Kereső toggle

Üldözöttekből elismertek

30 éve jegyezték be a Hit Gyülekezetét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1988-ban a kommunista egyházpolitika még a társadalomra veszélyes csoportként tekintett a Hit Gyülekezetére, amelyet 1989 májusában ismertek el bejegyzett egyházként. Cikkünkben három „őshites” is elmondja, hogyan élték meg a változást.

„A Hit Gyülekezete tevékenysége, a bemutatott szervezeti szabályzat, annak minden részlete kétséget kizáróan bizonyította a döntéshozatalra most jogosult számára – vagyis számomra – azt, hogy tevékenységükben nincsen semmi törvénysértő, ellenkezőleg, azokkal az erkölcsi értékekkel, amelyeket képviselnek, tevékenységük eredményeivel az ország gazdagodását is képesek szolgálni.” – ezekkel a szavakkal indokolta Sarkadi Nagy Barna, az Állami Egyházügyi Hivatal (AEH) elnökhelyettese az állami elismerésről szóló döntést a Hit Gyülekezete vezetőinek 1989. május 26-án.

A találkozót – és benne a fenti nyilatkozatot – Vitézy László rendező az 1989-ben forgatott Hit című dokumentumfilmje megörökítette. Amikor a forgatás 1988 telén elkezdődött, a készítők – és az érintettek – sem tudták, hogy a bemutatni kívánt illegális karizmatikus közösség alig fél év múlva állami elismerést kap. Sőt, a film első felében az ÁEH osztályvezetője még egy korábbi, elutasító határozatot olvas fel, amely szerint „a Hit Gyülekezete néven működő vallási közösség tevékenysége nem egyeztethető össze társadalmi berendezkedésünkkel”.

A gyors fordulat tudatos stratégiaváltásra utal. Vörös Géza történész a Rubiconban tavaly írt cikkében felidézi, hogy 1989. április 16-án az állambiztonsági vezetők parancsnoki értekezletén Horváth József vezérőrnagy továbbra is az egyházak hosszú távon történő megszűnését prognosztizálta, annak ellenére, hogy kénytelenek elviselni a jelenlétüket. „Számítsunk arra, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott társadalmi légkörhöz és az átmeneti időszak feszültségeinek »levezényléséhez« partnerként kell az egyházakkal számolni” – mondta a Belügyminisztérium III/III csoportfőnökség vezetője.

Az „átmeneti időszak feszültségeinek” enyhítéséhez járulhatott hozzá a Hit Gyülekezete elismerése, amely az ÁEH egyik utolsó döntése volt – a hivatal néhány héttel később jogutód nélkül megszűnt. Annyira fontos lett a hatalom számára a legnagyobb létszámú magyarországi karizmatikus közösség legalizálása, hogy nem várták meg vele az új egyházügyi törvényt, hanem az évszázados, még Ferenc József császár által hozott 1895-ös jogszabály alapján jegyezték őket be. Ezzel lezárult egy korszak, ami az ötvenes évek elejétől fogságban tartotta, megfélemlítette és manipulálta az egyházakat. (Az ÁEH tevékenységéről lásd interjúnkat Soós Viktor Attila egyháztörténésszel a 22. oldalon.)

Bár a hivatalosan elismert felekezetek is a legszigorúbb kontroll alatt álltak (például egyetlen betűt sem nyomtathattak ki egyházi kiadványként, és egyetlen képet sem tehettek ki a templom falára az Állami Egyházügyi Hivatal engedélye nélkül), az illegális csoportok helyzete még ennél is veszélyeztetettebb volt. Az „engedély nélkül működő csoportokról” készült szigorúan titkos 1986-os jelentésében az ÁEH négy közösséget nevezett meg, ezek közé tartozott a Budaörsről indult, de ekkorra már számos településen jelen lévő „Hit Egyháza”. (A másik három közösség: a „szakadár” adventisták, a Hare Krisna és a Jehova Tanúi voltak.)     

Az 1979-ben formálódott közösség nem kívánt betagozódni a kommunista egyházpolitikát szolgáló ernyőszervezetbe, a Szabadegyházak Tanácsába. A hatalom kifejezetten veszélyesnek tekintette a Németh Sándor által alapított és vezetett „Hit Egyházát”, amellyel szemben az állambiztonság országszerte fellépett.

Ennek a titkosrendőrségi akciónak a része volt, hogy utasították a Szabadegyházak Tanácsának elnökét, Szakács József adventista lelkészt – aki 1956 és 1985 között az állambiztonság ügynökeként is tevékenykedett –, hogy „kísérje figyelemmel Németh Sándor tevékenységét, tapasztalatairól írásban számoljon be”. (A közelmúltban kutathatóvá vált ügynöki és más jelentésekből az Új Exodus magazin 2019. júniusi száma közöl majd szemelvényeket – a szerk.)

Köbel Szilvia egyháztörténész szerint az ÁEH „1986-ban további feladatként jelölte meg a közösséggel kapcsolatban, hogy káros tevékenységüket elszigeteljék és befolyásukat csökkentsék”, továbbá azt, hogy „az egyházi sajtó felhasználásával lelepleztessék őket”. Ennek következtében a közösség még csak választ sem kapott 1985-ben beadott kérelmére, amelyben az állami elismerésüket kérték, annak ellenére, hogy ekkor már országos hálózattal rendelkeztek és nemzetközi támogatók (köztük amerikai kongresszusi képviselők és nyugati sajtószervek) is felléptek az érdekükben.

Amikor 1988-ban a Hit Gyülekezete megismételte a beadványát, végre megérkezett az ÁEH válasza, ami a teljes elutasítás volt. Az ÁEH által előzetesen készített állásfoglalás jól tükrözi, hogy az ekkor már elkezdődött társadalmi átalakulás az egyházpolitikát semmilyen szinten nem befolyásolta. Feltűnő, hogy a Hit Gyülekezetével szemben a kommunista állambiztonság olyan vádakat és stratégiát fogalmazott meg, amelyek jóval a rendszerváltás után is érvényesültek a közösséggel szemben.

Az 1988 nyarán keletkezett dokumentumban az egyik fő kifogás a Hit Gyülekezete politikai aktivitása: „A csoport vezetői kapcsolatot létesítettek és tartanak fenn a radikális ellenzék egyes képviselőivel. Miközben taktikai okokból látszólag a legalitás elnyerését szorgalmazzák, velük egyetértve az állami szervekkel s hatóságokkal való szembenállás fokozására, helyzetük kiéleződésére törekednek.” A másik kommunista vádpont a „családellenesség” és a „diktatórikus vezetés”: „A befolyásuk alá került személyeket – főleg fiatalokat – a szigorú alá- fölérendeltséghez való alkalmazkodás, a vezetői tekintély és útmutatás kritika nélküli elfogadása révén, lelki kényszer alkalmazásával szembeállítják családjukkal, elszakítják őket munkahelyüktől, választott hivatásuktól.”

De talán a legárulkodóbb megállapítás az, hogy a „Belügyminisztérium illetékeseivel egyeztetett álláspontunk szerint a csoport vezetőinek személye sem nyújt garanciát vallásfelekezetként történő működésük elismeréséhez. A »Hit Gyülekezete« néven működő vallási közösség tevékenysége nem egyeztethető össze társadalmi berendezkedésünkkel.” A belügy frusztráltságát nyilvánvalóan az okozta, hogy – számos más közösséggel szemben – nem sikerült az állambiztonságnak ellenőrzése alá vonni a közösséget.

Kevesebb mint egy évvel később a hatalom kénytelen volt engedni, ám ezt a meghátrálást távolról sem tekintették véglegesnek. Az ÁEH megszűnése után Horváth József vezérőrnagy már a következő időszakra készítette fel az állományt. A III/III csoportfőnöke 1989. június 13-án ezt mondta: „A jövőben megszűnik a konkrét beavatkozás az egyházak belügyeibe. Eddig az volt a cél, hogy visszaszorítsuk, elsorvaszszuk őket.” Az állambiztonságnak azonban továbbra is feladata volt a közösségek ellenőrzése. Garantálták az ügynökök és SZT-tisztek számára a védelmet, sőt szükségesnek látták új munkatársak bevonását is a 1989-90 utáni korszakra: „A jövőben megszűnik a részletes beleszólás, de megmarad az információszerzés,

a befolyásoló tevékenységünk. Továbbra is biztosítjuk a hálózati személyek védelmét, az ezzel kapcsolatos aggodalmak alaptalanok. … Az új szervezetek felállása után az illetékes szervekkel fel kell venni a kapcsolatot. … Nem szabad a hálózatépítéssel leállni, változtatni kell, ha indokolt. … Az „SZT”-állománnyal kapcsolatban sokkal nagyobb szerepet, bővebb hatáskört kell kialakítani. A jövőben elsősorban arra kell törekedni, hogy az állományt a „civil” életből szervezzük. Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz feladat áll előttünk, hogy megtaláljuk helyünket a jövőben és biztos fogódzókat leljünk. Úgy látom viszont, hogy ez része hitünknek, meggyőződésünknek, hivatásunknak, tehát nem idegen tőlünk.” – mondta a belügyi csoportfőnök. Horváth Józsefet 1990 januárjában a Dunagate botrány után nyugdíjazták, és a csoportfőnökséget is megszüntették. Azt, hogy az elbocsátott légió hol és hogyan folytatta, a jövő történészeire vár kideríteni.

 

Uzoni Márta: Az illegalitás megerősített bennünket

Illegalitásban voltunk, és ez önmagában meghatározta, hogy mindenhez engedély kellett, amit persze mi nem tudtunk – és nem is akartunk – betartani. De volt bennünk egy belső bizonyosság, hogy a kormányok jönnek mennek, mi pedig Isten munkáját végezzük. Viszont ez az egész illegális időszak adta helyzet a túlélést erősítette bennünk. Egységben volt a közösség, tudtuk, hogy nem szabad megosztást hozni. Nagyon odaszántan, hitvalló módon élt szinte mindenki. Sokan emiatt az egzisztenciájukat is feláldozták, mert megtudták róluk, hogy keresztények, és elveszítették az állásukat. A közösség egységét mégis megerősítette ez a túlélő helyzet. Rendszeresen kérdés volt, miként tudunk működni a rendőrségi razziák közepette. Volt, hogy úrvacsorakor ott várták a rendőrök a keresztényeket, és rögtön megszondáztatták őket. Rendszeresen ott álltak az istentiszteleti ház előtt a rendőrautók.
De bármennyire is nehéz volt, mégis jól éreztük magunkat. Örülünk most a szabadságnak, de ennek veszélye, hogy elkényelmesedik az ember. Mi ezt akkor nem tehettük meg, állandó készenlétben, teljesen kizárt és ellehetetlenített helyzetben voltunk. Ilyen légkörben kellett minden nap túlélni, fejlődni, növekedni és építkezni – amihez persze nem kaptunk engedélyt, de mégis csináltuk. Férjem, Péter állandóan levelezésben állt a hatóságokkal, kérelmeket, beadványokat, tiltakozásokat fogalmazott. Akkor úgy tűnt, hogy a leveleknek nem sok értelme volt, de talán a hatóságok mégis úgy érzékelték, hogy ezek nem adják fel. Hálás vagyok ezért az időszakért, mert nagyon elkötelezetté tette az embert az, hogy tényleg tudtuk, mivel járhat és jár is a hit vállalása. A társadalom, a család, a munkahely részéről rendszeresen emlékeztettek bennünket erre.
A legalitás megszerzése váratlanul történt, de ez is egy folyamat volt. Nem sokkal előtte még hivatalosan azt közölték velünk, hogy minden istentiszteletünk és minden tevékenységünk bűncselekmény, de ezt nem fogadtuk el, kerestük az elismertetés lehetőségét. Néztük, kikkel lehetséges összefogni, talán úgy könnyebben megkapjuk. De aztán láttuk, hogy nem érdemes senkivel se összefogni, mert magunknak is sikerülni fog. Nagy áttörés és nagy öröm volt, amikor megkaptuk a jogi elismerést. Nagyon fontos volt az is, hogy Németh Sándor hitt abban, hogy a kommunista rendszer és a Szovjetunió össze fog omlani. Ezt még a nyolcvanas évek végén is kevesen hitték el, mégis egy-két éven belül megtörtént. A kommunista rendszertől megkaptuk az elismerést, aztán az egész összeomlott.
 

Horváth Tamás: Az egyetemre jöttek utánunk a nyomozók

1979-ben kezdtem járni a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemre, ahol rövid idő után csatlakoztam egy katolikus csoporthoz. Ifjúsági hittanra jártunk, és gitárral kísértem a kórust. Elmentem többek között a nagymarosi ifitalálkozóra, és egyszer Bulányi György előadásán is részt vettem Fehérváron.
A hittan csoportból először ketten, azután még legalább négyen-öten bizonyságot tettek, hogy befogadták Jézust a szívükbe, és ezután külön csoportot alakítottak, ahova én is néhányszor elmentem. Itt találkoztam először Németh Sándorral. Mintegy fél év múlva, 1980 októberében megtértem Budaörsön. Néhány hónappal később váratlanul hívattak az egyetemi rendészetre, ahol két bőrkabátos nyomozó várt. Fényképeket mutattak (olyant, mint az igazolványképek), hogy felismerem-e őket. A csoportról kérdeztek, hogy mi ez az egész. Arra emlékszem, hogy Pál apostolra hivatkoztam, hogy mi tiszteljük az ország vezetőit, és Jézus Krisztus követőiként szeretnénk élni, nem vagyunk rendszerellenesek.
Ugyanezzel a két nyomozóval másnap újra összetalálkoztam, amikor éppen az összejövetelre mentem. A tanulmányaim befejezéséig még kétszer hívattak, ismét az egyetemi rendészetre, utoljára az államvizsga előtt, és közölték, „nem kívánatos személy vagyok Sopronban, nem szeretnének a vizsga után itt látni”.
Az évfolyamtársaim között is volt, aki figyelmeztetett, hogy megfigyelnek, és meg is nevezte az egyik KISZ-es személyt, aki jelent rólam. Egy alkalommal a dékán is hívatott néhányunkat (volt köztünk katolikus, evangélikus is), mivel hallotta, hogy a kollégiumban vallási jellegű összejövetelek vannak, és erről kérdezett – ezek szerint pontosan tudta, kik az érintettek.
Utólag erős a gyanúm, hogy a gyülekezet ellen a titkosszolgálat „aknamunkát” végzett, mert furcsa dolgok történtek, és nem sokkal később a soproni csoport felbomlott, a többség Budapestre költözött, lemorzsolódtak. Négyen maradtunk még, de az egyetem befejezése után én is hazaköltöztem Budapestre, és ezután közvetlenül nem tapasztaltam hasonló megfigyelést.

 

Kötő Mária: Abba a rendszerbe nem lehetett beilleszkedni

A hetvenes évek végén, amikor egy kis imacsoportként gyűltünk össze, fel sem merült az egyházi státus. Abban a rendszerben se gyülekezési szabadság, se vallásszabadság nem volt. Akkor kezdtek felfigyelni ránk, miután egyre többen csatlakoztak, például 1979. augusztus 20-án, amikor tizenhárman merítkeztünk alá a Dunában Szentendrénél. Utólag megtudtuk, hogy ezt követően már rendszeresen lehallgatták a budaörsi gyülekezetet. Ez nem valami passzív megfigyelés volt, teljesen ellenségesen kezeltek bennünket, agresszívan felléptek velünk szemben, holott teljesen ártatlanok voltunk. Azt híresztelték, hogy Németh Sándorék elkezdtek szervezkedni a rendszer ellen, holott nem szervezkedtek, hanem csak azt tették, amit lelkiismeretük szerint tenniük kellett. De a rendszer ezt ellenségesen fogadta. Rendszeresek voltak a zaklatások: amikor egy orosz származású középiskolás csatlakozott, akkor ez különösen felerősödött. Az illető lányt le akarták tartóztatni, de nem sikerült hála Istennek, mert sikerült elbújnia. Volt, amikor nyáron, augusztusban összezsúfolódva, lehúzott redőnyökkel kellett istentiszteletet tartani, nehogy kihallatszódjon. Bujkálnunk kellett, holott semmi olyat nem tettünk, amit szégyellni kellett volna, vagy bántott volna bárkit. Semmit nem vétettünk. Volt, amikor a rendőrség behívatott bennünket a tizedünk, a saját pénzünk ügyében. Meg persze az építkezések miatt is, mert bővítésre szükség volt, hiszen nem fértünk el, de engedélyről szó se lehetett. Megfenyegettek bennünket, hogy ledózerolják az egészet. A kommunista hatalom ezt akkor könnyedén megtehette volna. Elsősorban persze Németh Sándor és családja voltak a célszemélyek, miközben kisgyermekeik voltak. Bármikor lekapcsolhatták volna őket, nem volt semmilyen jogi védelmünk. A hatóságokat egyáltalán nem érdekelte, hány embernek változott meg jó irányba az élete, ezt csak még gyanúsabbnak látták. Pedig abba a rendszerbe nem lehetett beilleszkedni, ezért menekült annyi ember az önpusztításba. Utólag nézve Isten kegyelme volt, hogy ezt a tíz évet sikerült végigküzdeni. Amikor 1989-ben nagyon sok utánajárással és harccal sikerült végül is elérni, hogy legalizálják a Hit Gyülekezetét, nem éreztem hirtelen változást, de az akkor elnyert vallásszabadság nélkül elképzelhetetlen lenne ma belépni a Hit Parkba.

 

 

Olvasson tovább: