamon nevét őrző pergamen, amelyet kecske, juh, vagy borjú bőréből megfelelő eljárással állítottak elő.

Az így nyert sárgásfehér színű, vékony, hajlékony lapok sokkal alkalmasabbak voltak a könyvtekercsek készítésére, mint az addig használt papirusz, mert például mindkét oldalukra lehetett írni, hajtogathatóak voltak és sokkal időtállóbbnak is bizonyultak. Kezdetben továbbra is tekercseket készítettek belőlük, de a Kr. e. I. században megjelentek a mai könyvekhez hasonló kódexek – mindez a pergamoni pergamennek köszönhetően. (folytatjuk)

 

A szerző történész

 

Olvasson tovább: