Kereső toggle

A keresztény szabadságról

A helyesbítés helyesbítése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogy a magyar miniszterelnök az elmúlt hetekben a „keresztyén szabadság” kifejezést használta, ez rögtön a közbeszéd témája lett a médiában, ami jó. Sok ellenzéki megnyilatkozás szerint ez „értelmetlen, ellentmondásos fogalom, szamárság, mesterkélt szólelemény, abszurd újítás” – írja TGM a hvg.hu-n A keresztyén szabadság. Helyesbítés címmel, joggal bírálva emiatt ellenzéki elvbarátait. Azonban helyesbítése maga is további alapos helyesbítésre, pontosításra szorul.

 

Nyugati civilizációnk szabadságfogalma ugyanis egyáltalában nem születhetett volna meg a Szentírás nélkül, és hasonlóképp az emberi jogok alapvető eszméje sem. Ezek egyike sem vezethető le egyedül a görög-római kultú- rából, mindkettő nyilvánvalóan bibliai eredetű. (Jeruzsálem és Athén a mi örökségünk. Hetek, 2019. július 26.) A Bibliától érintetlen vagy kevéssé áthatott civilizációkban (például a távol-keletiek) egyáltalán nem is létezik hasonló tartalmú szabadságfogalom. Még a – jobbára ateista – francia felvilágosodás „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava is a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás értékrendjének importálása volt.

A szabadság örök feladat

 

A Biblia központi gondolata a szabadság. Isten az embert szabadnak teremtette, hiszen a saját képmására teremtette. A szabadság elvesztése az eredendő bűn következménye. Ezért a társadalmi-politikai szabadság szükséges előfeltétele a spirituális és erkölcsi szabadság. Ameddig az ember bűnös, azaz szellemi-morális értelemben nem szabad, nem képes közösségi létformáiban sem szabad társadalmi világokat alkotni, hiszen minden társadalmi-politikai elnyomásnak az oka az, hogy a bármiféle struktúrájú hatalomban lévők éppoly bűnösök, mint az általuk vezetettek, így az igazságtalanság minden rendszerben fellép. A politikai szabadság és a morális szabadság nem ugyanaz, de nem is választható el. Utóbbi előfeltétele az előbbinek, ezért nagyobb hangsúly esik rá – de a Szentírás mindenkor a társadalmi igazságosság és így a politikai szabadság pártján is áll. Ennek azonban története van: fokozatosan valósul meg – a szabadság továbbra is feladat, amelynek megvalósítása még előttünk áll. 

A peszach (húsvét) archetipikus alaptörténete a zsidó nép egyiptomi rabszolgaságából, „a rabszolgaság házából” való szabadulás. Csak a már kiszabadult nép kap Törvényt Istentől, amely – először csak a zsidó nép belső, nemzeti berendezkedésére vonatkozóan – megkezdte a korszakban általánosan elfogadott rabszolgaság intézményének fokozatos humanizálását, korlátozását, enyhítését, előkészítette felbontását: a kiválasztott nép tagjai emberi egyenlőségének kidolgozását. Ezek a törvények forradalmi újításnak számítottak akkoriban. Ha valaki adóssága és elszegényedése miatt zsidóként eladta magát rabszolgául egy másik zsidónak, hét év után ingyen, sőt ajándékokkal elhalmozva szabadon kellett bocsátani; a szexuálisan „igénybe vett” rabszolgalányt rendesen, szabad nőként feleségül kellett venni; a rabszolgát gazdája nemhogy nem ölhette meg, de még testi épségét sem károsíthatta maradandóan; a szökött rabszolgát tilos volt kiadni őt kereső gazdájának; és így tovább. 

Ez utóbbi törvény a júdeai római uralom időszakában sok esetben súlyos összeütközéshez vezetett a hűséges zsidók és a birodalom jogrendje között, mert utóbbi a szökött rabszolga kiadását halálbüntetés terhe mellett követelte meg. Sok elkötelezetten hívő zsidó a halált is vállalta a nála rejtőzködő szökött rabszolga kiadása helyett, vagy saját zsebéből fizette ki az árát gazdájának, ha erre lehetősége volt (ahogyan ezt például Pál apostol is felajánlotta Filemonhoz írt levelében Onészimoszért).

Az athéni – többségi – demokráciában Szókratészt halálra ítélték a görög istenségek kultuszának kritikája miatt, és Arisztotelész is emiatt kényszerült Makedóniába menekülni. Utóbbi ugyan két etikai művében már alapelvvé tette, hogy csak az önkéntes, kényszertől mentes cselekvés értékelhető valódi erkölcsi tettként – a kényszer alatt végrehajtott jótett valójában nem jó, hiszen nem a cselekvő döntése áll mögötte –, a szabadság mint etikai fogalom mégis Jézus szavaiban jelenik meg először (aki önmagát a peszachi áldozat jelképe megvalósulásaként értelmezte): „…megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. Felelének néki: Ábrahám magva vagyunk, és nem [rab]szolgáltunk soha senkinek: mi módon mondod te, hogy szabadokká lesztek? Felele nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, [rab]szolgája a bűnnek. A [rab]szolga pedig nem marad mindörökké a házban: a fiú marad ott mindörökké. Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (János evangéliuma 8:32–36) 

Ehhez két megjegyzést fűznék: 

1. A rabbinikus zsidó jogban kiközösítés járt azért, ha egy zsidó egy másikat rabszolgának nevezett (ez a júdeaiak fenti, sértődött visszakérdezésének kulturális háttere). 2. Jézus a szabadság fogalmát szellemi-erkölcsi tartalommal használja az addigi társadalmi státuszjelentésétől eltérően, ezért értik félre először hallgatói, mint az fenti kérdésükből kiderül. Jézus állítása szerint a valódi, elsődleges rabszolgaság a bűn cselekvésében áll – mint ami jóval súlyosabb függőség az emberektől való függőségnél –, és a valódi szabadság a bűntől való szabadság. Ez a mondat alkotta meg először a keresztény szabadság fogalmát, sőt ezzel egyáltalán a modern, etikai szabadságfogalom alapját, még ha nem is használta a „keresztény” kifejezést (bár e szó eredeti jelentése: khrisztianosz, azaz krisztusi, ezt pedig használja), nem pedig Luther, mint azt TGM írta. Miként egyszer a jobboldalisággal éppen nem vádolható Heller Ágnes – nyugodjék békében – fogalmazott egy magánbeszélgetésünkben: „Jézus Krisztus az első európai individuum.”

Péter apostol is Jézushoz hasonlóan fogalmaz 2. levelében: „… [a hamis tanítók] testi kívánsággal, bujálkodással elhitetik azokat, akik valóban elszakadtak a tévelygésben élőktől, szabadságot ígérvén azoknak, holott ők maguk a romlottság szolgái; mert akit valaki legyőzött, az annak [rab]szolgájává lett.” (2:18–19) A keresztény szabadság mindenekelőtt a bűntől való valóságos szabadság.

Pál apostol ennél is mélyebben és részletesebben fejti ki az etikai értelemben vett szabadság mibenlétét. Tanítása szerint az ószövetségi teokratikus állam a mózesi Törvény érvényesülését az államilag végrehajtott büntetésekkel kényszerítette ki, ezért a félelem (megfélemlítés), nem pedig az egyének belső meggyőződése alapján működött, s ez erkölcsi rabszolgaságot és gyermekkorúságot jelentett; míg ezzel szemben az Új Szövetség a Jézus vére által megszerzett bűnbocsánatból (kegyelemből) fakadó szabadságon alapul, ahol az egyén – e külső kényszer, a Törvény szankcióinak megszüntetése révén – már belső meggyőződése miatt, szabadon, saját döntéséből tartózkodik a bűntől, ez pedig az istenfiúság és etikai felnőttkorúság igazi állapota: „Mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a [rab] szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondviselők alatt van az atyjától rendelt ideig. Azonképpen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként; mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az Ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az Ő Fiának szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé [rab]szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Galatákhoz írt levél 4:1–7) Pál ezzel – Immanuel Kantot 1700 évvel megelőzve és egyben megalapozva – felismerte a heteronóm (kívülről kikényszerített) és autonóm (belső parancsnak engedelmeskedő) erkölcs közötti különbséget, melyek közül csak az utóbbi jelent valódi erkölcsöt, azaz megigazulást (igaz emberré válást): „Annakokáért a Törvénynek cselekedeteiből [megcselekvéséből] egy test sem igazul meg őelőtte: mert a bűn ismerete a törvény által vagyon. Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága (…) a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek (…) megigazulván ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által…” (Rómaiakhoz írt levél 3:20–24) A fentebb idézett, Galatákhoz írt levél konklúziója ez: „A szabadságban, amelyre Krisztus felszabadított titeket, álljatok meg, és ne kötelezzétek le magatokat újra a rabszolgaság igájával... csakhogy a szabadság ne legyen ürügy a test számára.” Ez a „krisztusi (azaz keresztény) szabadság”.

Ezért „..nem kaptatok [rab]szolgaság szellemét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Szellemét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyám! Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Uo. 8:15–16) Így tehát: „Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá.” (Korinthosziakhoz írt első levél 6:12), és: „Az Úr pedig a Szellem; és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság.” (Korinthosziakhoz írt második levél 3:17)

Összefoglalva: az ószövetségi Törvény kívülről (államilag végrehajtott büntetésekkel) kikényszerített megtartása nem eredményezett a szó etikai értelmében valóban igaz embe-reket, és ez az emberiség erkölcsi gyermekkorúságának állapota volt, hiszen a gyermek esetében még normálisnak mondható, hogy szülei jutalmazással és büntetéssel nevelik, ám ez még nem valódi erkölcs, mivel nem szabadságon alapul. Az Újszövetség korszakával azonban elérkezett az emberiség erkölcsi felnőttkorúságába való átlépés, az egészséges felnőtt ugyanis belülről vezérelten, szabad emberként törekszik arra, hogy jó ember legyen, és csak ez tekinthető az igaz ember állapotának. A modern pszichológia is megerősíti, hogy az egészséges felnőtt úgynevezett belső kontroll révén cselekszik, és a legtöbb pszichikai megbetegedés alapvető oka, ha valaki felnőttként is külső kényszernek, a büntetéstől való félelemnek (úgynevezett külső kontroll) engedelmeskedve teszi csak a jót. Az Újszövetségben az által, hogy Isten Szelleme az ember lényének legmélyére költözik be, a korábban külső isteni kontroll bensővé válik a lelkiismerettel együttműködve, s így az igaz ember szabadon, önmagából fakadóan dönt a jó mellett, mint ezt Jeremiás próféta évszázadokkal korábban előre jelezte: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem (…) Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek (…) mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (31:31–34)

Torzulások és fordulatok

 

Tamás Gáspár Miklós maga is meglepődött, hogy ellenzéki szerzőtársai mennyire nincsenek tisztában saját civilizációjuk gyökereivel: „Orbán Viktor nyilván erre célzott. Manapság kockázatos régi dolgokra utalni, mert a hagyomány sajnos feledésbe merül – de azt én se sejtettem volna, hogy ennyire fontos (és nemrég még közismert) gondolatra nem ismernek rá a hallgatók és olvasók.” Azonban ő is, aki szerint a „keresztyén szabadság” eszméje Luthertől származik („ettől a tekintélyi fölfogástól a reformáció szabadította meg a keresztyénséget”), megfeledkezik arról, hogy a reformáció atyja csak újrafelfedezte – és sajnos csak részlegesen – ezt az igazságot, amely Pál apostol leveleiben, azaz a Bibliában fogalmazódik meg először az emberiség történelmében teljes világossággal, teljes mélységében részletesen és alaposan kifejtve.

Abban azonban sajnálatos módon igaza van, hogy az apostolok kora után mindössze háromszáz évvel, a konstantini–theodosiusi fordulat, és annak főideológusa, Ágoston az egyház és a római Birodalmi állam egyesítésével visszahozta a kereszténységbe az ószövetségi modellt: a hit és erkölcs állami, azaz külső, megfélemlítéssel való kikényszerítését, azaz megalapította a katolikus vallást, amely üldözni kezdte a Biblia ezen igazságának keresztény képviselőit. Mindez a 6. században Justinianosz császár jogszabályai által válik teljessé, amelyek például megtiltották a katolikus egyháztól eltérő szemléletű keresztény közösségeknek az „egyház” név használatát, bevezették a szekta pejoratív fogalmát, és a birodalmi egyház vagyonelkobzással és más súlyos szankciókkal sújtotta a hitben eltérő nézeteket vallókat és a zsidóságot (ateisták ekkoriban nem nagyon voltak). Valóban igaz tehát, hogy az egyház – amennyiben ez egyáltalán annak mondható – ekkor olyan eltorzult korszakába lépett, amelyben a szabadság ellenségévé vált. A „keresztény szabadságot” önellentmondásként értelmező zsurnaliszták valószínűleg egyedül ezt a korszakot ismerik az egyház történelmének, ezért vélekednek így.   

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, ha már TGM a hagyomány alapos ismeretét kéri számon, hogy – ezt kevesen tudják – Aquinói Tamás, a legnagyobbnak tartott katolikus teológus fogalmazta meg újra a lelkiismereti szabadság eszméjét először, amikor felhívta a figyelmet, hogy ha egy keresztény meg van győződve igazságáról, azt még a pápával és tanítóhivatalával szemben is erkölcsileg köteles hangoztatni, akár a halált is vállalva, de ez a sporadikus gondolata valahogy elsikkadt; majd pedig Joachim de Floris (Gioacchino da Fiore) ciszterci szerzetes jelentette be, hogy 1260-tól megkezdődik a Szentlélek korszaka, amikor is a hierarchikus államegyház felbomlik, a neki való engedelmesség követelménye megszűnik, és minden keresztény a Szentlélek belső vezetését követve kezd majd élni (ő maga ezt nem érte meg, de – természetesen azonnal – betiltott könyve futótűzként terjed el a szerzetesrendekben és teológiákon, előkészítve mind a protestantizmust, mind a felvilágosodást). 

Mindezek nyomán igaz ugyan, hogy a hit általi megigazulás fentebb ismertetett újszövetségi eszméjét Luther kezdte el újra – részlegesen és egyoldalúan – felfedezni és kibontani, és törte át politikailag is az ezzel szembeni ellenállást Európában, de az is tény, hogy sem Luther, sem Kálvin nem szakadt még el az államegyház ágostoni eszméjétől, csak a nemzetek feletti, internacionalista katolikus államegyházat a nemzeti államegyház ideájával váltották fel. Ez az oka, hogy az európai, kontinentális protestantizmus (református és evangélikus egyházak) a mai napig a nemzeti államegyházi modellben gondolkodnak. Kálvin Genfben vallási diktatúrát vezetett be, a kálvinizmus éppúgy inkvizíciót működtetett, mint a katolicizmus, halálbüntetéseket szabott ki hitbeli kérdések miatt, Luther pedig a német választófejedelmekkel való – a reformáció politikai áttöréséhez nélkülözhetetlenül szükséges – szövetsége miatt nem lépett tovább az ágostoni – nem biblikus – hagyomány felszámolásában.

A reformáció továbblépését az angol – hívő – felvilágosodás protestáns filozófusai hozták meg (Locke: Levél a vallási türelemről), akik elvi síkon világossá tették, hogy a hit természeténél fogva nem kikényszeríthető. A katolikusok és kálvinisták által egyaránt folytatott európai üldöztetések elől Észak-Amerikába menekülő puritánok, kvékerek stb. maguk sem voltak egységesek, James Madison szomorúan állapítja meg Memorandum és tiltakozás az egyházi adók ellen című beszédében, hogy a lelkészek állami fizetésével szemben egyedül a mennoniták és a kvékerek foglalnak állást, a katolikusok, anglikánok, kálvinista puritánok nem (utóbbiak az Újvilágban is kőkemény, kátrányba és tollba hempergető inkvizíciót működtettek városaikban). Madison ott biblikus keresztény bölcsességgel fejti ki, hogy a hit természetével ez mélyen ellentétes, és világosan állást foglal az egyház és az állam elválasztása mellett. Az USA alkotmányozási folyamatának dokumentumaiban azután az idézetek mintegy hetven százaléka a Bibliából származott; és a kvéker főbíró, William Penn (a róla elnevezett, kvéker lakosságú Pennsylvania tartomány tulajdonosa és vezetője) volt az első, aki a lelkiismereti szabadságra való következetes hivatkozásával először hozott felmentő ítéletet egy hitbeli kérdést illető perben az Újvilágban. (Bírói vezetése alatt az akkor még „vadnyugatnak” számító Pennsylvaniában hetven éven át egyetlen gyilkosság sem történt.) A kvékerek fő eszméje a hívők Szentlélekkel való beteljesedését és általa való vezetettségét következetesen és központi fontosságúként hangsúlyozta, így a nyugati politikai filozófiában az eredeti evangéliumi–páli szabadságfogalom először nyerte vissza teljes tisztaságát, és vált az Egyesült Államok politikai berendezkedésének végül meghatározó tényezőjévé. Az első generációs, alapvető emberi jogok (a lelkiismeret, a vallás, a szólás, a tanítás, a gyülekezés, a sajtó stb. elidegeníthetetlen, egyéni és közösségi szabadsága) eszméjének mindegyike a kereszténység páli tanításának forrásából fakad.

A szabadság mai ellenségei

 

Terjedelmi okokból ennél alaposabban itt nincs helyem mindezen folyamatok taglalására, csak annyit tartok még fontosnak megjegyezni, hogy amennyiben nyugati civilizációnk hagyományáról beszélünk, tudatosítanunk kell, hogy annak keresztény vonulata több, egymással ellentétes szálat tartalmaz. A kereszténydemokrácia katolikus válfaja csak a II. Vatikáni Zsinat során ismerte el az egyház és az állam elválasztását, akkor is felemás és kényszeredett módon, dokumentumaiban hangsúlyozva, hogy csak az időszak kényszerének engedelmeskedik, de fenntartja az ágostoni alapeszmét. A protestantizmus két fő európai kontinentális irányzata (kálvinizmus és lutheranizmus) szintén nemzeti államegyházakban gondolkodik. Csak az amerikai evangéliumi neoprotestantizmus számolta fel ezt a téves ideát teológiájában, és tért vissza a páli tanításhoz (ezért nem értik az európai baloldaliak és neoliberálisok az amerikai republikanizmus lényegét). A kereszténydemokráciának nem egy, hanem legalább három fő, egymástól jelentősen eltérő elmélete létezik, és döntő kérdés, hogy ezek közül melyik útra lépünk.

Az ateista jellegű, francia típusú felvilágosodás – amely az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat importálására épült – szabadságeszményére igen jellemző tény, hogy az Isten trónfosztásával és az ész megkoronázásával párhuzamosan a jakobinus diktatúrát és terroruralmat is hamar bevezette, ezt meg is ideologizálta (ami aztán a marxista-leninista, bolsevik proletárdiktatúra eszmei alapjává is lett, ami Marxnál magánál is megfogalmazódott már). Az ateista baloldal hagyománya történelmileg sokkal kevésbé ragaszkodik a szabadsághoz, mint a keresztény, protestáns, angolszász felvilágosodás kifejlett amerikai formája. A „keresztyén szabadság” fogalma tehát nemhogy nem ellentmondásos, hanem a nyugati szabadságfogalom és az emberi jogok eredeti forrása. Nem véletlen, hogy az ateista, baloldali és neoliberális ihletettségű LMBTQ- és hasonló mozgalmak ma már a hívők szólás-, tanítás- és sajtószabadságát igyekeznek korlátozni, teljesen inkorrekt populizmussal fasizmusnak bélyegezve a keresztény igehirdetők és közéleti szereplők övékkel ellenkező szabad véleményét, kulturális, sőt jogi szankciókat követelve – és elérve – ellenük. A lelkiismeret és annak kinyilvánítása – és a közélet befolyásolása – mindenkire érvényes szabadságát ekként már nyíltan megtagadva, a közjó fogalmát fasiszta fogalomként megbélyegezve (jóllehet az egyén csak egy jól működő közösségben, például ép családban lehet valóban boldog), s a lelkiismeret szabadsága helyett a legalapvetőbb emberi közösségi struktúrákat (családot stb.) romboló vágyak kiélésének és az emberi lelkiismeret – az emberi lényeg – transzhumanista felszámolásának korlátlanul individualista szabadságát követelve a klasszikus liberalizmus alapértékeivel helyezkednek szembe, hazug módon hivatkozva azokra. 

Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy ez a tendencia az igaz keresztényeket ma újra szabadságharcra kényszeríti minden eddigi, vérükkel kivívott értékük védelmében, amelyben végül újra győztesek lesznek, mint eddig is. Mert „mindenki, aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek”, mert „akit valami legyőzött, az annak rabszolgája”. A neoliberalizmus szóban a „neo” előtag: fosztóképző. A Messiás először a szellemi-erkölcsi szabadság helyreállítása végett jelent meg, mert ez a társadalmi-politikai szabadság előfeltétele, amelyet második eljövetele során valósít majd meg, ha az emberiség állapota erre megérik. Amíg ő távol van, addig nincs tökéletes megoldás, feladatunk a relatíve leginkább élhető társadalom folyamatos fenntartása. Ebbe pedig a keresztény állampolgárok többiekével egyenrangú szabadsága és közéleti érdekérvényesítése is beletartozik. 

 

Olvasson tovább: