Kereső toggle

Jósiás húsvétja

Újabb lelet hitelesíti a Biblia szövegét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ehhez hasonló páskát nem tartottak Izraelben a Sámuel próféta idejétől fogva; Izrael királyai közül sem tartott senki olyan páskát, amilyent Jósiás tartott” – olvassuk a Krónikák második könyvében. A radikális vallási és politikai reformerként is megismert Jósiás szinte vert helyzetben vette át Júda irányítását: elődje, Manasse a bálványimádás legsötétebb bugyraiba taszította a nemzetet.

                                                      

A Biblia nem sokat árul el Jósiás hatalomra kerülésének politikai hátteréről. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az asszír Szanhérib Kr. e. 701-es hadjárata csak Jeruzsálem ellen volt sikertelen, egyébként Júdea egészére vonatkozóan mélyreható politikai, demográfiai, gazdasági, társadalmi és vallási-kulturális változásokkal járt. Jósiást sokszor olyan független uralkodónak látjuk, akinek az asszírok távozása után kialakult hatalmi vákuumban sikerült reformpolitikáját megvalósítania. Nadav Na’aman izraeli történész véleménye szerint az asszír birodalom krízise a Kr. e. 623-as polgárháború idején köszöntött be, ezért kezdődött Jósiás vallási reformja is a király 18. évében, vagyis Kr. e. 622-ben.

Jósiás mindössze nyolcesztendős korában került a trónra, s bár a 2Krónika 34:3 hangsúlyozza, hogy „mikor még gyermek volt, kezdte keresni az ő atyjának, Dávidnak Istenét”, ez aligha történhetett másként, mint hogy a gyermek ugyanúgy gyámság alatt állt, mint elődje, az ugyancsak kiskorúként hatalomra került Jóás király. Jóás gyámja Jehójáda főpap volt, Jósiásnál viszont gyaníthatóan Hilkija főpap töltötte be ezt a tisztet. A 2Krónika 34:3 elbeszélése szerint a király már 12 évesen „elkezdte megtisztítani Júdát és Jeruzsálemet a magaslatoktól, Aseráktól, bálványoktól és öntött képektől”; ezzel szemben a 2Királyok 22:3 szerint Jóás 18 évesen kezdte meg a Templom renoválását. A két adat nem áll ellentétben egymással, hiszen Jósiás nagy jelentőségű vallási reformja négy nagy területre terjedt ki: a bálványimádás felszámolása az ország egész területén; a jeruzsálemi Templom renoválása; a Törvénykönyv megtalálása; a páskaünnep megtartása.

Az ország megtisztítása a bálványoktól

Megdöbbentő, hogy Jósiás királyságát egy közelebbről meg nem nevezett próféta (talán Iddó) már I. Jeroboám izraeli király idejében – vagyis jó háromszáz évvel korábban! – megprófétálta a bételi bálványoltárnál: „Oltár, oltár! Ezt mondja az Úr: Íme, egy fiú születik a Dávid házából, akinek neve Jósiás lesz, aki megáldozza rajtad a magaslatok papjait, akik most terajtad tömjéneznek, és emberek csontjait égetik meg rajtad.” (1Királyok 13:2) Azt, hogy Jósiás tudatosan cselekedett-e úgy, hogy betöltse a prófécia szavait, nem tudjuk, mindenesetre az alábbi történetből látszik, hogy Bételben „a város férfiai” nagyon is jól ismerték ezt a kijelentést: „És mondták neki a város férfiai: Az Isten emberének sírja ez, aki Júdából jött, és mindezeket megjövendölte a bételi oltár felől, amiket most cselekedtél. Mire [a király] azt felelte: »Hagyjatok békét néki, és senki meg ne mozdítsa az ő tetemeit.« És megmentették az ő tetemeit annak a prófétának a tetemeivel együtt, aki Samáriából jött.” (2Királyok 23:17–18)

A Biblia tüzetesen felsorolja a bálványimádás különféle kellékeit, amelyektől Jósiás három fázisban szabadította meg Izraelt: először a jeruzsálemi Templomot, majd Jeruzsálemet és Júdeát, végül az egész Izraelt. (Korábban Bétel is az északi királysághoz tartozott.) Először is megparancsolta, hogy a Templomból hordjanak ki „minden edényt, amelyet a Baálnak, az Aserának és az egész mennyei seregnek csináltak, és megégette azokat Jeruzsálemen kívül, a Kidron völgyében” (2Királyok 23:4), majd a hamut Bételbe vitette, feltehetően az előbbi prófécia beteljesítésével összhangban. A bálványok megégetése egyébként a mózesi törvény parancsa volt (5Mózes 7:25). Ezután következett a bálványpapok megölése: „És kiirtotta a bálványpapokat is, akiket Júda királyai állítottak be, hogy a magaslatokon tömjénezzenek Júda városaiban és Jeruzsálem körül, és mindazokat is, akik a Baálnak, a Napnak, Holdnak, égi jeleknek és az egész mennyei seregnek tömjéneztek.” (2Királyok 23:5) Ez mutatja, hogy a pogány bálványimádás nemcsak a papság, hanem a júdeai királyok körében is elterjedt volt, sőt ugyanúgy állami támogatást élvezett – főként Manasse és Ámon alatt –, mint korábban az északi királyságban. Jósiás emellett „lerontotta a férfi paráznák házait, amelyek az Úr háza mellett voltak, és amelyekben az asszonyok kárpitokat szőttek az Aserának” (2Királyok 23:7). Az eredeti héber szövegben szereplő kedésim („felszenteltek”) olyan fiúkat vagy férfiakat jelent, akik prostituáltként tevékenykedtek Astarté templomaiban. A kommentátorok szerint azok a nők is szakrális prostituáltak lehettek, akik „házakat” (battim) szőttek a hordozható Asera-bálványszobroknak.

De Jósiás nem állt meg itt, hanem „behozatta az összes papokat Júda városaiból, és megfertőztette a magaslatokat, amelyeken a papok tömjéneztek, Gebától egész Beérsebáig, és lerontotta a kapuk mellett levő magaslatokat is, amelyek Jósuának, a város kormányzójának kapuja előtt voltak balkéz felől, a város kapujában” (2Királyok 23:8). A „magaslatok” (bámót) olyan áldozóhelyek voltak, ahol oltárokat szenteltek fel a pogány istenségek vagy akár Jahve tiszteletére. Úgy tűnik, ez a szokás egész Júdeában elterjedt (a „Gebától Beérsebáig” Júdea északi és déli határát jelenti), és papok is részt vettek benne. Jósiás ugyancsak Jeruzsálemben: „megfertőztette a Tófetet, a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az ő fiát vagy leányát át ne vihesse a tűzön Moloknak” (2Kir 23:10). Nem véletlen, hogy a Gyehenna, vagyis a Pokol tüze a Dávid Városa előtt húzódó Gé-Hinnom (vagy eredetileg Gé Ben-Hinnom) völgyről kapta nevét. A város lakói ugyanis itt építették fel kanaáni-föníciai mintára a Tófetet (ami héberül „hányást” vagy „köpést”, vagyis utálatosságot jelent), hogy az Isten- és emberellenes pogány szokás szerint a Moloch nevű istenségnek áldozzák fel gyermekeiket, a Tóra szigorú tiltása ellenére (3Mózes 18:21; 20:2-5). Ez is egyike volt azon okoknak, melyek miatt Isten elhatározta, hogy a babilóniaiakkal elpusztíttatja Jeruzsálemet: „És felépítették a Tófet magaslatait, amely a Ben-Hinnom völgyében van, hogy megégessék fiaikat és leányaikat tűzben, amit nem parancsoltam, és ami gondolatomban sem volt. Azért ímé eljőnek a napok, azt mondja az Úr, amikor nem beszélnek többé a Tófetről, sem a Ben-Hinnom völgyéről, hanem az öldöklés völgyéről; és temetkezni fognak Tófetben, és hely sem lesz elég” (Jeremiás 7:31-32).

 

De a jeruzsálemi Templomot másféle módon is megszentségtelenítették: „És [Jósiás] eltávolította a lovakat, amelyeket Júda királyai a Napnak szenteltek az Úr Házának bemenetelénél, a Nátán-Mélek udvari szolga háza mellett, amely a Parvarimban volt, és a Nap szekereit tűzzel elégette.” (2Királyok 23:11) Az igeversben említett Nátán-Melek mindeddig ugyanolyan ismeretlen személy volt a történészek előtt, mint ez előző versben említett Jósua, „a város kormányzója”. A Dávid Városa mellett, a Givati parkoló helyén folyó ásatások során azonban 2019 március végén izraeli régészek találtak egy pecsétlenyomatot (bulla), amelyen a „Nátán-Meleké, a király szolgájáé” (le-Natan-Melech ebed ha-melech) szöveg olvasható. Az írás megfejtője, Dr. Anat Mendel-Geberovich azt nyilatkozta a sajtónak: „Habár teljes bizonyossággal nem lehet meghatározni, hogy a Bibliában említett Nátán-Melek volt valóban a pecsét tulajdonosa, lehetetlen figyelmen kívül hagyni néhány részletet, ami összeköti őket.” Az egyik ilyen részlet mindjárt az előkerülés helye: Dávid Városának nyugati lejtőjén egy nagy épület állt, amelyet a babilóni pusztítás idején (Kr. e. 586) földig romboltak. A falazás típusa és a méretek alapján ez minden bizonnyal egy középület, akár valamiféle hivatal lehetett. A pecséten a „király szolgája” (ebed ha-melech) titulus szerepel, míg a Bibliában az „udvari szolga” (szarísz) címet olvassuk. Ez utóbbi olyan eunuchra utal, aki feltehetően a „napszekerek” felügyeletével volt megbízva. A héber szövegben szereplő Parvarim egy perzsa kifejezés, amely oszlopos udvart jelent, és előfordul még az 2Királyok 23:12-ben is. „És az oltárokat, amelyek az Áház palotájának tetején voltak, amelyeket a Júda királyai csináltak, és azokat az oltárokat is, amelyeket Manasse csinált az Úr házának mindkét pitvarában, lerontotta a király, és lehányván, porukat a Kidron patakjába szóratta.” A fordítás nem egészen pontos, mivel a szövegben nem palotáról, hanem „Áház felső szobájának tetejéről” van szó, ami a kommentátorok szerint a Templom egyik melléképületében lehetett. A tetőkön egyébként a bolygókat és csillagokat szokták pogány módra imádni (vö. Jeremiás 19:13; 32:29; Sofóniás 1:5). Manasse oltárai valószínűleg a Nők udvarában és az Izraeliták udvarában állhattak, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, hiszen a Templomban csak két legitim oltárnak volt helye: az illatáldozati oltárnak a Héchálban (Szenthely), és a nagy áldozati oltárnak a Papok udvarában.

A Templom felújítása

Jeruzsálem, Júdea és Samária rituális megtisztításával egyidejűleg elkezdődött a Templom felújítása is. Nagy szükség lehetett erre, hiszen a Jóás-féle renoválás óta több mint 200 év telt el. A renoválási munkálatok vezetésével a király Sáfán íródeákot; Maaszéját, a város „polgármesterét”; továbbá Jóáchot, az „emlékírót” bízta meg. A léviták nemcsak Júdeában, hanem egész Izraelben gyűjtöttek a Templom felújítására: „átadták néki az Isten házába begyűlt pénzt, amelyet a Léviták, az ajtónállók gyűjtöttek Manassétól, Efraimtól és az egész Izráel maradékaitól, és egész Júdától és Benjámintól, és Jeruzsálem lakóitól” (2Krónika 34:9). Természetesen az „Úr Házában való kézművesek” sem lehettek közönséges emberek, akik nem léphettek be a Templom területére. Tudjuk, hogy Heródes a Második Templom újjáépítésekor 5000 lévitát képezett ki kézművesnek, hogy el tudják végezni a munkálatokat. Feltehetően itt is ugyanez történhetett. Miután elvégezték a Ház felújítását, hatalmas eseményre került sor: „És mondta [Jósiás] a Lévitáknak, akik az egész Izráelt oktatják, és magukat az Úrnak szentelték: Helyezzétek a Szent Ládát a Házba, amelyet készített Salamon a Dávid fia, az Izráel királya, nem kell most vállatokon hordoznotok, hanem szolgáljatok az Úrnak, a ti Isteneteknek és az ő népének, az Izraelnek.” (2Krónika 35:3) Nem tudjuk, hogy korábban miért vették ki a Szövetség Ládáját a Szentek Szentjéből – lehetséges, hogy erre a Templom felújítása miatt került sor –, de visszahelyezésekor a Frigyládát utoljára említi meg az Ószövetség.

A Szövetség Könyvének megtalálása

Jósiás vallási reformja során a legnagyobb horderejű – és máig legtöbb vitát kiváltó – esemény azonban a „Szövetség Könyvének” megtalálása volt. Ennek a történetnek valóban olyan nagy a történelmi jelentősége, hogy érdemes szóról szóra megvizsgálni a róla szóló bibliai szöveghelyeket. A 2Királyok 22-ben ezt olvassuk: „És mondta Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr Házában. És Hilkia odaadta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. (…) És megmondta Sáfán, az íródeák a királynak, mondván: Egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasta azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédeit, megszaggatta az ő ruháit.” (2Királyok 22:8.10-11) A következő fejezetben azt olvassuk, hogy Jósiás az egész népet feleskette a Könyvre (2Királyok 23:2-3). A Krónikák második könyvében pedig ez szerepel: „Mikor pedig kihozták azok a pénzt, amely az Úr házában gyűlt össze: megtalálta Hilkia pap az Úr törvénykönyvét, amelyet Mózes által adott. Szólt pedig Hilkia, és mondta Sáfánnak, az íródeáknak: A törvénykönyvet megtaláltam az Úr Házában. És adta Hilkia a könyvet Sáfánnak. És vitte Sáfán a könyvet a királyhoz, és elbeszélte néki a dolgot, mondván: (…) Hilkia pap nekem egy könyvet adott; és olvasott abból Sáfán a király előtt. Mikor pedig a király hallotta a törvény beszédeit, ruháit megszaggatta.” (2Krónika 34:14–16,18–19)

Nyilvánvaló, hogy a két igerész ugyanarra az eseményre vonatkozik, hiszen a körülmények (a Templom felújítása, a Könyv megtalálása a Templomban) és a szereplők (Jósiás, Sáfán, Hilkia) ugyanazok. A nagy kérdés az: milyen könyvet is talált voltaképpen Hilkia a Templomban? A 2Királyok 22:8-ban „törvény könyve” (ha-Tóra), a 2Királyok 23:2-ben és a 2Krónika 34:14-ben „szövetség könyve” (széfer ha-berít) szerepel, és ha még ez sem lenne elegendő, az utóbbi ige hozzáteszi: „amely adatott Mózes keze által”. Ezt is kétféleképpen értelmezhetjük: Hilkia vagy a Törvénynek a Mózes által saját kezűleg lejegyzett (autográf) változatát fedezte fel. Ez esetben a kézirat már csaknem 800 éves volt, de a bőrre írt tekercsek így is olvashatók maradtak. (A sokkal sérülékenyebb papiruszra írt qumráni tekercsek több mint 2000 év után is tisztán olvashatók.) Másik lehetőség, hogy az „adatott Mózes keze által” nem szó szerint értendő, hanem a Törvényre vonatkozik, amit Isten Mózesen keresztül nyilatkoztatott ki. Akár így, akár úgy fest a dolog: mindkét bibliai szöveg alapján biztosak lehetünk abban, hogy Hilkia a teljes Tórát, vagyis Mózes öt könyvét (Pentateukhosz) találta meg a Templomban.

A bibliakritikus történetírás azonban mindezt nem így gondolja, hanem azt feltételezi, hogy Jósiás a papok által elkövetett „kegyes csalás” áldozata lett. Kiindulópontjuk az a hipotézis, hogy a Templomban megtalált törvénykönyv Mózes ötödik könyvével (Deuteronomium), vagy annak egy részével („a szövetség igéi”) azonos. Szerintük ennek a törvénykönyvnek a szellemében dolgoztak később azok a történetírók, akik Júda fogságravitele (Kr. e. 586) után feldolgozták Izrael és Júda egész történetét úgy, hogy közben a bukás okait keresték. A kritikusok ezért nevezik a Biblia legtöbb történeti könyvét (Józsué, Bírák, Sámuel, Királyok) a „deuteronomista történetírás” termékének, amely több évszázaddal az események után, a perzsa korban keletkezett. A történeti hagyomány másik szála a kritikusok szerint az úgynevezett „krónikai történeti mű”, amely a Krónikák könyvével kezdődik, valamint Ezsdrás és Nehémiás könyve tartozik hozzá. A feltevések szerint a „deuteronomista történetírás” három fő forrást használt fel: Salamon történetének könyvét (1Királyok 11:41), Júda királyainak történetét (1Királyok 14:29; 15:7), továbbá Izrael királyainak történetét (1Királyok 14:19; 15:31). A „krónikai történeti mű” már több forrásra alapozta feldolgozását. Ez a felosztás azonban teljességgel figyelmen kívül hagyja a Biblia szövegének profetikus jellegét és alapvető szellemi egységét, ráadásul a perzsa korban élő ismeretlen redaktornak olyan képességet tulajdonít, hogy 600 évvel korát megelőző eseményekről hitelesen számol be egy olyan korban, amikor még nem is létezett a mai értelemben vett történeti forráskritika. Arról nem is szólva, hogy ez a feltételezett redaktor nem szerepel sem a Bibliában, sem a zsidó hagyományban.

Jósiás páskaünnepe

Jósiás páskaünnepe a vallási reform egyik csúcspontja volt: „Mert nem szereztetett olyan pászka a bírák idejétől fogva, akik az Izraelt ítélték, sem pedig az Izrael és a Júda királyainak minden idejében, hanem csak Jósiás király tizennyolcadik esztendejében szereztetett ilyen pászka az Úrnak Jeruzsálemben.” (2Kir 23:22–23) A 2Krónika 35. fejezete  részletezőbb leírást ad az ünnep lefolyásáról. Eszerint Jósiás 30 ezer juhot és 3 ezer  tulkot, az Isten Házának fejedelmei 2700 juhot és 300 tulkot, a léviták fejedelmei pedig 5 ezer juhot és 500 tulkot adtak a hét napon át tartó ünnepi áldozatok számára, amit azután „a nép közül való családok csoportjainak” osztottak ki, ezek szerint legalább 41 500 család vagy nemzetség vett részt a hatalmas ünnepen. Mindezek az erőfeszítések azonban már túl későn történtek: „De az Úr még sem szűnt meg az ő megbúsult nagy haragjától, amellyel megharagudott volt Júdára mindazokért a bosszantásokért, amelyekkel bosszantotta őt Manasse. Mert azt mondta az Úr: Júdát is elvetem szemem elől, mint ahogy az Izráelt elvetettem, és megutálom ezt a várost, amelyet választottam, Jeruzsálemet, és ezt a házat is, amelyről azt mondottam volt: Ott legyen az én nevem!” (2Királyok 23:26–27)

 

A szerző ókortörténész

 

Olvasson tovább: