Kereső toggle

Dezinformáció, a KGB csodafegyvere

Kádárék kiszolgálták a szovjet titkosszolgálatot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kádár János lelkesen támogatta a KGB anticionista titkosszolgálati akcióját, amivel tömeggyilkos terroristákat képeztek ki és vetettek be zsidó célpontok ellen – derül ki Ion Pacepa tábornok, a román hírszerzés egykori vezetőjének könyvéből.

 

„A dezinformáció olyan, mint a kokain. Ha valaki egyszer vagy kétszer szippant belőle, még nem biztos, hogy megváltozik tőle az élete. De ha mindennap használja, akkor függővé válik – egy másmilyen emberré” – így magyarázta a KGB főnöke, Jurij Andropov egyik legtehetségesebb tanítványának, Ion Mihai Pacepa román hírszerző tábornoknak a tudatos megtévesztés alapelvét.

Ma, amikor lépten-nyomon az álhírek – angol kifejezéssel a fake news – közvéleményformáló veszélyeire figyelmeztetnek, érdemes emlékeztetni arra, hogy a tudatos dezinformáció az emberiséggel egyidős. A Biblia első lapjain olvashatunk arról, hogy a kígyó milyen „álhírekkel” befolyásolta Évát: az igazság magva köré (a jó és gonosz tudásának fáját Isten eltiltotta az embertől) egy hamis értelmezést épített (mintha egy fáról sem ehettek volna), ami negatív színben tüntette fel Istent (mondván, azért tiltott, nehogy az ember olyanná váljon, mint ő). De ugyanígy álhíreket terjesztettek Jézus feltámadása után a főpapok megbízásából a sírt őrző katonák is, mondván: a tanítványok ellopták a holttestet.

Dezinformációval igyekezett Octavianus is befeketíteni ellenfelét, Marcus Antoniust. Pénzérméket veretett, amelyen Antoniust gyengének és Kleopátra bábjának ábrázolták. A lejáratás később is virágzott: Marie Antoinette például soha nem mondta a neki tulajdonított cinikus tanácsot („Ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot”), mert csupán tízéves volt, amikor Rousseau a Vallomások című művében idézte az elhíresült mondatot, bár ő nem a királynénak tulajdonította azt. A forradalom hangulatkeltésében azonban a propaganda olyan sikerrel terjesztette el a hamis változatot, hogy azt ma is sokszor emlegetik, időnként még történelemtanárok is.

Andropov találta ki Gorbacsovot

A modern dezinformációs stratégiát azonban a Szovjetunióban a KGB szakemberei fejlesztették tudományos szintre – állítja Pacepa tábornok a 2012-ben az Egyesült Államokban megjelent Disinformation (Dezinformáció) című könyvében. Ion Pacepa nevét harminc évvel ezelőtt ismerték meg sokan Magyarországon is, amikor az 1979-ben Nyugatra szökött hírszerző parancsnoknak először szamizdatként, majd a rendszerváltás után több utánnyomásban megjelent magyarul a Red Horizons (Vörös horizontok) című önéletrajzi kötete, a Ceauşescu házaspár hajmeresztő történeteivel. Pacepa a legmagasabb rangú titkosszolgálati tábornok volt, aki a hidegháború alatt Nyugatra disszidált. A román hírszerzés fejeként az utasításokat egyenesen Moszkvából kapta, a KGB parancsnokától, Jurij Andropovtól.

Andropov, aki 1969 és 1982 között vezette a hírhedt szovjet titkosszolgálatot, azt is elmagyarázta Pacepának, hogy a KGB tevékenységének csupán kisebbik része a klasszikus hírszerzés, ennél sokkal nagyobb erőfeszítést tesznek a dezinformáció előállítására és terjesztésére, aminek a célja a belföldi vagy külföldi közvéleményben félrevezető hírek, értelmezések, állítások tudatos elhitetése, a KGB által meghatározott céloknak megfelelően.

Andropov saját magáról is sikerrel terjesztett hamis képet Nyugaton, miután 1982-ben Brezsnyev utódjaként a szovjet kommunista párt főtitkárának választották. Bár a Sztálin utáni szovjet rendszer egyik legsötétebb szereplője volt (budapesti nagykövetként fő szerepe volt az 1956-os forradalom eltiprásában és Nagy Imre kiszolgáltatásában Kádárék részére, valamint részt vett az 1968-as csehszlovákiai és az 1980–81-es lengyelországi megtorlások megtervezésében, továbbá személyesen irányította a KGB hírhedt Tizenhármas osztályát, amelynek feladata az orosz emigránsok és a Szovjetunió politikai ellenfeleinek a likvidálása volt külföldön), Nyugaton mégis mint „mérsékelt reformert” köszöntötték megválasztásakor. Olyan embernek tartották, aki érti és ismeri az európai kultúrát, szeret jazzt hallgatni, angolul olvas irodalmat és szeret skót whiskyt kortyolgatni. Ez utóbbi már csak azért sem volt igaz, mert amikor megválasztották, Andropov már végzetes vesebetegségben szenvedett, így nem ihatott semmilyen alkoholt.

Bár Andropov a betegsége miatt rövid időt töltött pártfőtitkárként, ő fedezte fel és hozta a hatalom csúcsa közelébe Mihail Gorbacsovot, akit Pacepa szerint még egyetemistaként az ötvenes évek elején szervezett be a KGB, majd az egyetem után Andropov védőszárnyai alatt gyakornokoskodott az állambiztonság központjában, a hírhedt Ljubljanka-épületben. Mindketten Sztravopolban kezdték a karrierjüket és Andropov volt, aki beválasztatta Gorbacsovot a Politikai Bizottságba is. Konsztantin Csernyenko 11 hónapos intermezzóját követően Gorbacsovot 1985-ben meg is választották a párt főtitkárának.

A román tábornok azt állítja, hogy Andropovtól hallott először a glasznoszty (nyitás) és a peresztrojka (gazdasági-társadalmi átalakítás – a fogalom a „gyorsítás” [uszkorenyije] jelszavából ered) – arról a két kulcsszóról, ami Gorbacsov politikájának a védjegye lett. Valójában mindkét fogalom a Nyugat megtévesztésére született, azt a látszatot keltve, hogy a szovjet vezetők a kommunista rendszer emberközpontú és demokratikus reformjaira törekednek.

Ebből semmi nem volt igaz: Andropov szemrebbenés nélkül engedélyezte a KAL007 számú koreai utasszállítógép lelövését, Gorbacsov pedig mindent megtett a csernobili atomkatasztrófa tényének és következményeinek eltitkolásáért, tízmilliók életét kockáztatva ezzel. Más kérdés, hogy a robbanás ereje végül a dezinformációs stratégiát is feltörte (Csernobil és a hazugság fala. Hetek, 2019. június 14.)

Az anticionista világösszeesküvés

Ma már köztudott, hogy a szovjet állambiztonság számos nyugati értelmiségit és békeaktivistát támogatott annak érdekében, hogy a nyugati közvéleményt az „imperialista”, „háborús uszító” Egyesült Államok ellen hangolja, és ehhez egy sor intézményt és szervezetet hozott létre a demokratikus országokban. Kevesebb szó esik arról, milyen befolyással rendelkezett a KGB az arab világban, és mekkora felelősség terheli Andropovot a hetvenes évektől kezdve a terrorizmus világméretű elterjedéséért.

Andropov soha nem bocsátotta meg Izraelnek azt, hogy az 1967-es hatnapos háborúban a zsidó állam megszégyenítette a Szovjetunió két legfontosabb közel-keleti szövetségesét, Egyiptomot és Szíriát. A válaszcsapás két irányban indult. Egyrészt beindították az Izrael elleni propagandát, azt sulykolva, hogy a „cionizmus náci jellegű rasszizmus”. Az ENSZ Közgyűlése 1975-ben a szovjet befolyás alatt álló harmadik világbeli országok támogatásával meg is szavazta történelmének talán legszégyenletesebb határozatát, miszerint a „cionizmus a rasszizmus és a faji diszkrimináció egyik formája”.

Az arab világot – ahol mindig is megvolt a fogékonyság a zsidóellenességre, gondoljunk csak Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti Hitlerrel kötött szövetségére (Az Endlösung és a Közel-Kelet. Hetek, 2015. június 19.) – a szovjet és más kelet-európai ügynökök elárasztották a Mein Kampf és a Cion bölcseinek jegyzőkönyve (a cári titkos-szolgálat által készített dezinformációs pamflet) arab nyelvű fordításaival. Az iszlám világ felé irányított propaganda része volt az, hogy az Egyesült Államokat a zsidó állam bábjának, cionista „láncoskutyának” állították be, ami kényelmesen beleillett a „zsidó világuralomról” szóló hagyományos antiszemita klisékbe, így nyugaton is sok követőt talált, egészen a mai napig. (Sajátos módon, miközben Donald Trumpon próbálnak fogást találni az „orosz befolyás” vádjával, a liberális média és a politikai-kulturális elit jelentős része ma a KGB által kitalált dezinformációs sémák alapján viszonyul az Egyesült Államokhoz és Izraelhez – Jeremy Corbyntól Alexandria Ocasio Cortezen át Roger Watersig.)

Emellett Andropov mozgósította a KGB által kiképzett palesztin terroristákat, és ezzel megkezdődtek a politikai célú repülőgép-eltérítések és más „cionista célpontok” (repülőterek, szállodák, vonatok, kereskedelmi irodák) elleni támadások. A felelősséget a KGB által irányított terrorcsoportok – például a George Habbas vezette Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) szervezet  – vállalták.

Terror Internacionálé

A KGB vezetője az anticionista kampány eredményeit látva 1972-ben beindította a SIG (Szionisztkije Goszudarsztva – Cionista kormányzatok) fedőnevű akciót, amelynek célja az volt, hogy az iszlám világot az Egyesült Államok esküdt ellenségévé tegyék. Ennek érdekében Andropov mozgósította a szovjet blokk legmegbízhatóbb arabbarát titkosszolgálatait, a bolgár, a magyar és a román állambiztonságot. Pacepa tábornok könyvében leírja, hogy ez ügyben Budapesten személyesen találkozott a hetvenes évek elején Kádár Jánossal, aki rendkívüli érdeklődést tanúsított az anticionista titkos-szolgálati tervek iránt. „Tudtam, hogy Kádár alapította a magyar külföldi hírszerzést, de az még 1949-ben volt. Most, hogy találkoztunk, azt hittem, hogy ezer más fontosabb ügy köti le a figyelmét, de tévedtem. Az SIG-akció a szovjet blokk vezetői figyelmének az előterében volt azokban a napokban” – írja Pacepa.

A megállapodások értelmében a kommunista országok intenzív segítséget nyújtottak a palesztin terroristáknak: Kádár János vendégeként Magyarországon pihentek és gyógykezeltették magukat olyan tömeggyilkosok, mint Carlos, a Sakál, aki élethosszig tartó büntetését tölti egy francia börtönben és 2017-ben azzal dicsekedett, hogy „80 embert ölt meg személyesen, többet, mint bárki más a palesztin ellenállásból”. A csehszlovákok a színtelen, szagtalan Semtex robbanóanyagot szállították a terroristáknak. Václav Havel a rendszerváltás után azt mondta, hogy a prágai rezsim „150 évre elegendő robbanóanyagot adott át a terrorcsoportoknak”. A románok a hamis okmányokért voltak felelősek, de még a kubaiak is besegítettek: ők készítették a világon a legjobb duplafenekű bőröndöket, amelyekben pénzt, fegyvereket és Semtex-kötegeket lehetett szállítani.

Az SIG-akciónak rengeteg halálos áldozata lett a Szovjetunió összeomlása után is. Ráadásul úgy, hogy közben az orosz felelősség a hatékony KGB-s dezinformciónak köszönhetően elhomályosult a köztudatban. (Orosz lábnyomok: Mi köze Moszkvának a libanoni háborúhoz? Hetek, 2006. szeptember 6.) Ma sokkal többen vannak nemcsak az arab-iszlám világban, hanem a nyugati társadalmakban is azok, akik a Közel-Kelet bajaiért az Egyesült Államokat és Izraelt teszik felelőssé, mint akik az oroszokat. Andropov, ha élne, büszke lehetne másik, Gorbacsovnál jóval fiatalabb szentpétervári tanítványára.

 

 

Olvasson tovább: