Kereső toggle

Önpusztító birodalmak

Miért nem tanul Európa a saját történelméből?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A nagy civilizációkat nem külső erők ölik meg. A saját életüket oltják ki” – erre a következtetésre jutott 12 kötetes világtörténelme végén Arnold Toynbee. A brit történész 1961-ben fejezte be fő művét, így nem tudhatta, hogy a 21. század elején Európa elfeledkezni látszik figyelmeztetéséről.

 

A BBC civilizáció-történeti sorozatában Luke Kemp történész Toynbee fenti tételét azzal egészítette ki, hogy a birodalmak önpusztításához a megrendült belső egység, kulturális-vallási-politikai meghasonlás mellett gyakran a kívülről érkező tömegek is hozzájárultak.

Nem kell messzire menniük az európaiaknak, ha egy nagy birodalom bukását akarják tanulmányozni. A Római Birodalom Kr. u. 390-ben még 4,4 millió négyzetkilométer területű volt, öt évvel később ez 2 millió négyzetkilométerre csökkent. 476-ra pedig a birodalom területe a nullával volt egyenlő.

A két nemzedék alatt bekövetkezett végzetes összeomlás okairól a történészek sokat vitatkoztak, de abban többnyire egyetértenek, hogy a túlzott területi terjeszkedés, a klímaváltozás és a csapnivaló politikai vezetés mellett a fő ok a külső fenyegetés volt. Rómát a végső bukás előtt már kétszer is megszállták és kifosztották: 410-ben a vizigótok, 455-ben pedig a vandálok.

Mit köszönhetünk Bizáncnak?

Minden körülmény arra utalt, hogy Róma bukását az európai civilizáció nem éli túl, és – Douglas Murray brit történész könyvcímével élve – „Európa furcsa halála” már az 5. században bekövetkezik.

Mégsem így történt, és a bukáshoz hasonlóan a történelmi feltámadásnak is számos tanulságos oka volt.

Ma sokat beszélnek Európa egységéről, illetve annak hiányáról. Azonban, ha Európa alatt nem a mai politikai uniót, hanem a klasszikus Római Birodalmat értjük, amely körbeérte minden irányból a Földközi-tenger medencéjét, akkor megállapíthatjuk, hogy közel 1500 év telt el azóta, hogy Európát utoljára sikerült egyesíteni.

Nyilván legtöbben zavarba jönnénk, ha megkérdeznék hirtelen tőlünk, mi is történt Európában másfél évezreddel ezelőtt? Akkor sem könnyű kapásból megadni a választ, ha elkezdünk visszafelé számolni, mert a Róma bukása utáni évtizedekről, sőt az egész 6. századról nem sokat hallottunk az iskolában. Pedig túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Európa megmenekülésében ezeknek az éveknek döntő szerepük volt.

Kr. u. 552-ben mondhattuk el utoljára azt, hogy a Földközi-tenger medencéje egységes uralom alatt állt, és a kereszténység mind az öt legfontosabb központja – Jeruzsálem, Damaszkusz, Antiókhia, Alexandria és Róma – egy kézben egyesült, legalábbis néhány évtizedig.

Miután a hun hódítás és a népvándorlás nyomán Róma hetven évvel korábban elbukott, a pápaság kénytelen volt a bizánci császár segítségére támaszkodni. A keleti uralkodók úgy tekintették, hogy a Római Birodalom kizárólagos utódaként egyedül ők jogosultak a császári cím használatára. Konstantinápoly volt az „Új Róma”, és I. Justinianus császár (527–565) megkísérelte helyreállítani az egységes birodalmat, ami utoljára Nagy Theodosius (379–395) alatt létezett.

Gyakran emlegetjük, hogy Európa sokat köszönhet Nagy Konstantin császárnak, de ezalatt általában a kereszténység – amúgy nagyon is vegyes következményekkel járó – államvallássá tételét szoktuk érteni. Pedig Konstantinnak egy másik döntése is meghatározta történelmünk alakulását, amikor 326-ban úgy határozott, hogy birodalma keleti felében építi ki új uralkodói központját. A város mai szemmel is példátlan gyorsasággal felépült, és ezzel a Földközi-tenger térségében a hatalom súlypontja egyértelműen áthelyeződött a keleti területekre, amelyek sokkal gazdagabbak és virágzóbbak voltak, mint a hanyatló nyugati provinciák.

Ma hajlamosak vagyunk lenézni Európa keleti gyökereit, azonban ne feledjük, hogy Bizánc leértékelése az európai köztudatban a felvilágosodás terméke. Montesquieu úgy vélte, hogy a bizánci történelem „tévutak, viszályok és árulások sorozata”, Gibbon brit történész szerint pedig „a Római Birodalom felbomlása és hanyatlása” után megszakadt a civilizációs folytonosság.

A középkor embere számára azonban nem volt kétséges, hogy Konstantinápoly a „keresztény birodalom” (Imperium Christianum) legfőbb letéteményese és védelmezője, amely ráadásul gazdasági és politikai viszonyait tekintve is jóval felülmúlja a tönkretett és szétdarabolt Nyugatot. A virágzó Keletrómai Birodalom kora azonban nem sokáig tartott, mert egy olyan kihívás érte keletről, amely sajátos módon hozzájárult ahhoz, hogy Európa súlypontja visszakerüljön nyugatra.

Birodalomrendítő csapások

„Nagy Károly elképzelhetetlen lett volna Mohamed nélkül” – ezt a meglepő állítást egy amerikai történész, Thomas Woods fogalmazta meg Hogyan építette fel a katolikus egyház a nyugati civilizációt? című könyvében. Mielőtt arra gondolnánk, hogy a konzervatív katolikus tudós felekezete melletti elfogultságból túlzásokba esik, gondoljuk csak végig: a Nyugatrómai Birodalom bukása után létrejövő fiatal nyugat-európai – inkább csak névleg – keresztény államok minden bizonnyal Bizánc befolyása alá kerültek volna, ha délkeleti irányból nem indul meg az arab–iszlám hódítás.

Bizánc megrendülése tette lehetővé, hogy Nagy Károlyt III. Leó pápa 800-ban császárrá koronázza. Ettől kezdve a Frank Birodalom, majd a szent Német-római Birodalom és a római pápaság egymást védelmezve Európa uraivá váltak.

„A Keletrómai Birodalom hirtelen kénytelen volt a létéért küzdeni, és ez utat nyitott az önálló Frank Birodalom megerősödése felé. A bizánci befolyás gyengülése vallási téren a latin kereszténységet hozta helyzetbe Európában, gazdasági téren pedig lendületet adott a feudalizmus és a nemzeti önellátás számára” – írja Woods.

A nagyratörő tervek útjában azonban már az iszlám terjeszkedés megjelenése előtt akadályok támadtak: a germán népvándorlás után új hódítók jelentek meg a Duna vidékén. A Kárpát-medencébe i. sz. 568 körül megérkeztek az avarok. A Balkánon pedig különféle szláv törzsek, valamint a bolgár törökök jelentek meg, és északról többször is betörtek a Keletrómai Birodalom területére.

Justinianus közel négy évtizedes uralkodásának utolsó időszakát ennél is súlyosabb csapások érték. Ekkor jelent meg először keletről a bubópestis, ami végigpusztította a birodalom nagyvárosait. Konstantinápoly kétszer is a járvány célpontjává vált, miközben két súlyos földrengés is megrázta. A második természeti csapásban, i. sz. 558-ban összeomlott a frissen épült Hagia Sophia bazilika kupolája is. Justinianus új, egységes keresztény római világbirodalma nem sokkal élte túl a császárt.

A történészek számos gyakorlati okot fel tudnak sorolni arra, hogy miért volt kedvező időpont a hetedik század első fele a hódító iszlám számára. A Keletrómai Birodalom ekkorra már túljutott hatalma tetőpontján. A Justinianus császár hosszú uralkodása alatt meghódított területeket nehezen tudták stabilizálni. Keletről a szászánida perzsák, nyugatról pedig az észak-afrikai berberek folyamatos háborúskodásra késztették Bizáncot. A birodalom a háborúskodás és a több hullámban pusztító bubópestisjárványok miatt meggyengült. A főváros, Konstantinápoly lakossága harmadával csökkent, és a központi hatalmat az utódlási harcok is gyengítették. A körülmények ideálisak voltak egy új erő feltűnésére a Közel-Keleten.

Szédítő tempó:az iszlám felemelkedése

„Az iszlám megjelenése a középkor legmeglepőbb és legfontosabb eseménye. Kezdetben csak apokaliptikus terminusokkal tudták leírni. Gyorsasága és teljessége még ma is hihetetlennek tűnik” – írja Michael Angold brit történész magyarul is megjelent Bizánc című könyvében.

Az iszlám zászlaja alatt harcoló arab seregek Mohamed halála után hét évvel, i. sz. 639-ben léptek ki az Arab-félszigetről. Nyugat felé haladva hamarosan elérték az Atlanti-óceánt (i. sz. 682), majd meghódították Hispániát (i. sz. 711). Hetven év alatt új világrendet hoztak létre azon a területen, amelyet egykor a Római Birodalom, a hetedik század elején pedig a Keletrómai Császárság uralt. A kortársak beszámolóiból drámai kép bontakozik ki a muzulmán hadseregek – vagy ahogy akkor nevezték őket, a szaracénok – szélvészsebességű, villámháborús hódításairól.

„Ne legyen két vallás Arábiában!” – Bernard Lewis iszlámkutató szerint ez volt Mohamed utolsó parancsa, amit követői az egész világra szólóan érvényesnek tekintettek. Így vált az iszlám hódító vallássá az Arab-félszigeten kívül is. Először északra, a mai Szíria és Irak felé indultak el az iszlám seregek. Itt olyan, zömében szintén arab népeket vontak uralmuk alá, akikkel a kereskedelmi útvonalak révén korábban is kapcsolatban álltak. A környező népek ekkor még bízhattak abban, hogy csak egy újabb törzsi háború kezdődött el. Amikor azonban a perzsákat, majd Nyugat felé Egyiptomot is meghódították, világossá vált, hogy az „iszlám kardja” nem ismer határokat.

Az iszlám birodalom megalapítói meggyőződéssel hitték, hogy hódításaiknak spirituális üzenete van. A hetedik században egy arab muzulmán így írt erről egy helyi keresztény remetének: „Az, hogy Isten minden népet és hitet az uralmunk alá hajtott, azt mutatja, hogy szeret bennünket és örömét leli a mi hitünkben.”

Mohamed a legendák szerint halála előtt arra figyelmeztette követőit, hogy az iszlám egyetlen hódítása sincs biztonságban addig, míg Konstantinápolyt és a Keletrómai Birodalom központi területeit el nem foglalták. „Egy-két csapás még, és Perzsia megszűnik létezni. De a Rum (a keleti rómaiak) a tenger és a sziklák népe… Ó jaj, ők ellenségeink lesznek az idők végezetéig.”

Az iszlám alapítója úgy érezte, hogy amíg fennáll a keresztény hatalom, az iszlám bármikor visszaszorulhat az Arab-félszigetre: „Az iszlám idegenként érkezett minden vidékre, és bármikor újra idegenné válhat; úgy húzódik vissza (Mekka és Medina köré), mint a vackára tekeredő kígyó” – idézi Peter Brown történész Az európai kereszténység kialakulása című könyvében a Mohamednek tulajdonított figyelmeztetést.

A kortárs keresztény, zsidó és perzsa beszámolókból azonban kitűnik, hogy a szaracénokat a legtöbben nem egyszerű hódítóknak látták, hanem olyan sorscsapásnak, ami Isten büntetéseként vagy démoni végzetként sújt a népekre.

Az első, Mohamedre vonatkozó nem muzulmán feljegyzés a szíriai jákobita Tamás presbitertől származik, aki szemtanúként ezt írta: „csata zajlott a rómaiak (bizánciak) és Muhammad arabjai között Palesztinában, húsz mérföldre északra Gázától. A rómaiak elmenekültek, az arabok (…) mintegy négyezer szegénységben élő palesztinai lakost megöltek, keresztényeket, zsidókat, valamint szamaritánusokat, és az egész vidéket elpusztították.” Ez tehát az első, de távolról sem az utolsó beszámoló a hódító iszlám természetéről.

Egy szíriai feljegyzés szintén megerősítette ezt: „(636) Januárban Mohamed arabjai számos falut feldúltak, sok embert megöltek és egész Galileából foglyokat gyűjtöttek maguknak. (…) Augusztus tizedik napjára a rómaiak elmenekültek Damaszkuszból és környékéről, miután (az arabok) tízezer embert megöltek.”

A keresztények a Szentföldön kívül is rettegésben éltek. A hitvalló Maximosz bizánci tudós és Afrikában élő szerzetes nem sokkal a halála előtt írt levelében így emlékszik vissza az arab hódítók megjelenésére: „Mi lehet olyan rettenetes, mint az, ami a szemünk előtt történt? Láttuk a sivatag barbár sokaságát, amint megszállja más népek földjét, mintha csak a sajátján taposna. Láttuk, amint vad és fékezhetetlen szörnyek – akik csak kívülről viselnek emberi külsőt – széjjelszaggatják (nemcsak a földet, hanem) magát a civilizációt is” – írta Maximosz i. sz. 662-ben.

Árnyaltabb képet fest erről az időszakról János, az egyiptomi Nikiu városának hetedik században élt kopt püspöke. Nikiui János püspök Világkrónikájában leírja, hogy az arab hódítók gyorsan, de gondosan megválasztott stratégia szerint támadtak: először elkerülték az erődített városokat, és a termékeny oázisokat rohanták le. Miután megerősítették jelenlétüket egy város körül, akkor támadtak, ha a védőket már kiéheztették és meggyengítették. Ezt a harcmodort más források is megerősítik.

János püspök fájdalmasan írja, hogy milyen sokan követtek el aposztáziát ebben az időben, ami nagyban megkönnyítette a támadók dolgát: „Egyiptomban sok hamis keresztény megtagadta a szent ortodox hitet, valamint az életadó keresztséget, és a muszlimok – akik Isten ellenségei – vallását vette fel, és a fenevadnak az utálatos tanítását fogadták el, együtt tévelyegve velük. (…) Egyikük, a Sínai-félsziget egyik kolostorából való János, az iszlám hitre térve a szerzetesi öltözetet kardra cserélte, és üldözte azokat a keresztényeket, akik hűségesek maradtak a mi Urunk Jézus Krisztushoz.”

Amikor azonban úgy tűnt, hogy az egész világ Mohamed követőinek az ölébe hull, váratlanul fordult a kocka. 717-ben a muzulmán hadiflotta már Konstantinápoly előtt állt, amikor a bizánci seregek egy új fegyver – a hatalmas pusztítást és riadalmat okozó görögtűz – segítségével megállították az iszlám sereget. Nyugat-Európában pedig Martell Károly frank uralkodó mért vereséget a muzulmán seregre, amely éppen Szent Márton tours-i sírját készült kifosztani Párizstól nem messze.

A korabeli keresztények között voltak azonban, akik úgy érezték – joggal –, hogy a megkönnyebbülés csak átmeneti. A negyedik században élt alexandriai egyházatya, Athanasziosz nevében írt 8. századi Apokalipszis így írt a muzulmánok feltűnéséről és jövőbeli szerepéről: „Isten (…) kettéosztotta a rómaiak királyságát. Egy rövid időre hatalmat adott a perzsa királyoknak, majd (…) egy hatalmas népet szabadított rá a földre, akik sokaságra olyanok, mint a sáskák.”

Ezeréves kihívások

Nem sokkal azt követően, hogy sikerült feltartóztatni a muszlim seregeket Európa nyugati és keleti kapujában, létrejött Európa meghatározó politikai, jogi és vallási intézménye, amely szinte pontosan ezer éven át állt fenn: a szövetség alapja 800 karácsonyán jött létre, amikor III. Leó pápa megkoronázta Nagy Károly királyt. A Frank Birodalom ugyan Károly halála után nem sokkal darabjaira hullott, ám a másfél évszázad múlva (a kalandozó magyarokat Augsburgnál legyőző) I. Ottó 962-es császárrá koronázásával megalakuló Német-római Birodalom közel ezer éven át fennmaradt.

A birodalom hegemóniáját előbb vallási, majd politikai tekintetben is a reformáció törte meg, amelynek nyomán egyre-másra váltak ki független államok a császár (és rajta keresztül a pápa) fennhatósága alól. A hosszúra nyúlt hanyatlás után a francia forradalom és Napóleon hatalomra jutása pecsételte meg a szent Német-római Birodalom sorsát. II. Ferenc német-római császár 1806. augusztus 6-án kiadott rendeletével egy tollvonással megszüntette az ezeréves birodalmat.

Ekkor már a Bizánci Birodalom sem létezett, amely hosszú haláltusát követően 1453-ban bukott meg, amikor II. Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt.

Konstantinápoly elfoglalása után közel 500 évvel az Oszmán Birodalmat is utolérte a birodalmak sorsa, és az első világháború után 1924-ben formálisan is megszűnt az iszlám kalifátus. A muszlim kihívás civilizációs és katonai szempontból is úgy tűnt, hogy megszűnt Európa számára. Talán ezért is gondolták úgy az európai vezetők a hetvenes évek elejétől, hogy veszélytelenül kezdeményezhetnek szorosabb kapcsolatokat az arab világgal. (folytatjuk)

(Cikkünkhöz felhasználtuk a szerző, valamint Kulcsár Árpád és Grüll Tibor történészek tanulmányait a Hetek gondozásában 2012-ben megjelent Akikre nem volt méltó e világ – A keresztényüldözések története című könyvből)

 

Olvasson tovább: