Kereső toggle

Barát vagy ellenség?

Pápák és az európai integráció a berlini fal leomlása után

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A római katolikus egyház a Szovjetunió összeomlásával Kelet-Európában ismét tényezővé vált. A befolyásuk érvényesítéséről viszont teljesen eltérően gondolkozik Róma konzervatív és liberális ága.

Harminc éven át a pápák (XII. Piusz, XXIII. János és VI. Pál) szerves részét képezték az európai integrációs törekvéseknek. A Vatikán álláspontja szerint a folyamat – bár elsősorban nem vallási indíttatású – az evangélium (katolikus verziójának) értékeit hirdeti: megbékélés, a népek közti szolidaritás és az ember elsőbbsége.

A lengyel pápa

A Vatikán történetében az 1978-as év példátlan volt, hiszen egy éven belül két pápaválasztásra is sor került. I. János Pál pápa rendkívül rövid, alig 33 napos uralkodása után (szívelégtelenségben hirtelen meghalt, egyes híresztelések szerint megmérgezték) a konklávé egy lengyel bíborost, Karol Józef Wojtyłát választotta egyházfőnek. II. János Pál a már meglévő integrációs törekvéseket a kulturális összetartozás dimenziójával kívánta bővíteni.

Jóval a berlini fal leomlása előtt nyilvánosságra hozta a „nemzetek Európája” ötletét, amely messze túlmutatott Nyugat-Európa határain, azt remélve, hogy a kontinens ismét eléri „a földrajz és történelem adta lehetőségeit”. Szerinte Európa legnagyobb bűne a „keresztény gyökereinek elfelejtése”, de most lehetőséget kapott a visszatérésre.

A pápa Európát egy testként látta, ami csak két tüdővel tud lélegezni: kelettel és nyugattal. II. János Pál számára pedig az Európai Unió (amely a ’93-as maastrichti szerződéssel vette fel ezt a nevet) ennek a metaforának a politikai megvalósulását jelentette. Ezért támogatta a posztkommunista országok mihamarabbi felvételét az uniós tagállamok közé.

Mindeközben a ’90-es évektől egy erőteljes szekularizációs folyamat indult el az Európai Unión belül, melynek hatására megjelent a katolikus euroszkepticizmus. Az emberek aggodalommal figyelték az uniós jogszabályalkotási folyamatokat, attól tartva, hogy a központi akaratot kell követni olyan erkölcsi kérdésekben is, mint az abortusz, az eutanázia vagy az azonos neműek házassága (Guerra, 2016).

Pont ebben az időszakban vált aktuálissá több kelet-közép-európai ország csatlakozása is az Európai Unióhoz (többek között hazánké is). A várományosok közül a katolikus euroszkepticizmus Lengyelországban volt a legjelentősebb, ahol a római katolikus hit szinte beépült a nemzeti identitásba.

Míg a ’90-es évek elején a lakosság nagy része támogatta az európai integrációt, a 2000-es évekre ez az arány jelentősen csökkent. Sokan fenyegetőnek tartották az EU-tagságból fakadó szekularizmust. Politikai pártok mellett a helyi katolikus egyház is beszállt a kampányba. A konzervatívnak tartott Tadeusz Rydzyk atya vezetésével a helyi Mária Rádióban a lengyel népszavazás előtt rendszeresen EU-ellenes üzeneteket közvetítettek.

A politikai elit attól tartott, hogy emiatt el fog bukni a lengyel csatlakozásról szóló népszavazás (a közvélemény-kutatások is ezt mutatták), ezért II. János Pál pápától kértek segítséget (a lakosság a mai napig a lengyel pápát tartja a legmegbízhatóbb közszereplőnek).

A pápa kezdeti idegenkedése ellenére eleget tett ennek. A szavazás előtti látogatásán arról beszélt, reméli, hogy a lengyel nemzet „megtalálja a helyét az Európai Unión belül, megőrizve az identitását, ezzel gazdagítva a kontinenst”. „Az EU-hoz való csatlakozás” – mondta – egy „pozitív törekvés” és „bátor vállalkozás”. A pápa uniós tagság melletti kiállásának meg is lett az eredménye: a választásra jogosult állampolgárok 58,85 százaléka vett részt a lengyelországi EU-csatlakozási népszavazáson. A résztvevők 77,45 százaléka az EU-csatlakozás mellett, 22,55 százalékuk pedig az integráció ellen foglalt állást.

Bár érvényes lett a népszavazás, sok konzervatív katolikus azt érezte, hogy a pápa elárulta az egyházuk tanításait a szekuláris és ateista irányba tartó Európai Unió támogatásával. Az egyházfő környezetében lévők igyekeztek árnyalni a politikai szerepvállalást, hangsúlyozva, hogy II. János Pál továbbra is ellenzi azt a liberális felfogást, ami szabadon engedi az abortuszt, az eutanáziát, a génmanipulációt, és materiális síkon akarja megvalósítani az európai egységet. II. János Pál azt jósolta, hogy amennyiben az EU nem hajlandó egy magasabb szellemi hatalom elismerésére, egy évtized alatt össze fog omlani. Éppen ezért szorgalmazta a keresztény gyökerekre való utalást az Európai Unió alkotmányában (ami végül nem került elfogadásra).

Tanácsadói azt is hangsúlyozták, hogy az egyházfő erkölcsi kérdésekben fék szerepben látja a lengyeleket, és a kontinens katolikus közösségét. Szerinte a meg nem született gyerekek ügyét jobban lehet védeni az EU-n belül, mint kívül.

Az euroszkeptikus pápa

Halálakor II. János Pált az európai integráció nagy támogatójaként gyászolta az akkori baloldali lengyel elnök, Aleksander Kwaśniewski. Ezt követően egyből egyházpolitikai nyomásgyakorlásra használta fel az eseményt: a lengyel elnök aggodalmát fejezte ki, hogy a keményvonalasnak tartott Ratzinger bíboros megválasztásával tovább fog erősödni a katolikus euroszkepticizmus Európában, ezért egy kevésbé konzervatív személyt javasolt. A lengyel államfő törekvése sikertelennek bizonyult, hiszen 2005 áprilisában XVI. Benedek néven pápává választották a német bíborost, akit a Politico a legeuroszkeptikusabb egyházfőnek nevezett.

De mivel érdemelte ki ezt a címet? XVI. Benedeket áthidaló pápának szánták, aki biztosítani tudja II. János Pál örökségének folytonosságát. Míg közvetlen elődei mind az európai integráció harcosai voltak, Benedek jóval kritikusabb hangot ütött meg. „Az európai integráció egyik nagy bajnoka helyett most olyan pápánk van, aki szkeptikusan látja Európa lelkét és értékeit” – írták róla a Politico hasábjain.

A lengyel példából kiindulva teljesen jogos aggály az, hogy a pápa iránymutatásaival komoly tömegeket tud befolyásolni. Ezért az uniós elitnek minden alapja megvolt, hogy tartson XVI. Benedek konzervativizmusától. A keményvonalas nézetei miatt „Isten rottweilerének” nevezett pápa hevesen ellenezte a homoszexuális párkapcsolatok polgári elismerését, az abortuszt és az eutanáziát. Az utóbbi kettőről kijelentette, hogy aki e súlyos bűnöket támogatja, annak nem szolgáltatható ki az oltáriszentség.

XVI. Benedek az Európai Bizottság tagjaival találkozott 2006-ban.
Kritikus szemléletmódját mi sem mutatta jobban, mint az, hogy míg az Európai Unió 50. születésnapját Európa vezetői rockkoncerttel és pezsgővel ünnepelték, és egy csodálatos álom megvalósulásáról beszéltek, addig a pápa aggodalmát fejezte ki, mivel szerinte a kontinens a kihalás felé tart. Sok katolikus politikus azon kezdett el aggódni, hogy a pápai iránymutatások olyan szinten fogják a személyes szabadságukat korlátozni, ami miatt hitük közfeladatok ellátásával összeegyeztethetetlenné válik. Rocco Buttiglione olasz politikus ennek kapcsán az Európai Parlamentben azzal érvelt, hogy ő meg tudja különböztetni vallási meggyőződéséből és a politikából fakadó kötelezettségeit, és a pápától is ezt várná.

XVI. Benedeket ez nem különösebben hatotta meg: szerinte egyetlen katolikus sem hivatkozhat az erkölcsi pluralizmusra, a közjóra vagy a politikai autonómiájára, ha azzal aláássa az egyház alapvető morális tanításait. „Ki határozza meg ezeket az alapvető erkölcsi követelményeket?” – tette fel a kérdést. A válasz pedig szerinte nem az egyéni lelkiismeretben rejlik, hanem a Szentírásban.

XVI. Benedek alatt az EU-kritikus hangok is megerősödtek a katolikus közösségekben. Több elemző a katolikus euroszkeptikusoknak tudja be az írországi népszavazást a nizzai szerződés ügyében, a spanyol alkotmánymódosítás elbukását, valamint a lisszaboni szerződés csúszását is (2007-ben fogadták el, de csak 2009-ben lépett életbe). XVI. Benedek osztozott a vallási okból EU-kritikusok félelmében, miszerint az Unió egy liberális, világi programot mozdít elő, amely szemben áll a keresztény értékekkel. Az Alapjogi Charta egyes aspektusairól egyenesen azt mondta, hogy „ezzel kívül esünk az egész emberiség morális történetén”. Keresztény vezetők esetében pedig az alkotmányban Isten vagy a kereszténység megemlítésének elmulasztását árulásnak minősítette. Európa keresztény identitásának megerősítését hangsúlyozta egész pápasága alatt, ezért hevesen ellenezte Törökország csatlakozását is az integrációhoz. Elődjével szemben nem örvendett nagy népszerűségnek egyházon kívüli körökben, kritikusai szerint nem a társadalmi párbeszédet és szolidaritást, hanem az elszigetelődést szorgalmazta.

XVI. Benedek 2013-ban egészségének hanyatlása miatt lemondott egyházfői tisztségéről. Egyes vatikáni források szerint nem akart úgy járni, mint II. János Pál, akit elhúzódó betegsége pápasága végén már akadályozott feladatai ellátásában.

A sajtóban ugyanakkor különböző alternatív elméletek jelentek meg. Az olasz La Repubblica újság szerint a lemondásnak köze volt ahhoz az incidenshez, amelyben Benedek komornyikját őrizetbe vették 2012. májusában a pápai iratok kiszivárogtatásának gyanújával. A komornyikot, aki számos iratot lopott el, később az egyházfő kegyelemben részesítette, és kiengedték a fogságból. A lap információi szerint a pápa három bíborost kért fel, hogy tegyenek jelentést az ügyről, és csak a bíborosok jelentésének kézhezvétele után döntött a lemondás mellett. A jelentés szerint az egyházon belül korrupció és homoszexualitás volt tetten érhető, ami egyúttal zsarolhatóvá is tette a Szentszék érintett tagjait. A jelentés ezeken kívül pénzmosással és egyéb olyan ügyekkel is foglalkozott, amelyek érzékenyen érintették a Vatikánt.

XVI. Benedek viszont egy évvel később a La Stampa olasz napilapban közölt levelében megerősítette, hogy idős kora és meggyengült egészségi állapota vezetett a lemondásához, cáfolva a sajtóban korábban napvilágot látott találgatásokat.

Utódja I. Ferenc pápa, kívülállónak számít az európai politikában, lévén argentin származású. Elődjével ellentétben a világi közvélemény is ünnepli az erkölcsi kérdésekben nyitottnak és elfogadónak tartott pápát. 2013-ban a Time az év emberének választotta. Az újabb euroszkeptikus hullámban a pápa szerepe ismét felértékelődik, és Benedekkel szemben Ferenc nem a konzervatív mag érveit támogatja.

 

Vallás és az Európai Unió

Az utóbbi évek felmérései szerint az Európai Unió polgárainak vallási aktivitása meglehetősen alacsony, és az európai társadalmak többsége erősen szekularizált képet mutat. Ha az Európai Unióban a katolikus egyház jelenlétét és súlyát akarjuk vizsgálni, érdemes abból kiindulni, hogy a jelenlegi tagállamok (benne van még Nagy-Britannia) 508 milliós össznépességén belül a római katolikusok aránya 40 százalék a vatikáni adatok szerint. Ez egyébként drámai csökkenést jelent, hiszen ez az arány 1910-ben a kontinensen alig 65 százalék volt.
A katolikusoknál az aktív hitgyakorlók aránya a 10 és 20 százalék között van, ám még így is ők jelentik a kontinensen a legnagyobb aktív és szervezett világnézeti-morális csoportosulást. Az európai polgárok személyes identitásának ma is fontos eleme a vallási, felekezeti önazonosság. A katolikusok 60-70 százaléka vállal legalább elvi közösséget egyházával. A katolikus vallás társadalmi súlya országonként, régiónként is igen eltérő. Németországban, Belgiumban vagy Lengyelországban például a katolikus egyház társadalmi befolyása erőteljes, Horvátországban vagy Spanyolországban magas; Szlovákiában ugyanez erős, Franciaországban vagy Magyarországon (más-más történelmi és mai okok következtében) gyenge közepes.

Cikksorozatunk előző részei: Pápák és az európai integráció (Hetek, 2019. augusztus 2.), Szoros Kötelék (Hetek, 2019. augusztus 9.)

Olvasson tovább: