Kereső toggle

A megerőszakolt Budapest

1919. május 1: A kommunisták vörösre mázolták a fővárost

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Száz évvel ezelőtt szürreális külsőt öltött Budapest. Kun Béláék 1919. május 1-jére a fővárost szó szerint vörösbe burkolták. A szimbolikus kommunista térfoglalás egyik következménye, hogy a konzervatív jobboldal azóta gyanakvással tekint Budapestre.

„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött” – mondta Horthy Miklós 1919. november 16-án, budapesti bevonulása alkalmából tartott ünnepi beszédében. A leendő kormányzó nem csupán retorikai fordulatként utalt a „vörös rongyokra”: fél évvel korábban, május első napján a Tanácsköztársaság vezetői szó szerint vörös drapériába öltöztették Budapestet, több százezer méter festett papírtextília és gigantikus gipszszobrok felhasználásával, amelyeket még aznap cafatokra szaggatott a városra törő pusztító vihar.

A monumentális vörös propaganda nem élte túl a kommün véres napjait, ám Horthy erre hivatkozó, és vádiratként elmondott rövid nyilatkozatának hatása a mai napig tart: Budapest sokak szemében „gyanús” város, amely „elárulta a nemzetet”, és idegen érdekeket szolgál. Ez a bélyeg nem egyszer – kimondva vagy kimondatlanul – antiszemita felhangokkal párosul, és az „idegenszívűségért” a nagy létszámú budapesti zsidóságot, az értelmiséget és a vállalkozói réteget teszi felelőssé. Egyik érvük, hogy a Tanácsköztársaság 28 népbiztosa közül 20 zsidó volt – legalábbis a kommunisták oldalára álló szocdem vezető, Kunfi Zsigmond megállapítása szerint.

Ez természetesen torz beállítás, hiszen amint azt Hatos Pál történésznek a Szombat tematikus centenáriumi számában megjelent tanulmánya megállapítja: „A közösségüket megtagadó és a világi messianizmus hívéül szegődő forradalmárok szám szerint ugyan a zsidók elhanyagolható töredékét alkották, miközben a hivatalos zsidó szervezetek mindig is lojálisak voltak. De a nemzeti gondolat megrészegült híveit ez nem zavarta. Számukra ez volt a végső bizonyítéka annak, amit addig is sejteni véltek: a zsidók világuralomra törnek. Az évezredes mélységekből előtörő zsidóellenes indulatok ezzel széles körökben új és szilárd legitimációt nyertek.” (Hatos Pál: Jöttek, mertek, vállalkoztak – Az 1919-es proletárdiktatúra mítoszokon innen és túl. Szombat, 2019. március)

A korszakot kutató másik történész, Bödők Gergely a „nagy vörös májust” a proletárdiktatúra erődemonstrációjának nevezi. „Átnevezett utcák, hömpölygő tömeg, vörös drapériába – más olvasatban: »vörös rongyokba« – öltöztetett főváros. 1919. május 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság nagyszabású erődemonstrációt tartott Budapesten és szerte az országban. Az ünnepségekkel a tanácskormány a cseh és a román hadseregekkel szembeni aggasztó katonai helyzetet és meggyengült társadalmi bázisát igyekezett ellensúlyozni, az ünnepségsorozat ezért a magabiztos önreprezentáció kiemelten fontos eseményévé vált. Vulgármarxista jelszavakkal teli plakátok, valamint Marx-, Lenin- és Engels-szobrok lepték el a várost, a nagyszámú program és látványosság pedig a kommunista propaganda sulykolását szolgálta. Az országos munkaszüneti nap a monumentális utcai felvonulás, az avantgárd művészet szuggesztív formanyelvének díszbemutatója és – összességében – a szimbolikus térfoglalás egyik grandiózus példája lett” – írja a Rubiconban megjelent tanulmányában a Clio Intézet kutatója.

„Még a kövek is üdvözülni fognak”

De kik és miért akarták elfoglalni Budapest szimbolikus tereit? Az 1918-as őszirózsás forradalomtól az 1919. márciusi kommunista puccsig terjedő sorsdöntő hónapokról a Hetek korábbi számaiban (2018. október 31-e és november 23-a között) Magyary Ferenc tollából négyrészes sorozatot olvashattak, ezért most csak utalni szeretnék arra, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett egykori szocialista újságíró-agitátor, Kun Béla a bolsevik puccs után önként jelentkezett Leninéknél, hogy kész a „forradalmat” Magyarországra exportálni. A szovjet kommunista vezetőktől megkapta a felhatalmazást és

a pénzt, hogy útnak induljon. Igaz, a moszkvai elvtársak fontosabbnak tartották, hogy először Bécsbe utazzon, hátha ott is sikerül eladni Lenin világforradalmi ajánlatát, ám az osztrák szocdem vezetők kikosarazták Kun Bélát, aki ezt követően Budapesten lépett akcióba.

Itt nagyobb fogadókészségre talált. Lenin jóvoltából a szükséges pénz is rendelkezésére állt, így néhány hét alatt maga mellé állított számos baloldali vezetőt. Ismerősei úgy tartották róla, hogy Kun nem bízott azokban az emberekben, akiket nem lehetett megvenni, ezért legfőbb ellenségei az elveikhez ragaszkodó szociáldemokrata politikusok lettek. A cinikus Kun Béla azt is felismerte és maximálisan kihasználta, hogy a budapesti értelmiség egy része vallásos révülettel fogadta a bolsevik világforradalom eszméjét.

„A bolsevik politika kezdeti vallásos vonzerejéhez kétség sem férhet” – írja idézett tanulmányában Hatos Pál.

„A Vasárnapi Kör egyik délutánján Lukács György azt felelte az írónő Lesznai Annának, aki a kommunista ígéretekről faggatta őt: »Még a kövek is üdvözülni fognak.«” Lukács ezt az „üdvözítést” nem bízta volna a puszta belátásra: 1918 tavaszán már azt írta, hogy „most rögtön, ebben a pillanatban meg kell valósítanunk, a földre kell hoznunk az isten országát”. Lukács György az „isten országát” természetesen marxi értelemben, az ateista megváltó, a kommunista állam formájában akarta elhozni, és ehhez a „forradalmi terrort” is kívánatos eszköznek tekintette: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” – írta Lukács a Népszava 1919. április 15-ei számában megjelent cikkében.

Lukács Györgyék ideológiáját a „Lenin-fiúk” vörös különítményes osztagai ültették a gyakorlatba, akik hírhedt páncélvonatukon járva terrorizálták az országot: lincseltek, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg. A vörösterrornak a történészi becslések szerint a „dicsőséges 133 nap” alatt legalább félezer halottja volt.

A terror kalapácsos embere

A „forradalmi terror” mellett Kun Béláék más módszerekkel is igyekeztek eszméiket rákényszeríteni a magyarokra. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 14-én döntött a május 1-jei ünnepségekről, amelyekre a vörösterror vezetője, Szamuely Tibor népbiztos javaslatára hatalmas összeget, négymillió koronát különítettek el. A cél az volt, hogy az új korszaknak szimbolikus emlékművet állítsanak: „A május 1-jei ünnepség külsőségeiben is olyan impozáns lesz, amire még nem volt példa Magyarországon” – írta a Népszava az ünnep előestéjén. A vörös virágünnep című Népszava cikk még magasabbra emelte a mércét: „A mi ünnepünk tehát olyan legyen és olyan lesz, amilyent még nem látott ez az ország, és nem látott a világ. Hiszen nem is volt még a világtörténelemnek nagyszerűbb eseménye, mint az, amelyik most megy végbe a szemünk láttára…”

Szamuely „az előkészítő művészi munkálatok irányításával a díszlet- és pavilontervezőként működő Falus Eleket, valamint Bíró Mihályt, a vörös kalapácsos embert ábrázoló Népszava-plakát révén ismertté vált grafikust bízta meg. Vezetésükkel számos neves szobrász, iparművész, plakátkészítő és grafikus dolgozott feszített tempóban a felállítandó díszleteken, és az útvonalak építészeti hatását fokozó hatalmas szobrokon. Az alkotások elkészítéséhez szükséges helyet a »Tattersall«-nak elnevezett egykori lóvásártér udvarán és a városligeti Iparcsarnokban biztosították” – írja Bödők Gergely A nagy vörös május című tanulmányában (Rubicon 2017/10.).

Bödők szerint a diktatúra Budapest „elfoglalásával” azt akarta jelképezni, hogy a város – amelyet a „régi gonosz gőg dölyfös megtestesítőjének” minősítettek – gyökeresen szembefordul múltjával. Ez egybevágott Marx tanításával, amely a kommunisták elé az Internacionálé szavai szerint ezt tűzte ki célként: a „múltat végképp eltörölni”. „A bukott rendszer »hőseinek« szobrait szimbolikusan is igyekeztek eltüntetni a térből, ami ezzel egyidejűleg a nemzeti emlékezetből való kiradírozás szándékát is mutatta” – írta Bödők.

A május elsejei szimbolikus térfoglalást a Vörös Filmhíradó is megörökítette, az ötperces összeállításban több helyszín is látható. Ám sem ez, sem pedig a korabeli, szintén fekete-fehér fényképek nem adják vissza azt a mellbevágó látványt, amit a talpig vörösbe burkolt főváros kelthetett. „A vörös Budapest vörös pompájú utcáin végighömpölygött a dolgozók tömege. Munkában megedzett, nyomorban megsápadt, küzdelmekben minden próbát megállt százezrek vonultak fel, és áldozatos komolysággal, elszánt komorsággal, vidám, lelkes, mindenre kész forradalmisággal tettek vallomást a szocializmus mellett” – áradozott a Népszava 1919. május 3-án, A magyar proletárság piros májusa című cikkében. Harminc évvel később mindennapossá váltak az ilyen „forradalmi” tudósítások.

Mágikus térfoglalás

„Az új hatalom totális váltásban gondolkodott, célja nem kevesebb volt, mint polgárai gondolkodásának gyökeres átformálása, s ebben a művészeteket tekintette a legfőbb eszközének. Minden művészeti megmozdulást alárendelt tehát a politikai propaganda céljának, minden alkotást az új világrend megerősítését szolgáló eszköznek tekintett. (…) A program kidolgozói számára a közvetlen inspirációt nyilván az oroszországi rendezvények jelentették” – állapította meg Révész Emese művészettörténész az Artmagazin 2013/2. számában megjelent tanulmányában. Révész az installációt mintegy mágikus cselekedetet értékeli, amely a szimbólumok elfedésével igyekezett megváltoztatni a valóságot: „A régi világot jelképező emlékműveket »oltották ki« azzal, hogy láthatatlanná (azaz működésképtelenné) tették őket. Nem semmisítették meg fizikailag, csak »felülírták« az új világ formanyelvével, amely beburkolva (eltemetve) egyszersmind magában is foglalta azokat.”

Az átalakított közterek sorában ott találjuk Budapest valamennyi forgalmas pontját. Az Országház főbejárata elé – amit alig 15 évvel korábban fejeztek be – két vörös oszlopot helyeztek, tetejükön egy-egy földgömbbel, amelyeken a kontinenseket is vörös színekkel ábrázolták, mintegy előrevetítve a világforradalom közelgő győzelmét. Az Országház előtti téren Andrássy gróf lovasszobrát, mint a reakciós múlt szimbólumát, eltakarták. Fölé a „Munka házának” keresztelt faépületet emelték, amelyre ezt a feliratot helyezték: „Dicsőség a munkának”, míg a tetejére egy napszimbólum került. Az építmény frízén a Forradalom és a Világszabadság mezítelen allegorikus nőalakjai tűntek fel. Ők vezették az egyes társadalmi osztályokat megszemélyesítő alakok menetét.

Szintén a francia jakobinusok előtti tisztelgés volt, hogy a budai Várpalotát is átalakították: a kupola koronáját egy frígiai sapkával takarták le, és az egész épületet vörös drapériába öltöztették. A Magyar Tudományos Akadémia előtti téren – ahol Ferenc József koronázási dombja állt – Karl Marx ötméteres szobrát állították fel.

A történelmi múlt „megsemmisítését” azonban legradikálisabban a mai Hősök terén álló millenniumi emlékmű átalakítása jelezte. Az ezredévi emlékmű apostoli keresztet és koronát tartó Gábriel arkangyal alakjának keresztény Magyarországot jelképező oszlopát úgy takarta el a lepel, hogy obeliszk formát hozzon létre. Tövénél, a honfoglaló vezérek helyén ki más állhatott volna, mint Marx, két oldalán ezúttal egy vasmunkással és egy bányásszal. A félköríves vörös óriásdrapériára a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszó került. „A sors pikantériája, hogy a Marx-szoborkompozíció egyik alakját ugyanaz a Zala György készítette, aki a nagy Milleneumi emlékmű Gábriel arkangyalos szobrát, a Háború és Béke allegorikus szobrait, négy királyszobrot, valamint majdnem az összes domborművet” – jegyzi meg tanulmányában Bödők Gergely.

Mint Hatos Pál emlékeztet rá, nem Zala György volt az egyetlen művész, aki hajlékonyan alkalmazkodott az új hatalom megrendeléseihez. Az írók közül például Szabó Dezső is, aki még a kommunizmus lánglelkű prófétája volt ekkor, csak később lett az ellenforradalom neves szerzője. „Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szocializmusba, hogy előkészítse a minden emberit védő kommunista világrendet” – írta Szabó, ami meglepő felhívás a későbbi fajvédő írótól.

A debreceni költő, Tóth Árpád pedig Az új Isten című művében így köszönti Kun Béláék forradalmát: „A kicsiny, árva magyar jaj-patak / A messze zengő, nagy moszkvai árba, / Mely most tisztára mossa a világot: / Hozsánna néked, új isten, hozsánna! / Legyen szavad teremtés új igéje, / Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, / Mit elrontott sok régi, úri isten, / Te istenek közt új és proletár / Formáld boldoggá pörölyös kezeddel – / Emelj minket roppant tenyereidre / És a magad képére gyúrj át minket!”

„A ma már teljesen érthetetlen eksztázis és groteszk messiásvárás avantgárd újpogányságból és keresztény inspirációból éppúgy merített, mint a zsidó vallási hagyományból” – írja Hatos Pál. Az új isten trónra emelésének képét szintén a francia forradalomból merítették (lásd keretes cikkünket).

A budapesti kommunisták is igyekeztek kivenni részüket a vallástalanításból. Bödők Gergely így mutatja be a csupán agyonretusált, távoli fotókon megmaradt kompozíciót: „Gábriel szobrához hasonlóan a Gellérthegyen álló Gellért-szobrot is megváltoztatták. Szent Gellért alakját vörös és sárga paravánnal takarták el, a mögötte lévő oszlopsort pedig a millenniumi emlékmű királyszobraihoz hasonlóan vörös drapériával fedték be. Az alatta lévő vízeséshez egy hatalmas allegorikus festményt helyeztek, amelyre a »Dolgozzatok és tiétek a paradicsom« szalagfelirat került. A kép jobb oldalán egy lángpallossal hadonászó izmos alak kergeti ki a jól öltözött tőkéseket (egyikük pénzeszsákkal a kezében menekül), középen egy család (kalapácsos munkás, nő és két gyermek) tart a kép bal oldalán szereplő vastag fa felé. A fa tövénél egy szakállas, könyvet olvasó öreg ül. A fa és a bölcs öreg motívumpár – ha jól sejtjük – a Tanácsköztársaságnak a »dolgozó proletariátus« műveltségi szintjének erősítésére tett erőfeszítéseit jelképezhette”.

A sort még hosszan lehetne folytatni, a Budai Váralagút Duna felőli oldalára felállított gigantikus vörös csillagtól kezdve a Vérmezőn felállított hatalmas vörös Martinovics-szarkofágon át a Kígyó téren elhelyezett Lenin-szobrokig. Az installációkat délután a fővárosra lecsapó vihar söpörte el, miközben befutottak a hírek arról, hogy a román hadsereg átlépte a Tisza vonalát.

A propaganda legkevésbé a vörös Budapest projekt kiagyalóira hatott. Károlyi Mihály ezt jegyezte fel május 1-jén este a naplójába, miközben a Duna még a Citadelláról az ekkor első ízben megrendezett ünnepi tüzijáték fényeit tükrözte vissza: „Ezen az emlékezetes estén elmentem a Hungária Szállóba, ahol a Kommunista Párt főhadiszállása volt. Kun a teljes erkölcsi összeomlás állapotában a szobájában a díványon hevert, felesége aggodalmasan sürgölődött körülötte. Mivel egyetlen értelmes szót sem tudtam kihúzni belőle, átmentem a szomszéd szobában lakó Kunfi Zsigmondhoz, aki elmondta:  Kun teljesen összetört, és a harc feladásáról beszél.”

Bár a végső összeomlás még három hónapot váratott magára, a vérben és hazug propagandában fogant bolsevik kommün 133 nap alatt egy újabb kényszerpályára sodorta az országot.

 

Olvasson tovább: