Kereső toggle

Önpusztító birodalmak

Miért nem tanul Európa a saját történelméből?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A nagy civilizációkat nem külső erők ölik meg. A saját életüket oltják ki” – erre a következtetésre jutott 12 kötetes világtörténelme végén Arnold Toynbee. A brit történész 1961-ben fejezte be fő művét, így nem tudhatta, hogy a 21. század elején Európa elfeledkezni látszik figyelmeztetéséről.

 

A BBC civilizáció-történeti sorozatában Luke Kemp történész Toynbee fenti tételét azzal egészítette ki, hogy a birodalmak önpusztításához a megrendült belső egység, kulturális-vallási-politikai meghasonlás mellett gyakran a kívülről érkező tömegek is hozzájárultak.

Nem kell messzire menniük az európaiaknak, ha egy nagy birodalom bukását akarják tanulmányozni. A Római Birodalom Kr. u. 390-ben még 4,4 millió négyzetkilométer területű volt, öt évvel később ez 2 millió négyzetkilométerre csökkent. 476-ra pedig a birodalom területe a nullával volt egyenlő.

A két nemzedék alatt bekövetkezett végzetes összeomlás okairól a történészek sokat vitatkoztak, de abban többnyire egyetértenek, hogy a túlzott területi terjeszkedés, a klímaváltozás és a csapnivaló politikai vezetés mellett a fő ok a külső fenyegetés volt. Rómát a végső bukás előtt már kétszer is megszállták és kifosztották: 410-ben a vizigótok, 455-ben pedig a vandálok.

Mit köszönhetünk Bizáncnak?

Minden körülmény arra utalt, hogy Róma bukását az európai civilizáció nem éli túl, és – Douglas Murray brit történész könyvcímével élve – „Európa furcsa halála” már az 5. században bekövetkezik.

Mégsem így történt, és a bukáshoz hasonlóan a történelmi feltámadásnak is számos tanulságos oka volt.

Ma sokat beszélnek Európa egységéről, illetve annak hiányáról. Azonban, ha Európa alatt nem a mai politikai uniót, hanem a klasszikus Római Birodalmat értjük, amely körbeérte minden irányból a Földközi-tenger medencéjét, akkor megállapíthatjuk, hogy közel 1500 év telt el azóta, hogy Európát utoljára sikerült egyesíteni.

Nyilván legtöbben zavarba jönnénk, ha megkérdeznék hirtelen tőlünk, mi is történt Európában másfél évezreddel ezelőtt? Akkor sem könnyű kapásból megadni a választ, ha elkezdünk visszafelé számolni, mert a Róma bukása utáni évtizedekről, sőt az egész 6. századról nem sokat hallottunk az iskolában. Pedig túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Európa megmenekülésében ezeknek az éveknek döntő szerepük volt.

Kr. u. 552-ben mondhattuk el utoljára azt, hogy a Földközi-tenger medencéje egységes uralom alatt állt, és a kereszténység mind az öt legfontosabb központja – Jeruzsálem, Damaszkusz, Antiókhia, Alexandria és Róma – egy kézben egyesült, legalábbis néhány évtizedig.

Miután a hun hódítás és a népvándorlás nyomán Róma hetven évvel korábban elbukott, a pápaság kénytelen volt a bizánci császár segítségére támaszkodni. A keleti uralkodók úgy tekintették, hogy a Római Birodalom kizárólagos utódaként egyedül ők jogosultak a császári cím használatára. Konstantinápoly volt az „Új Róma”, és I. Justinianus császár (527–565) megkísérelte helyreállítani az egységes birodalmat, ami utoljára Nagy Theodosius (379–395) alatt létezett.

Gyakran emlegetjük, hogy Európa sokat köszönhet Nagy Konstantin császárnak, de ezalatt általában a kereszténység – amúgy nagyon is vegyes következményekkel járó – államvallássá tételét szoktuk érteni. Pedig Konstantinnak egy másik döntése is meghatározta történelmünk alakulását, amikor 326-ban úgy határozott, hogy birodalma keleti felében építi ki új uralkodói központját. A város mai szemmel is példátlan gyorsasággal felépült, és ezzel a Földközi-tenger térségében a hatalom súlypontja egyértelműen áthelyeződött a keleti területekre, amelyek sokkal gazdagabbak és virágzóbbak voltak, mint a hanyatló nyugati provinciák.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: