Kereső toggle

A zsidó és keresztény peszach

Szenvedésből örömünnep lett

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kereszténység közel kétezer éve Jézus Krisztus megfeszítését és feltámadását, valamint örök létezését hirdeti. Ez idő alatt ősi civilizációk semmisültek meg, öröknek vélt hatalmi rendszerek omlottak össze, nagy népek lettek jelentéktelen szereplők a történelem színterén; s bár a kereszténység is hordozza a két évezred viharainak és katasztrófáinak maradandó nyomait, az evangélium üzenete ma is ugyanaz, mint Péter és Pál apostol korában.

 

Hogyan maradhat fenn századokon keresztül egy ilyen abszurd állítás, amely szerint egy ember meghalt, feltámadt és él, ráadásul nem csupán szellemi, hanem testi realitásában? Az előítéletek nélkül és tisztességesen gondolkodó embereknek is – még ha nem fogadják is el az állítás valóságalapját – el kell ismerniük, hogy a világtörténelemnek ez a legnagyobb jelentőségű és legizgalmasabb üzenete. Mindenkinek csak két lehetősége marad a válaszra: vagy hazugságnak, vagy igazságnak fogadja el a Jézusról szóló állítást – nincs több alternatíva a Názáreti történetét illetően.

Kétezer éve téma a feltámadás

Ha azt feltételezzük – amit sok művelt és felvilágosult gondolkodású embertársunk állít –, hogy a Jézus feltámadásáról szóló sztori a világtörténelem leghatékonyabb és legzseniálisabb meséje, az igazságosság objektív követelménye ebben az esetben is azt diktálja, hogy kutassák a választ: mi az oka annak, hogy bár több tucat generáció váltotta egymást az elmúlt évezredekben, ez a „hazugság” mégsem veszít tömegeket vonzó erejéből, holott nem kevés olyan hatalom és tudományos, kulturális, vallási elit regnált ez időtartam alatt a földön, melyek kifejezetten azt a célt tűzték maguk elé, hogy kiirtsák e „mesére” irányuló hiszékenységet a lelkekből.

Vajon ezek mai utódai miért nem gondolkoznak el azon, hogy a hit likvidálását célzó hatalmi intézkedések, bombasztikus modernséggel felruházott, és gyakorta államhatalmi rezsimek, diktátorok és birodalmak által is preferált, tudományosnak vélt tételek, vagy divatos társadalmi, filozófiai eszmék sem tudták megakadályozni azt, hogy ideológilag és lelkileg agyongyötört keresztény nemzedékek után is a hitnek egy friss és energikus új nemzedéke támadjon, akik hangja még hangosabban hirdeti az egész világon, hogy Jézus feltámadt és örökké él? Vajon hány olyan tisztességesen gondolkodó ember él még a földön, akik a kereszténységet nem csupán történelmi bűneivel, csődtömegével, vagy az Isten nevével való visszaélésekkel azonosítja teljes mértékben, vagy nem őrült vallási eszmétől megtévesztett tömegnek szeretné azt láttatni, hanem észreveszi a Jézus húsvéti művéről tanúskodó tömegek őszinte meggyőződését, hitelességüket, és ennek nyomán kutakodásba kezd, hogy mi a titka a szűnni nem akaró evangelizálásoknak globalizálódó világunkban sem?

Egy másik alapvető kérdés azonban abban az esetben is fennmarad, ha elfogadjuk az Isten által a mai nemzedékekhez küldött evangélisták üzenetét. A kérdést így lehetne összefoglalni: mi köze van az én bűnösségemnek és bűneimnek Jézus szenvedéséhez, megfeszítéséhez, holott Őt már megszületésemet és életemet megelőzően, közel kétezer esztendeje végezték ki ártatlanul az egyik legkegyetlenebb és legerőszakosabb módon? Az alábbi írásban kísérletet teszek a Szentírás alapján a kérdésre adott választ érthetővé tenni tisztelt olvasóim számára.

A puszta észen túl

Az Isten Igéjébe vetett hit és a kinyilatkoztatás megértése általában két, egymástól eltérő viszonyulást eredményez a hívőkben Istenhez.

Az üdvözülés feltétele a hit, amely ugyan tartalmaz istenismeretet is így nem lesz vakhit belőle, de ez mégsem jelenti azt, hogy Jézus üdvözítő művét minden vonatkozásában és mélységében érthetjük is. A hit racionalizálására tett intellektuális erőfeszítések gyalázatos eredménye az lett, hogy számos esetben megszüntették a bibliai hitet az emberek szívében, mert az mindig is irracionális marad a józan ész előtt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nélkülözné az értelmet, hanem azt, hogy annak képességeit, lehetőségeit messze felülhaladja – s ez a tény eredményezi azt, hogy ne mi birtokoljuk Istent (mert csak pszeudo-istenek felett lehet hatalmunk), hanem a bibliai hit a Teremtőnek és Megváltónak való feltétel nélküli átadásra vezet minket, hogy Ő birtokoljon bennünket; ez pedig Szellemben és igazságban való imádásában fejeződik ki a részünkről.

Az egyik evangéliumi példabeszéd szerint a produktív és sikeres keresztény élet és szolgálat kulcsa az, hogy az emberek szívükből hisznek Isten Igéjében, és meg is értik azt. A Jézus Krisztusról hallott üzenetre az első pozitív válaszunk a hit, amely döntően kegyelmi ajándék; az Ige megértése azonban kitartó és következetes tanulási munkát, és az Úrhoz való töretlen hűséget is követel.

Tanulságos példa erre az apostolok magatartása, akik már Jézus megfeszítése előtt elhitték, hogy Ő a Messiás (Krisztus), de nem értették meg Mesterük szenvedésének, erőszakos halálának és feltámadásának a szükségszerűségére vonatkozó jövendölését. Miután szemtanúi lettek az Úr letartóztatásának, megkínzásának, a kivégzőhelyhez vezető, megszégyenítő kálvária-útjának és a kereszten történt kínhalálának, elveszítették a hitüket, s annak helyét félelem és kétségbeesés foglalta el. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor beismerjük, hogy nekünk sem csekély nehézséget okoz Jézus Krisztus szenvedése szükségszerűségének a megértése, az Isten és ember közötti engesztelő eljárás igazságainak a szellemi és lelki értelemmel való felfogása, vagyis a kinyilatkoztatás, az evangélium központi elemének szívvel-lélekkel való teljes megértése.

Idén a húsvéti ünnepeknek különleges jelentőséget ad az is, hogy a keresztény és zsidó tavaszi ünnepek napjai egybeesnek, s így közös és eltérő tartalmuk felidézésére és értelmezésére nyújtanak lehetőséget, mert a kettő szembeállítása, vagy az egyik elhallgatása a másik értékét is negligálja vagy csökkenti, és téves következtetésekhez is vezethet. Az ünnepek egyedülálló és természetfeletti tartalmát és erejét ne áldozzuk fel a felekezetieskedés hamis és kirekesztő oltárán, mert a húsvéti ünnepek alapját képező történelmi tényeket akkor tartjuk tiszteletben, ha nem csupán egyházi ünnepekként, hanem nemzeti és univerzális, örök értékeket közvetítő, s a világtörténelem legnagyobb jelentőségű eseményeiként szemléljük őket.

Nem célom itt az ellentétes értelmezések elemzése, hanem a következőkben a bibliai tények – melyek egyben történelmi tények is – és kijelentések, valamint az ezekhez kapcsolódó jelek és jelentéseik tisztázására kívánok szorítkozni.

Jézus Krisztusés a peszachi vacsora

 

Jézus Krisztus földi élete és szolgálata során pontosan betartotta a mózesi törvényt, melynek lényeges részét képezte a peszachi vacsorán való részvétel. Emiatt bizonyossággal kijelenthető, hogy sohasem szegte meg az egyiptomi kivonulás emlékünnepének megtartására vonatkozó mózesi rendtartást, melyet a zsidó naptár szerint niszán hónap 15-e és 21-e között kellett megünnepelni. A niszán hó eredeti bibliai neve az abib volt, melynek jelentése: rügyezik, zöldell, zsenge: a kalász kifejlődésének idejére utal. A tavaszi ünnepek a Gergely-naptár szerinti március végén, de leggyakrabban április hónapban kerülnek megrendezésre. A peszachi vacsorára a kovásztalan ünnep kezdetén niszán (a modern héberben ez tavaszt jelent) hónap 14-ének estéjén, napnyugta után kerül sor.

Az első peszachi vacsora egyszeri történelmi és egyben üdvtörténeti esemény volt, melyet Egyiptomban fogyasztottak el Izrael fiai, a rabszolgaságból való szabadulás és az Egyiptomból való kivonulás (exodus) világtörténelmi jelentőségű előestéjén, hogy az atyjuknak, Ábrahámnak ígért tejjel és mézzel folyó föld felé elinduljanak, és birtokba vegyék azt. Honfoglalásuk után a peszach és a kovásztalan kenyér ünnepének megtartása során erre az Egyiptomból való szabadulásra és annak módjára emlékezik Izrael és a diaszpóra zsidósága. Ez Jézus Krisztus számára is kötelező ünnep volt, melyet az Írásoknak megfelelően meg is tartott, sőt az újszövetségi íráshelyek szerint az Úr a peszach ünnepét az apostolaival együtt fogja ismételten a földön, Jeruzsálemben megünnepelni, és inni fognak a szőlőtő levéből: „Nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa (baszileia = uralom).” (Lukács 22:18)

Ugyanebben a fejezetben Lukács Jézus Krisztus szájából a következő, apostoloknak szóló jövendölését idézi: „Én azért adok nektek, miképpen az én Atyám adott nekem, országot, hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és üljetek királyi székeken, ítélvén az Izraelnek tizenkét nemzetségét.” (Lukács 22:29–30). Az idézett kijelentés szimbolikus értelmezése nem illik be a szövegkörnyezetbe, szó szerinti értelme viszont nemcsak Jézus és az apostolok utolsó peszachi vacsorájának tartalmát gazdagítja, hanem egyértelművé teszi a húsvét végcélját, amely a világtörténelem Isten által meghatározott teloszával, beteljesedésével is azonos:Isten uralma a mostani földre látható módon is eljön, és az Isten uralmának e korszakában Jézus Krisztus az Atyának való hálaadás után tanítványaival ismételten enni és inni fog asztaláról. De figyelembe kell vennünk a mózesi peszachi ünnep rendtartásának legfontosabb rendelkezéseit is ahhoz, hogy az Úr és az apostolok utolsó vacsorájának igazságai érthetőbbé váljanak számunkra.

A peszach mózesi rendtartása

A 2Mózes 12:1–29 igeszakasz tartalmazza a peszach ünnepének elrendelését. E szerint niszán 10-én Izrael fiainak házanként egy egyéves, ép és hímnemű bárányt vagy kecskét el kellett különíteniük, és 14-én este le kellett ölniük. A véréből pedig fel kellett kenniük izsóppal a zsidó házakra, a két ajtófélre és a szemöldökfára.

A bárány húsát tűzön kellett megsütniük, és azon az éjszakán el is kellett fogyasztaniuk kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel. A peszachi bárányt úgy kellett megenniük Izrael fiainak, hogy derekaikon a ruhát övvel kellett rögzíteniük, lábaikon sarunak kellett lenni, kezükben pedig pálcának; és sietve kellett azt elfogyasztaniuk. A peszach szó kikerülést, megkímélést jelent; a történelmi események összefüggésében pedig azt, hogy a pusztító angyalnak, miközben Egyiptom házait sorra járta, ahol meglátta a vért mint jelet a házon, azt ki kellett kerülnie, „át kellett ugrania”, mivel oda nem volt joga bemenni, hogy az elsőszülötteket megölje, mert az Úr védelme alatt álltak a vérrel meghintett házak, családok a pusztító angyal csapásaival szemben. A vért az izsóp nevű növénnyel kellett felkenni a fára, Izrael fiai pedig reggelig nem léphettek ki a házukból. Az otthonokat az ünnep előtt gondosan meg kellett tisztítani a bűnt és tisztátalanságot jelképező kovásztól, és hét napon át nem lehetett semmi olyat enni, ami kovászt tartalmazott: csak kovásztalan kenyér fogyasztása volt engedélyezett.

Isten elrendelte, hogy miután Izrael bemegy az Ígéret földjére, a peszachi szertartást meg kell tartaniuk. Ennek során a család fiatal férfi tagja megkérdezi: „Micsoda ez a szertartásotok?” Válaszul a családfő elmondja az ünnepelt történelmi eseményeket, az Úr szabadítását. A peszachi rendtartás tartalmazza azt is, hogy körülmetéletlen ember ne egyék a húsvéti bárányból. A peszach nem csupán nemzeti, történelmi ünnep, hanem már a törvény is az „Úr tiszteletére rendelt éjszakának”nevezi, mert az ószövetségi rendtartás szerint is a Messiás állt az ünneplés középpontjában, hiszen a fáraó és Egyiptom rabszolgaságából az Úr szabadította meg a népét. Ezért a peszachi vacsora kellékei és módja mind a Messiásra és eljövendő engesztelő tettére vonatkozó jelentéssel bírtak. Az ünnep tehát nem csupán az Úr történelmi szabadítására való megemlékezésről szól, hanem olyan ősminta (tüposz) is, amely előképe a Messiás megváltó művének, amelyet a jövőben fog elvégezni Izraelért és az egész világért. Sőt, ennél többre is utal: arra, hogy a Szabadító Izraelt és az Ő egyházát, a nemzetek maradékát is át fogja helyezni a sötétség hatalma alól Isten országába, uralmába.

A peszachi vacsora során négyszer ittak hálaadással bort Isten dicsőségére a 2Mózes 6:7–8 igeszakasz értelmezése alapján. A fenti idézetben szerepel: (1) az egyiptomi szolgaságból való kivezetés, (2) a rabszolgaságból való megszabadítás, (3) a megváltás a sötét erők uralmától, (4) az Isten népévé fogadás, és (5) a bevezetés az Ígéret földjére. Sokatmondó, hogy zsidó testvéreink az ötödik eseményre utaló poharat azért nem isszák meg, mert szerintük még nem jött el a Messiás. Jézus Krisztus viszont hálaadással megitta a Messiásra vonatkozó pohár bort is, mert a peszachi vacsorai szertartás jelentését – teljes joggal – saját magára vonatkoztatta, és ez által alapította meg a peszachi vacsora beteljesedéseként az Úr vacsoráját.

Fontos figyelembe venni azt is, hogy a hét napig tartandó tavaszi ünnepi időszakon belül a 3Mózes 23. fejezet első része három fontos ünnepnapot is megkülönböztet egymástól: niszán 14-én este a peszach ünnepét kell megtartani, a következő napon, 15-én pedig a kovásztalan kenyér ünnepe következik, melyen fáradságos munkát nem végezhettek Izrael fiai, 16-án pedig az első zsenge ünnepét kellett megtartani, amikor is az aratás zsengéjének a kévéjét a papnak az Úr előtt meg kellett lóbálnia.

Az ünnepek közös elnevezésére használjuk a magyar húsvét kifejezést, ami nem a legszerencsésebb nevesítése az Úr tavaszi ünnepeinek, mert semmit sem tartalmaz az eredeti kifejezések gazdag jelentéséből és igazságaiból.

Mózes könyve „az Úr peszachjának” is nevezi az ünnepet, ami egyértelműen természetfeletti tartalmát jelzi. Eszerint a peszachi vér és bárány, a kovásztalan kenyér, a keserű fű, a lábon levő saru, a kézben levő pálca az eljövendő Messiás szenvedését, erőszakos halálát, testének romolhatatlanságát és feltámadását is hivatott hangsúlyozni. Vagyis a peszachi vacsora minden eleme a Messiás személyét és halálának, feltámadásának engesztelő erejét jelezte előre a történelmi exodusra való megemlékezés mellett.

Miért és hogyan vegyünk részt az úrvacsorán?

Először is: ahogy a mózesi peszach ünnepének realitása konkrét történelmi eseményen, az Egyiptomból való exoduson alapult, hasonlóképpen az úrvacsora alapját Jézus Krisztus engesztelő áldozata, feltámadása és megdicsőülése képezi. Az Úr húsvéti üdvözítő munkája és mennyei főpapi szolgálata nélkül úrvacsoráról nem lehet beszélni, csak egy időpazarlást eredményező üres, vallásos színjátékról.

A második nagy igazsága az úrvacsorának, hogy az azon részt vevők vagy áldást vagy ítéletet vesznek magukra. A méltatlan, nem megfelelő részvétel lényege az, ha az emberek nem tartják különbnek és többnek az úrvacsorán megáldott kenyeret és a pohár tartalmát, mint a hétköznapi kenyeret és bort. Jézus Krisztus idevonatkozó kijelentései egyértelművé teszik, hogy a kenyér által Jézus Krisztus testével, a megáldott pohár által pedig Jézus Krisztus vérével van közössége (koinónia) a hívőnek, melyeket engesztelésül adott oda Istennek értünk, hogy az Isten és ember közötti ellenséges viszonyt megszüntesse, és ennek helyére kibékülést, közösséget hozzon létre.

A Jézus Krisztus vérével és testével való közösséget a megtérés és a Szellemtől való születés hozza létre. Legfontosabb eredményei pedig az Istennel való közösség, a bűnbocsánat, az örök élet és a megigazulás. Így válik Jézus Krisztus vérének és testének engesztelő ereje a hívőben személyessé. A Szentlélekben való alámerítkezés pedig még erősebbé teszi a Jézus vérével és testével való közösséget. Mózes rendtartása szerint a peszachi vacsorán csak körülmetélt zsidók vehettek részt. Az újszövetségi vacsorán pedig az Úr megerősíti, növeli a testével és vérével való közösségét a hívőkkel. Pál apostol az úrvacsorával kapcsolatban figyelmeztet bennünket: „Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.” (1Korinthus 11:27–29)

Az úrvacsorát több névvel is jelölik a keresztény világban: például communionak vagy eukharisztiának is hívják. Ezek mind az úrvacsora bibliai tartalmát jelölik. A communio (latin) vagy koinónia (görög) kifejezés az Úrból, az Ő engesztelő véréből és testéből való részesedést emeli ki. Az eukharisztia egyrészt utal Jézus Krisztus hálaadó imájára a kovásztalan kenyérért és a pohárért: vagyis hálásan megköszönte, hogy az Atya Őt engesztelő áldozatul adta a világért, hogy mint Isten báránya elvegye a világ bűneit, és vére, teste által megnyissa a menny kapuját az emberiség előtt; másrészt a mi hálaadásunknak, eukharisztiánknak pedig a fő oka az, hogy az Atya érdemünk nélkül, ingyen odaajándékozta engesztelésül értünk az egyszülött Fiát, az Ő vérét váltságdíjként, hogy kibékítsen bennünket önmagával, és személyével szembeni adósságunkat eltörölje a Jézus Krisztusba vetett hitünk által, hogy ne legyünk hitetlenek, hanem higgyünk benne, és örök életet nyerjünk. Folyamatos hálaadásra kötelez bennünket az is, hogy a peszachi vacsora Messiás számára fenntartott poharát Jézus felvette, és kijelentette, hogy „e pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiértetek kiontatik.” (Lukács evangliuma 22:20)

Örömre ad okot az is, hogy a Messiásnak csak egyszer kellett szenvednie és áldozatul adnia magát a világért, mert közel kétezer évvel ezelőtt történt áldozata időtlen és örökérvényű, minden korszakra és időre vonatkozó engesztelő ereje soha nem gyengül meg, és nem veszíti el az érvényességét sem, mivel ártatlanul és „örökkévaló Szellem által” áldozta fel magát Istennek. Ez pedig választ ad arra is, hogy bűnösségemnek és bűneimnek van köze Jézus szenvedéséhez, halálához. Minden időben élő minden bűnös embert felelősség terhel Jézus megfeszítése, halála miatt, s ennek személyes elismerése, elfogadása is szükséges ahhoz, hogy megszabadulhassunk Isten ítélete alól. Az úrvacsora tehát nem ismétli meg Jézus áldozatát, hanem az Úr áldozati véréből és testéből részesíti a hívőket. Mert „Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelenik meg azoknak, akik Őt várják üdvösségükre.” (Zsidókhoz írt levél 9:28)

A húsvét tehát örömünnep is, mert az Isten visszavonhatatlanul megmutatta Jézus Krisztus szenvedése, felmagasztalása által lényének lényegét: irántunk való szeretetét, s az erre adandó válaszra szólítják fel az evangélium hirdetői szinte a világ minden nemzetében az embereket napjainkban is, hogy elkerüljék a gonosz csapásait az áldozati vér befogadása által.

Olvasson tovább: