Kereső toggle

A sötétség hídverője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Cikksorozatunk első részében bemutattuk annak a városnak a történetét, ahonnan az elmúlt száz évben Berlin egyik büszkeségének számító Pergamoni Zeusz-oltár származik. A kisázsiai Pergamont később Róma, majd a német birodalom is spirituális viszonyítási pontnak tekintette.

Pergamon szellemi, spirituális jelentőségét jól mutatja, hogy János apostol a Jelenések könyvében  úgy jellemezi, hogy ez az a hely, ahol a Sátán királyi széke van. Az apostol még azt is kijelentette, hogy az általa megnevezett Gonosznak ekkor, tehát a Kr. u. 1. század végén ez a város a lakóhelye. 

A babiloni kapcsolat

A Biblia egyértelmű tanúsága szerint e bukott természetfölötti lénynek vannak a Földön kiemelt jelentőségű tartózkodási helyei, kötődési pontjai. Az emberi civilizáció korai időszakában, már Nimród idején, az Eufrátesz menti Babilon volt egy ilyen pont, amely az Istennel szembeni lázadás központjaként szolgált.

Később, a Kr. e. 6. század elején a birodalommá növekedett Babilon volt az, amelynek királya Nabukodonozor lerombolta Jeruzsálemet, amelyről a Biblia úgy beszél mint Isten lakóhelyéről. Ugyanez a babiloni uralkodó romboltatta le a Salamon által építtetett Jeruzsálemi Templomot, amely Isten dicsőségének, a sekínának volt a tartózkodási helye. Ugyanő hurcolta fogságba Babilonba Isten választott népét, a zsidóságot.

A későbbiekben – János apostol tanúbizonysága szerint – a kisázsiai Pergamon vált a Gonosz földi lakhelyévé, majd Róma vette át ezt a szerepet. Már Péter apostol Babilonnak nevezte Rómát az Újszövetségben szereplő első levelében, és a zsidó rabbinikus hagyomány is egyértelműen Babilonnal azonosította Rómát. A későbbiekben a római katolicizmussal szemben fellépő bibliai megújulási mozgalmak szintén ezt az azonosítást hangsúlyozták,  mint például a reformáció elindítója, Luther Márton az 1520-ban megjelentetett Az egyház babiloni fogságáról című művében. Bibliai alapon álló teológusok sora szintén Babilonnak tekintette Rómát, tehát az Istennel szembeni lázadás, illetve a Gonosz földi központjaként látták a hét dombon épült, Tiberis parti várost.

A német Indiana Jones

A modern korban Berlin szellemi atmoszférájának különlegességét az adja, hogy a 19. század utolsó évtizedeitől ide gyűjtötték össze az említett ókori szellemi erőközpontok legfőbb mágikus tárgyait: a babiloni Istár-kaput, az ottani Felvonulási utat, amely Babilon főistenének templomához vezető díszút volt, illetve a pergamoni Zeusz-oltárt.  

Pergamonban 1871-ben kezdődtek meg a próbaásatások egy német építész, Carl Humann ösztönzésére. Két hatalmas dombormű került elő az oltár frízéből, melyeket Berlinbe küldtek, de sem ezek, sem az ezt követő küldemények nem részesültek különösebb figyelemben.

A fordulat 1877-ben történt, amikor Alexander Conze lett a berlini antik szobrászati gyűjtemény igazgatója. Ő elsőként ismerte fel, hogy a Humann által küldött domborműveken szereplő harci jelenetek nem mások, mint a pergamoni oltár gigászok küzdelmét ábrázoló frízének részletei. Arról ugyanis, hogy az oltár alsó, hatalmas frízének a gigantomachia (azaz gigászok harca az olümposzi istenekkel) volt a témája, egy Kr. u. 2. századi utazó fennmaradt leírása egyértelműen tudósított. A módszeres ásatások 1878-tól nyolc éven át folytak Pergamonban, melynek során az oltár döntő részét sikerült feltárni. A török állammal kötött megállapodás lehetővé tette, hogy a megtalált faragványok Berlinbe kerülhessenek.

A hatalmas építmény fokozatosan nyerte vissza az eredetit megközelítő formáját. Először csak egyes domborműveit állították ki, míg a többi a raktárakban porosodott. 1902-ben nyílt meg Berlinben a Spree folyó két ága által közrezárt Múzeum-szigeten a Pergamon Múzeum, amelyben már kísérletet tettek arra, hogy az oltárépítményt részben rekonstruálják, hogy így valamit érzékeltessenek az eredeti monumentalitásából.

Az első világháborút megelőző években Berlinben diadalmaskodott az úgynevezett Architektúra Múzeum gondolata, amely az egyes épületdíszítő elemeket az eredeti épülettel együtt kívánta bemutatni. Ennek jegyében készült el 1930-ra az újabb Pergamon Múzeum, amelyben a hatalmas oltár számára egy 47 méter hosszú, 30 méter széles és 18 méter magas, felülvilágító üvegtetővel ellátott  csarnokot építettek.

Szintén 1930-ban nyílt meg a Pergamon Múzeum tőszomszédságában az Elő-Ázsiai Múzeum, melynek két fő látványossága a babiloni Istár-kapu és a Felvonulási út volt. Mindkettőt német régészek tárták fel Robert Koldewey vezetésével 1899–1917 között. Mindkét építményt színes mázzal bevont kerámialapok sokasága borította. A feltárt leleteket folyamatosan küldték a német fővárosba, ahol zajlott a rekonstrukció aprólékos munkája.

Az Istár-kapu és a Felvonulási út eredetileg elsősorban mágikus céllal készült. A kapu és annak minden díszítménye Istárt, a szerelem, az érzékiség és a háború istennőjét dicsőítette, és a neki tulajdonított erőt kívánta mozgósítani az Újbabiloni Birodalom érdekében. Ezt voltak hivatva segíteni a kapun megjelenített mitikus állatalakok, bikák, illetve a jellegzetes kígyósárkányok, a mushussuk. A Felvonulási út mázas cserepei mitikus oroszlánokat ábrázolnak, melyek szintén szellemi lényeket jelképeznek.

A két építmény mágikus célját jól mutatja elkészítési módjuk. Az Istár- kaput egymás fölött két példányban építették meg. Az egyik a járószint felett mázas kerámiákkal borítva készült el, a másik a járószint alatt a földbe temetve mázatlan kerámiával, de ugyanolyan mitikus lények ábrázolásai díszítik azt is. A Felvonulási út hasonlóképpen két példányban készült, egy járószint feletti, mázas díszítményekkel és egy föld alá temetett, mázatlan ábrázolásokkal. A babiloniak ugyanis olyan utat és kaput akartak építeni – miként a Felvonulási út korabeli neve is mutatta – „amelyen az ellenség soha nem vonulhat végig”. A helyzet különössége, hogy e kifejezetten mágikus céllal készült építmények fölső mázas része a német ásatások következtében az 1890-es évek végétől Berlinben kapott helyet, míg e szorosan egybetartozó mágikus épületegyüttes alsó, mázatlan része továbbra is Babilonban található, ami így már több mint száz éve sajátos szellemi kapcsolatot jelent Berlin és Babilon között.

A germán fordulat

Az eredeti készítőik által nagy természetfeletti hatásúnak szánt Zeusz- oltár, Istár-kapu és Felvonulási út Berlinbe kerülése, majd újbóli felállításuk úgy tűnik, mintha nem maradt volna hatástalan az 1880-as évektől kezdve Németország történetére. Természetesen a különböző eseményeknek gyakran számos különböző befolyásoló tényezője lehet, ugyanakkor a kiemelt jelentőségű mágikus tárgyak, építmények hatását a Bibliában szereplő kijelentések alapján nem lehet semmisnek tekinteni. Ha gondolatkísérletként párhuzamba állítjuk az említett három építmény berlini pályafutását és a német történelem váratlan újkori fordulatait, különös egybeeséseket figyelhetünk meg.

Az egységes Német Császárság megteremtője, Otto von Bismarck kezdettől következetesen azt az alapelvet képviselte, hogy Németországot Európa vezető hatalmává kell tenni, de óva intett világuralmi célok követésétől. A pergamoni oltár Berlinbe érkezését (1886) követően, 1888-ban II. Vilmos trónra lépésével azonban váratlan fordulat következett be. Az új császár szakított a már több évtizede sikeres bismarcki politikai irányvonallal, és egy hatalmas gyarmatbirodalom kiépítésén keresztül világuralmi szerepet kívánt megszerezni Németországnak. Olyan eltökélten ragaszkodott e fordulat véghezviteléhez, hogy kész volt meneszteni az addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és vitathatatlan hatalmú Bismarckot.

Az első Pergamoni Múzeum megnyitását (1902) követően a német polgárok arról is értesülhettek, hogy Németország elutasította az Anglia által felajánlott hatalmi kompromisszumot, majd ennek következtében Anglia az addigi évszázados ellenségével, Franciaországgal kötött katonai szövetséget, és az így létrejött antant megalakulásától már egyenes út vezetett a minden addiginál nagyobb és pusztítóbb első világháború kitöréséhez.

A három építmény eredeti formájukhoz közelítő 1930-as helyreállítását követően rövid időn belül hatalmas és radikális változás következett be Németországban a nácik hatalomra kerülésével. A birodalomépítés központi kérdéssé vált. Minden addiginál nagyobb német birodalmat akartak megteremteni, és Hitler már a Mein Kampfban világossá tette, hogy a végső cél a világuralom megszerzése. Mintha az Újbabiloni Birodalom hatása érződött volna, mert Németország hirtelen az antiszemitizmus, a zsidóüldözés élharcosa lett.  Megdöbbentő, hogy miként sikerült rövid időn belül teljesen hatástalanítaniuk a több évszázados gyökerekkel rendelkező német filoszemitizmust, amit például a 18. századtól a pietista mozgalom is képviselt. Amiként Nabukodonozor babiloni uralkodó elhurcolta, deportálta Babilonba a zsidókat, a náci Harmadik Birodalom a világtörténelem legkegyetlenebb deportáló hatalmává vált.

A monumentális formában helyreállított pergamoni oltár egyértelműen bizonyítható hatást gyakorolt Hitler Németországára. Az oltár látványa nagyon megragadta a náci párt fiatal főépítészét, Albert Speert, aki szoros munkakapcsolatban állt a Führerrel. Minden fontosabb birodalmi épületet együttesen terveztek. 1934-ben Hitler őt bízta meg, hogy készítse el a náci párt évenkénti nagyszabású rendezvényének, a nürnbergi Birodalmi Pártnapoknak az építészeti keretét. A nürnbergi Zeppelin-mezőn felépült létesítmény rendezvénytere kétszázezer ember befogadására volt alkalmas, lelátóin hetvenezren fértek el.

A Zeppelin Tribün építészeti megjelenésén egyértelműen kimutatható a pergamoni oltár hatása. A főtribünről mondta el Hitler az igéző hatású beszédeit, innen hirdette ki a németországi zsidókat teljes jogfosztással sújtó faji törvényeket és a zsidósággal szembeni végső megoldás gondolatát. Nürnbergben tehát szinte teljes összhang valósult meg a beszédek és rendezvények szellemisége, valamint a pergamoni oltár, azaz „a Sátán királyi széke” formáját követő építészeti keret között.

Olvasson tovább: