Kereső toggle

Pápák és az európai integráció

Út a római szerződésig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai integrációnak sokkal mélyebb római katolikus gyökerei vannak, mint gondolnánk – állítja a pápák és az Unió történetét vizsgáló tanulmány.

A római szerződés (1957) aláírásának 60. évfordulója alkalmából a Vatikán – uniós finanszírozással – megjelentetett egy kötetet, melyben a pápaság európai egységben játszott szerepét járják körül. Az írás először is leszögezi, hogy a most ismert „Nyugat” nem létezhetne Róma nélkül, hiszen a római katolikus egyház már a kezdetektől hatással volt az Európában kialakuló világrendre. A modern korban viszont a pápák már nem politikai, hanem spirituális vezetők, akik az egyház tanításain keresztül kívánják létrehozni az európai egységet – magyarázza a szöveg. 

Béke iránti vágy

Az egységes Európa eszméje már a 19. század végén megjelent XIII. Leó pápa (1878–1903) írásaiban. A katolikus egyházfő 1889-ben úgy látta, hogy „semmi sem fontosabb, mint megóvni Európát a háborútól”. A pápa ennek érdekében az egyeztetés szerepét hangsúlyozta az államok közötti konfliktusokban. XIII. Leó vágya nem teljesült, viszont az egységről alkotott víziója meghatározóvá vált vezető katolikus körökben. A 20. század közepére a kontinens túl volt már két világháborún, ami miatt brutális emberveszteséggel és gazdasági hanyatlással kellett szembenéznie. Az egyik legnagyobb kihívást ezen belül is a Németország és Franciaország közötti kapcsolat helyreállítása jelentette. Ebben az időszakban XII. Pius volt a pápa (lásd keretes írásunkat), aki azt hangsúlyozta, hogy tanulni kell  az első világháborút lezáró, vesztesekre nézve megalázó békeszerződésekből, és nem a büntetést, hanem a helyreállítást kell hangsúlyozni. „Kerülni kell a legyőzöttek megalázását, minden ilyen tett bosszúra sarkall.” Az Európai Föderalista Unió 1948 novemberében tartott nemzetközi kongresszusán XII. Pius is felszólalt. „Semmi sem lehet rosszabb, minthogy egy ország a háború utáni politikai fölényét gazdasági versenytársának kiiktatására használja. Az ilyen hozzáállás az országok közötti egység és kölcsönös megértés létrejöttét veszélyezteti.” XII. Pius szerint a kontinens jövőjét az egyetemes (katolikus) értékekhez való visszatérés jelenti, melyek a következők: szeretet, megbocsátás, béke, az ember elsőbbsége és a szolidaritás. 

Félelem a kommunizmustól

A pápa a keresztény kultúra legnagyobb ellenségének a kommunizmust tartotta (a szovjet propaganda cserébe azt híresztelte róla, hogy Hitler pápája volt). 1949-ben kiadott pápai rendeletében kihirdette, hogy a kommunista párttagság vagy a kommunizmus bármilyen más formában való támogatása „materialista és keresztényellenes” doktrínának számít, és a katolikus egyházból való kitagadással járhat. A totalitárius ateizmussal szembeni védekezést csak egy erős, egységes európai szövetségben tudta elképzelni. Ezért is sürgette az európai integrációt, szinte minden együttműködési törekvést támogatott.

1948 májusában a Hágában megrendezett Európa-kongresszuson különböző szervezetek és politikusok (többek között Winston Churchill és Konrad Adenauer) az Európai Egyesült Államok koncepcióját vitatták meg. XII. Pius személyesen nem vett részt az eseményen, viszont pápai követet küldött a Vatikán álláspontjának képviseletére. A kongresszust követően két intézmény is létrejött, melyek a szorosabb együttműködést célozták meg. A pápa nyilvánosan üdvözölte a NATO (1949. április 4.) és az Európa Tanács (1949. május 5.) megszületését is. Bár Pius többször hangsúlyozta, hogy az egyháznak nem evilág dolgaival kell foglalkoznia, az ünnepi kiadvány szerint annyira fontos volt neki az együttműködés támogatása, hogy ő maga beszélte rá az olasz kormányt a NATO-tagságra.

Útban az egység felé

Nyilvánosan viszont ennél tovább nem tudott menni az európai integráció megteremtésében: „a pápa megfogalmazhatja az elveket, viszont nem tudja ezek végrehajtását kikényszeríteni”. XII. Pius a pápai nyári rezidencián, Castel Gandolfóban mondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy technikailag a római katolikus egyház nem tud többet tenni az Európai Unió létrejöttének érdekében (ekkoriban többen kritizálták a pápát, hogy szerepkörén túllépve próbálja a „vatikáni Európát” megteremteni).

A problémát továbbra is a tartós francia–német béke létrehozása jelentette. Bár XII. Pius nyilvánosan hátrébb lépett, számos katolikus mozgalomra (például  a frankó–germán gyökerű Pax Christi katolikus békemozgalom) és vezető politikusra számíthatott (Robert Schuman, Konrad Adenauer és  Alcide de Gasperi mind hívő katolikusok voltak).  A pápa jó kapcsolatot ápolt Robert Schuman francia külügyminiszterrel, akinek egy olyan rendszer felállítását tanácsolta,  amelyben „minden államnak egyenlő joga van a saját szuverenitását megtartani, de bizonyos területeken ezt egy közös megegyezéssel létrehozott felsőbb szerven keresztül gyakorolhatja”.

A francia–német problémára végül a megoldást Jean Monnet francia közgazdász és politikus javaslata jelentette: a fegyverkezés szorosan összefügg a szénnel és az acéllal, ezért a tartós béke érdekében létre kell hozni Németország és Franciaország között ezen a területen egy uniót. A Schuman-terv néven elhíresült megoldás egyszerre több problémát is tudott orvosolni. Egyrészt a szén és az acél közös felügyelet alá helyezése egyértelműen kifejezte a béke iránti vágyat, ami lehetővé tette a közös fejlődést. Monnet és Schuman versenyt akart, de egyenlő esélyekkel, mintha egy országon belül lenne a teljes ipar. Az egész terv az országok közötti egyenlőségre épült, amelynek gondolata XII. Piusnál többször is megjelent. Szükség volt egy közös irányító szerv létrehozására, így a részvétel alapvető feltétele a valós hatalommal rendelkező főhatóság (szupranacionalitás) elvének elfogadása volt, ami szintén szerepelt Pius javaslatában.

A Schuman-terv egy másik előnye az volt, hogy partnerséget kínált Németországgal egy közös cél érdekében. Adenauer többször kifejtette, hogy Németország kész közreműködni az új Európa megteremtésében, de egyenrangú félként, nem szolgaként. A Schuman-terv a hagyományoktól legjobban elrugaszkodó eleme mégis a szupranacionális megközelítés volt. Monnet ugyanis nem akart az Európa Tanácshoz és a Népszövetséghez hasonló, újabb kirakatszervezetet létrehozni (ezeknél ugyanis bármely tagállam megvétózhatja a kollektív döntéseket). A Schuman-terv pont azért volt újszerű, mert a tagállamok döntési szabadsága a közös szerv által korlátozva lett, de nem önkényesen, hiszen ők hatalmazták erre fel az új intézményt. Ez alapján született meg az Európai Szén- és Acélközösség, amire ma már az Európai Unió egyik közvetlen előzményeként tekintünk.

Római szerződés

Az integráció következő lépcsőfokát a római szerződés (1957) jelentette. Rómában – a Vatikán támogatásával – Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget (EGK). A tagállamok a gazdasági integráció, a vámunió és a közös piac alapjait rakták le a római szerződésben. Emellett szociális és politikai célokat is megfogalmaztak, többek között az élet- és munkakörülmények javítását, a béke és a szabadság megszilárdítását, mellyel lényegében a gazdasági együttműködésen túl a további területek felé való nyitás lehetőségét teremtették meg.

Az 1957-es Európai-kongresszuson XII. Pius lelkes támogatását fejezte ki az EGK létrejötte kapcsán, egyenesen „bátorítónak” nevezve a fejleményeket. „Megadatott egy közösség, amely elsődlegesen gazdasági területen működik együtt, de tevékenységének bővítésével elő tudja segíteni a tagállamok közös érdekeinek kialakulását. Ez a tudatosság először csak a materiális szinten tud megvalósulni, de ha itt sikerrel jár, akkor ki tud terjedni morális és szellemi területekre is.” Innentől kezdve a pápa majd minden nyilvános szereplésében szükséges és üdvözlendő előnyként éltette az európai integrációt.

A pápa nyilatkozataiból az látszik, hogy a Vatikán szemében a római szerződésben megjelölt gazdasági együttműködés nem a végcél (hiszen a közös piac még távol áll a morális és szellemi egységtől), viszont alkalmas eszköz volt arra, hogy rábírja az államokat az együttműködésre. „Ezzel az új intézménnyel, amelyet hat keresztény (zömében katolikus) állam hozott létre, megszületett egy közösség, amely el tudja indítani Európát az egység útján. Ez az egyik legfontosabb esemény a közelmúltban, mind a modern politika, mind Vatikán szempontjából” – összegzi a 60. évfordulóra készült írás a római szerződés tanulságait.

XII. Pius pápa

XII. Pius személye és pápasága az utókor számára a mai napig vitatott (lásd bővebben: Kiderülnek a Vatikán háborús titkai? Hetek, 2019. március 8.). Eugenio Pacelli gazdag olasz arisztokrata család harmadik gyermekeként született 1876-ban. Családja mélyen vallásos volt, neveléséről apácák, majd tízéves kora után a jezsuita rend gondoskodott. Nagyapja, Marcantonio Pacelli előbb XVI. Gergely pápa pénzügyminisztere, majd 1851-től 1870-ig IX. Pius pápa belügyminisztériumi államtitkára volt, apja, Filippo Pacelli (1837–1916) pedig kiváló jogász volt, aki az egyháznak is teljesített szolgálatot.
Eugenio Pacelli pápává választása előtt a Vatikán államtitkára volt (1930–1939). Elődje, XI. Pius így jellemezte: „Sokat dolgozik, jól dolgozik, gyorsan dolgozik”. 1939. március 2-án választották pápává. Két hét sem telt el az új pápaságból, amikor Németország lerohanta Csehszlovákiát. Nem sokkal később ugyanezt tették az olaszok Albániával. A vészkorszakban betöltött szerepe ellentmondásos: beszédeiben a békét hangsúlyozza, többen mégis hallgatással vádolják Piust, mivel annyira igyekezett politikailag semleges maradni, hogy nem reagált kellőképpen a háború és a népirtás borzalmaira. Egyesek „Hitler pápájának” hívják, míg a Vatikán a zsidómentő szerepét hangsúlyozza.
A személye körül húzódó ellentmondások ellenére 2009 decemberében XVI. Benedek pápa „tiszteletreméltó” címmel ruházta fel, ami az utolsó lépés a boldoggá avatás előtt, egyben lépés a szentté avatás felé. Ezt követően több zsidószervezet tiltakozását fejezte ki, mivel álláspontjuk szerint XII. Pius nem tett meg mindent a zsidók védelmében a második világháború alatt. Ezt a nézetet a Vatikán viszont  nem osztja.

 

Robert Schuman, „Isten Szolgája”

Robert Schuman luxemburgi születésű német–francia kereszténydemokrata politikus volt, francia külügyminiszter, később miniszterelnök, az Európai Unió egyik alapítója.  Nőtlen, szerény és nem hivalkodó emberként ismerték.
Robert Schuman  római katolikus hite és a Vatikán iránti lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt. Nyilvánosan vallotta, hogy a pápa kinyilatkoztatásai nemcsak a katolikus doktrinákat határozzák meg, hanem az emberek lelkiismeretét is kötik, emellett IX. Pius pápa rendjének lovagja volt.
Schumanra nagy hatást gyakoroltak XIII. Leó tanításai,  XII. Pius pápa (akivel személyes jó kapcsolata volt), valamint a francia katolikus filozófus, Jacques Maritain írásai is, aki a kereszténydemokrácia alapjait rakta le a 20. században (Maritain munkássága nagyban hozzájárult Aquinói Tamás újrafelfedezéséhez, és egyik meghatározó alakja volt az emberi jogok egyetemes nyilatkozata megfogalmazóinak). Robert Schumant  már megilleti az „Isten Szolgája” megnevezés, folyamatban van boldoggá avatási eljárása.

 

Olvasson tovább: