Kereső toggle

Nemzetek a birodalmak ellen

Második rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai föderáció nem más, mint a középkori katolikus univerzalizmus és a germán birodalmi eszme liberális formában történő újra- fogalmazása – állítja Yoram HazonY izraeli történész.

nacionalizmus erénye című könyvében Hazony emlékeztet rá, hogy a Biblia a nemzetek kontra birodalmak kérdésében határozottan állást foglal a szabad és független nemzetek javára. „E két politikai vízió konfliktusa egyidős a Nyugat történetével. (…) Miért foglalkozik a Biblia oly sokat a nemzetek függetlenségével? Izrael prófétáinak a világát egymást követő imperialista birodalmak határozták meg: Egyiptom, Babilon, Asszíria és Perzsia. Bár különböztek egymástól, ezen birodalmak mindegyike az emberiség egészét egyetlen univerzális politikai rendbe akarta szervezni. Úgy hitték, az istenek őket rendelték arra, hogy elfojtsák a népek közötti szükségtelen konfliktusokat, és egy olyan egységes nemzetközi környezetet teremtsenek, amelyben az emberek békében és biztonságban élhetnek. »Senki nem éhezett vagy szomjazott az uralkodásom éveiben. Az emberek békében élhettek« – írta I. Amenemhet fáraó néhány évszázaddal Ábrahám előtt. Mindez nem volt üres dicsekvés: a birodalmi hatalmak hatalmas térségekben véget vetettek a háborúskodásnak, és a lakosságot termékeny mezőgazdasági munkára fogták, amelynek következtében milliók számára teremtettek kiszámítható békét és biztonságos életkörülményeket. (…) Mégis, az egyiptomi vagy babiloni béke nyilvánvaló gazdasági előnyei ellenére, a Biblia az emberiség egyesítésével szembeni, mélyen gyökerező ellenállásból született meg. Izrael prófétái számára Egyiptom a »szolgaság háza« volt, elítélték a birodalmak hódításai során alkalmazott gonoszságot és vérontást, valamint a kormányzás imperialista formáját. Az izraelita próféták számára ez az egyiptomi bálványimádás következménye volt, ami abból fakadt, hogy olyan isteneknek rendelték alá magukat, akik minden áldozatot igazoltak, feltéve, hogy az a birodalom kiterjesztését és a mezőgazdasági termelés fokozását szolgálta” – írja Hazony.

Ezzel szemben Isten már Ábrahámnak azt az ígéretet adta, hogy „nagy nemzetté” lesz, és a törvényben előírta az izraelitáknak, hogy „testvérekként” tekintsenek egymásra. A legfőbb tisztségek viselőinek – a királynak, a prófétáknak és a papoknak – a nép közül valónak kellett lenniük, nem pedig távoli, ismeretlen uraknak, továbbá határokat jelölt ki számukra, amelyek nemcsak a belül lakók érdekeit védték, hanem védelmet adtak a határok túloldalán élő népeknek is. Izrael egy egységes, önrendelkezéssel bíró, a szomszédaival szemben hódító szándékkal nem rendelkező nemzetként tűnik fel a Bibliában, amely befogadott más nemzetekből valókat is, mint a midianita Jetró vagy a moábita Ruth, amennyiben azok elfogadták Izrael Istenét, törvényeit és küldetését. Nem véletlen, hogy a történelem során a zsidóságot rendszeresen birodalmak akarták megfosztani a nemzeti léttől, az asszíroktól és babiloniaiktól Rómán át a 20. századi zsarnoki hatalmakig.

Róma és Berlin univerzalizmusa

 A Biblia azonban nemcsak Izrael nemzetté válását segítette, hanem a protestantizmuson keresztül lendületet és mintát adott a modern nemzetek kialakulásához is. Luther és Kálvin előtt Európában a katolikus egyház az univerzális birodalom eszméjét képviselte, közel ezer éven át. Thierry Baudet holland történész A határok jelentősége című könyvében emlékeztet rá, hogy miután III. Leó pápa 800-ban császárrá koronázta Nagy Károlyt, néhány évtizeddel később utódja már kijelentette, hogy „a pápa az egész világ feje”. A 14. század elején pedig VIII. Bonifác az Unam Sanctam kezdetű bullájában az egyházfőt minden király fölé helyezte.

Ebből az univerzális katolikus birodalomból a reformáció nyomán egyre-másra léptek ki a független nemzetek: hollandok, skótok, angolok, svédek, dánok, majd pedig a franciák. Ezek a szabad, független nemzetek a bibliai Izraelnek az egyiptomi birodalom elnyomása alóli exodusát tekintették mintaként. Amikor ezt a folyamatot 1648-ban a vesztfáliai béke stabilizálta, X. Ince pápa már hiába dühöngött („örökre érvénytelen, jogtalan, átkozott és minden következményében semmis” – nyilatkoztatta ki a békeszerződésről), Róma nem tudta már visszaterelni a nemzeteket az uralma alá. 

Az új, sorsukról szabadon rendelkező nemzetek dinamikus fejlődést indítottak be Európában: egyszerre kapott lendületet a gazdaság, a tudomány és a társadalmi haladás. Kialakultak azok az intézmények és szabadságjogok, amelyeket ma a nyugati világ megkülönböztető értékeinek tartunk. A régi, univerzalista Európa korszaka 1806-ban a szent Német-római Birodalom feloszlatásával formálisan is lezárult.

A nemzetállamok létjogosultságát Európában a pápaság mellett egyedül a német császár kérdőjelezte meg. A 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeit a pápák teljes elszigeteltségben, a lateráni palota fogságában töltötték, miután Garibaldi vörösingesei felszámolták a pápai államot, így nem sok közvetlen befolyással rendelkeztek az európai történelemre (Ki adta a pápák hatalmát? Hetek, 2012. április 24.). Az 1871-ben létrejött német „második birodalom” viszont megőrizte elődjének az európai kontinensre vonatkozó imperialista igényeit. II. Vilmos császár az első világháborúban e cél megvalósulásának lehetőségét látta: „Harcunk egyedüli célja a Nagy-Németország győzelme, amelynek küldetése, hogy egy nap egész Európát uralja majd” – írta hadi kiáltványában Vilmos császár 1915-ben.

A császár egyik katonája, Adolf Hitler 17 évvel később nekilátott, hogy megvalósítsa ezt a programot. Bár a második világháború után a náci rendszer gonoszságát tévesen a nacionalizmussal azonosították, Hitler megvetette a nemzetállamokat, és a protestáns európai államrend felszámolására törekedett. „Annak ellenére, hogy a nemzetiszocialista párt nevében megjelenik a »nemzeti« szó, Hitler nem támogatta a nacionalizmust, (…) és Harmadik Birodalmát a nemzetállamok helyett nagymértékben az »első birodalom«, vagyis a szent Német-római Császárság helyreállításaként képzelte el – az ezeréves uralommal és III. Frigyes császár mottója (Austriae est imperare orbi universo: Ausztria rendeltetése, hogy az egész világot uralja) alapján az univerzális világhatalommal” – állítja Yoram Hazony.

Németország soha nem fogadta el az európai erőegyensúly alapelvét, és a birodalmi eszme sem kopott ki soha a német identitásból – állítja John Laughland brit történész A megfertőzött forrás – Az európai eszme nem-demokratikus eredete című könyvében (Berlin Európája. Hetek, 2018. szeptember 7.). A történész szerint az európai egység legkövetkezetesebb hívei a náci birodalom vezetői és ideológusai voltak, akik a porosz Großraum-koncepciót az egész európai élettérre (Lebensraum) kiterjesztették, és egy nemzetek nélküli, egységes birodalomban látták a jövőt. Joseph Goebbels 1940-ben kijelentette, hogy „meg vagyok győződve arról, hogy ötven év múlva az emberek többé nem országokban fognak gondolkodni”.

Kezdetben a náci érvek az élettér kiterjesztésére (legalábbis a szavak szintjén) kifejezetten békések és praktikusak voltak. „Az európai népek egy családot alkotnak ezen a világon. (…) Nem túl értelmes feltételezni azt, hogy egy ilyen zsúfolt házban, mint amilyen Európa, a népek közössége hosszú időn keresztül fenn tudna tartani egymástól eltérő jogrendszereket és jogértelmezéseket” – mondta Adolf Hitler a Reichstagban 1936-ban. Nevével ellentétben ugyanis a nemzeti szocializmus eszméjét nem egyetlen országban akarták megvalósítani, hanem egy kiterjesztett nemzeti élettérben. A nácik ezt „Új Európának” nevezték, ami egyszerre gazdasági, faji és kulturális közösség is.

A programot olyan fontosnak tartották, hogy miniszteri rangban egy „európai konföderáció-ügyi” biztost is kineveztek, Cécil von Renthe-Fink német diplomata személyében.

A náci Európa-propaganda még a nácik által kirobbantott háború kellős közepén is a békés célokat mantrázta. „Az európai vámuniónak köszönhetően a kereskedelem fellendül a kontinensen, az egységes elszámolásnak köszönhetően pénzügyi stabilitás jön létre, a munkafeltételek és a szociális ellátás javulása mindenki számára érzékelhető lesz, megszűnnek a válságok, növekszik az anyagi jólét, a társadalmi igazságosság (…), új kontinentális közlekedési hálózatok jönnek létre, amelyeket az autópályák, vasutak és vízi, valamint légi közlekedési útvonalak alkotnak” – írta 1943-ban (!) az Új Európa felépítésére szolgáló terv alapvetései című program.

Pápai tanácsok az Unió felépítéséhez

Természetesen a második világháború után a nácik Európa-terve senki számára nem szolgálhatott hivatkozási alapnak, és az új európai berendezkedés alapelve lett, hogy megakadályozza Németország domináns szerepét a kontinensen. Viszont a föderáció nem került le a napirendről, ezért új mintát kellett keresni az európai integráció megálmodóinak. Ehhez kézenfekvő volt az univerzális birodalom másik történelmi képviselőjének, a pápaságnak a segítségét igénybe venni. Ebben nem jelentett akadályt, hogy a Vatikán az olasz fasiszta diktátornak köszönhette állami létét (a Mussolinivel kötött 1929-es lateráni konkordátum a mai napig érvényes), illetve a XII. Pius pápa második világháborús magatartása körüli kérdőjelek (ez utóbbi témáról Efraim Zuroff izraeli holokauszttörténésszel a Hetek 2019. március 8-ai számában olvashatnak interjút).

Thierry Baudet felhívja a figyelmet arra, hogy „a 20. század legnagyobb határú euroföderalistái kivétel nélkül katolikusok voltak, többek között Jean Monnet, Alcide de Gasperi, Robert Schuman, Konrad Adenauer és Jacques Delors. Nem véletlenül: a szuverén országok megerősödése – sőt egyáltalán, léte – óhatatlanul együtt jár a vatikáni hatalom és európai egység meggyengülésével”.

Ezért sokatmondó, hogy 1957-ben Rómában írták alá az Európai Unió alapját jelentő szerződést. Amikor 2017-ben, a hatvanadik évfordulón Ferenc pápa meghívására szintén Rómában tartott csúcstalálkozót az Európai Unió 27 vezetője (a brit miniszterelnök már nem vett részt a tanácskozáson), a katolikus egyházfő beszédében emlékeztette őket arra, hogy milyen Európát kell felépíteni.

Ferenc pápa ezt megelőzően 2014 novemberében már látogatást tett és beszédet mondott Strasbourgban az Európai Parlamentben, ahol sürgette az európai vezetők együttműködését, 2016-ban pedig megkapta az európai egység támogatásáért adományozott Nagy Károly-díjat. 2017-es római beszédében még hangsúlyozottabban állást foglalt, nemcsak mint Európa spirituális vezetője, hanem mint politikai stratéga is, aki kész gyakorlati cselekvési programmal segíteni „az Európa-ház megrekedt építkezésében”. (Római Unió. Hetek, 2017. március 31.)

Beszédének első részében a pápa felidézte, milyen előnyökkel járt az, amikor a kontinens elfogadta Róma vezető szerepét, szemben a mai kaotikus állapotokkal. „Hol van Európa helye a világban? És mit képvisel Európa?” – tette fel a kérdést az egyházfő. „Európa gazdagságát mindig a szellemi nyitottsága és az a képessége adta, hogy fel tudta tenni az alapvető kérdéseket az élet értelmével kapcsolatban. Az örökkévalóság érzése iránti nyitottság kéz a kézben járt – bár nem mindig feszültségek és hibák nélkül – az evilág iránti pozitív nyitottsággal. A mai jólét azonban úgy tűnik, hogy szárnyszegetté tette földrészünket, amely lesütött szemmel jár. Pedig Európa a világon egyedülálló módon az eszmék és szellemi értékek patrimóniumával rendelkezik, olyan kincsekkel, amelyek megérdemlik, hogy ismét szenvedéllyel és megújult erővel képviseljük” – mondta a pápa.

Amikor Ferenc a kincsek „patrimóniumáról”, vagyis örökségéről beszélt, egy olyan latin szót használt, amely a katolikus egyház egyedülállóságát hivatott kifejezni. A „Patrimonium Petri” ugyanis az úgynevezett „péteri örökség”, amely a mindenkori római pápa (mint Krisztus helytartója) számára biztosítja az elsőbbséget. Ugyanez a fogalom politikai és jogi értelemben a világi hatalommal rendelkező pápai államot (a Szentszéket) jelöli, amelynek államfője természetesen szintén a római pápa.

Ferenc szerint a pápai vezetésű Európán belül értelemszerűen az univerzális szerepet betöltő várost, Rómát illeti az elsőség: „Európa eszméjének eredete alatt »az ember természetét és felelősségét értjük, az evangéliumon alapuló felebaráti kapcsolat lelkesedését, igazságra és jogosságra való vágyát, amelyet ezeréves tapasztalat alakított ki«. Róma a maga univerzális szerepével ezt az élményt jelképezi, emiatt esett rá a választás, hogy ott került sor az egyezmények aláírására. Mert… »itt fektették le a civilizációnk politikai, jogi és társadalmi alapjait«.”

A beszédből egyértelmű, hogy a pápai jövőképben a megújítás is csak innen, Rómából indulhat ki – aligha véletlen, hogy a pápa beszédében egyszer sem említette Brüsszelt vagy Strasbourgot. Történelmi távlatból ez akár érhető is, hiszen az Unió jelenlegi politikai központjai nem játszottak korábban semmilyen jelentős szerepet a kontinens sorsának alakításában.

Ferenc egyértelművé tette, hogy „Európa közös akarata” fontosabb, mint az egyes nemzetállamok akarata: „Az európai lelkesedés első elemének a szolidaritásnak kellett lennie. (…) az európai gazdasági közösség csak akkor lesz maradandó és sikeres, hogyha mindvégig hűséges lesz az őt életre hívó európai szolidaritás szelleméhez, és ha Európa most születő közös akarata sokkal erőteljesebb, mint az egyes államok akarata. Ez a szellem ugyanolyan szükséges manapság is, mikor szédítő hatások érnek, és annak a kísértése is, hogy adjunk lejjebb az Uniót alapító eszményekből a produktív, gazdasági és pénzügyi szükségek érdekében.”

Ha pedig az Unió országai nem képesek együtt megvalósítani az „alapító atyák” vízióját (mert vannak akadékoskodó, „nehezen haladó” államok), akkor azoknak kell az élre állniuk, akik erre képesek és akarják is: „Szükséges újra elkezdeni európaiként gondolkodni, azért, hogy megakadályozzuk a sivár egyformaság veszélyeit vagy a különállásra való törekvések diadalát. A politikának ilyen vezetésre van szüksége, amely kerüli azt, hogy érzelmekkel szerezzen hozzájárulást; ehelyett a szolidaritás és a szubszidiaritás szellemében dolgozza ki a vezérelveket, amik képesek az Unió egészét harmonikusan fejleszteni. Ennek eredményeként azok, akik gyorsabban futnak, segítő kezet nyújthatnak a lassabbaknak, és azok, akik nehezebben haladnak előre, utolérhetik az élbolyban levőket.”

Liberális és konzervatív, keresztény és muszlim

Ferenc Európa-víziójának egyik leglelkesebb támogatója az Európai Néppárt német frakcióvezetője, Manfred Weber, aki 2016-ban videoüzenetében így értékelte a pápa kitüntetését: „Európa ma sok kihívással néz szembe. Sokan aggódnak Európa jövője miatt, ezért a pápának – hadd mondjam így, a mi pápánknak – adományozott Nagy Károly-díj egy nagyszerű jelzés, ami arra figyelmeztet bennünket, hogy az Európai Uniónak a globális színtéren is védelmeznie kell az értékeinket, azokat az értékeket, amelyek főként keresztény értékeken alapulnak. Nagyon üdvözlöm ezt, és azt mondhatom, hogy ma nagyon boldog vagyok, hogy európai lehetek.” 

2017 októberében a Vatikánban rendezték az Európa újragondolása című konferenciát, amelyet az Európai Közösség Püspökkari Konferenciája (COMECE) és a Szentszék hirdetett meg. A fő vitatémák a „tagállamok közötti integráció és hídépítés”, „a demokrácia helyzete Európában”, valamint „az európai gazdaság szerepe a változó világban” voltak. A konferencia alatt Manfred Weber interjút adott a Püspökkari Konferencia honlapjának, amelyben elmondta, hogy szerinte a nagy európai nemzeteknek követniük kellene „Ferenc pápa üzenetét”, miközben a kisebb országoknak a „nemzeti egoizmus” követése helyett fokozottan törekedniük kellene „a nagyobb szolidaritásra”. (Manfred Weberről készült portrénkat lapunk 10. oldalán olvashatják.)

Kérdés, hogy a Weber által büszkén emlegetett európai identitás mit takar? A fogalom ugyanis radikálisan átalakult a tömeges migráció következtében. „Európa még ebben a generációban megszűnhet Európának lenni, az európai ember pedig elveszítheti az egyetlen olyan helyet a Földön, ahol ma még otthon érzi magát” – figyelmeztet a brit Douglas Murray az Európa különös halála – bevándorlás, identitás, iszlám című könyvében. Murray úgy látja, hogy Európa nem akar harcolni és nem akar érvelni a saját maga védelmében. A nyugati vezetők makacsul hajtogatták, hogy a tömeges migráció „természetes folyamat” és ha nem is történik meg az első generációnál, akkor majd az utódok integrálódnak majd, Az fel sem merült, hogy az integráció sohasem fog megtörténni – pedig ez a realitás.

Az identitást romboló másik jelenség az, hogy az európaiak elveszítették a nyugati kultúra értékességébe vetett hitüket és már nincsenek meggyőződve arról, hogy a modern világban a keresztény civilizációnak van létjogosultsága. Murray szerint a neoliberális világfelfogás újraértelmezte a világtörténelmet: népszerűvé vált kiemelni és felnagyítani a Nyugat bűneit, és mélyen hallgatni a keresztény civilizáció világméretű pozitív hatásairól.

A Vatikán szerepének megerősödése az akadozó európai integrációba azonban nem jelenti azt, hogy a kontinensen a kereszténység visszanyerné korábbi meghatározó jellegét.

A pápa a kulturális sokszínűséghez hasonlóan a vallások terén is a pluralizmus híve, és Európa kereteit is kiterjesztené a Földközi-tenger déli és keleti partvidékére – nagyjából a Római Birodalom által birtokolt területre. Ehhez pedig az iszlámmal való közeledés szükséges, ezt jelzi Ferenc pápa februári látogatása az Egyesült Arab Emírségekben, valamint március végére tervezett marokkói vizitje.

„Az Arab-félszigeten, a próféta szülőhelyén tartott pápai mise az első ilyen volt a történelemben, és ez a tény jelezte, hogy az iszlám kész megbocsátani a keresztesháborúk okozta sérelmeket, és Európa is partnerként, nem pedig meghódítandó földekként tekint az arab világra” – így értékelte a pápai látogatást a The Atlantic című amerikai hírportál. Ezt a politikai üzenetet erősítette február végén az Arab Államok Ligája és az Európai Unió között az egyiptomi Sarm es-Sejkben tartott első csúcstalálkozó is.

Amennyiben a Róma–Berlin–Párizs föderációs tengely kiegészül Casablancával, Kairóval és Abu-Dhabival, netán a későbbiekben Isztambullal és Damaszkusszal, az a hajdani birodalmak új formában történő újjáéledését és a nemzetállamok alkonyát jelentheti. A májusi európai választás talán egy utolsó esélyt kínál ennek megállítására, és a történelmi példák alapján a tét még a bevándorlás megállításánál is nagyobb: az új európai univerzalizmusban a kisebb nemzetek a politikailag liberális, vallási-kulturális szempontból eklektikus birodalom provinciái lehetnek csupán, megfosztva az önrendelkezésüktől, határaiktól és identitásuktól.

A sorozat első részét Önpusztító birodalmak címmel a Hetek 2019. március 14-i számában olvashatták.

Fekete nap- Neonáci ökoterrorista gyilkolt Új-Zélandon

Náci jelképeket használt az új-zélandi mecsetekben lövöldöző tömeggyilkos, aki saját meghatározása szerint zöld „ökoterrorista”. A 28 éves terrorista a mészárlás előtt közzétett egy 85 oldalas „kiáltványt”, amiből kiderült, hogy semmi köze se a konzervatív, se a nacionalista, sem pedig a  keresztény világnézethez.
A tömeggyilkos ebben elmondta magáról, hogy utálta az iskolákat, és az internetről képezte magát, mert „csak ott található minden igazság”. Tettének okaként „Európa megszállását” nevezi meg, meg akarta mutatni „a hódítóknak, hogy soha nem foglalhatják el a földünket, és soha nem léphetnek a mi népünk helyébe”.
A tömeggyilkossággal európai polgárháborút és terrormozgalmat akar elindítani, hogy megteremtse a  rettegés és változás atmoszféráját, amelyben drasztikus, erőteljes és forradalmi változások történhetnek.
Brenton Tarrant azt állítja, hogy nem tartozik semmilyen csoporthoz, de felvette a kapcsolatot az Anders Breivik által alapított új „Templomos Lovagrenddel”, akik „áldásukat adták” a terrortámadáshoz. Tudatosan követte el tettét, tudja, hogy ez terror, de semmit nem bán, a gyerekek halálát sem, mert a „mai gyerekekből lesznek a felnőtt megszállók”. Életben akar maradni, ha lehet, hogy tovább toborozhasson a bírósági tárgyalás során, mint példaképe, Breivik.
Másik példaképe a brit Sir Oswald Mosely, aki a harmincas években megalapította a Brit Fasiszta Uniót, a háború után pedig egy faji és politikai szempontból egységes „Európai Nemzetet” akart létrehozni.
„Etnonacionalistának” vallja magát: „A fajom egészségét és jólétét minden másnál fontosabb célnak tartom.” Nem tekinti magát konzervatívnak: „A konzervativizmus álruhába bújtatott korporatizmus, semmi közöm hozzá”, és kereszténynek sem: a vallást, a nemzetet és a jólétet kiüresedett értékeknek tartja. Viszont büszkén vállalja azt, hogy ökofasiszta, és példaképe a faji keveredésnek ellenálló Kínai Népköztársaság.
Szerinte egyedül a „zöld nacionalizmus az egyetlen nacionalizmus”: „nincs jövő a népességszaporulat megállítása nélkül, az ideális zöld világ nem létezhet 10 milliárd emberrel”. „A jövő Európája nem vas és acél, hanem erdők, tavak, hegyek és tisztások földje. Nem olyan hely, ahol az angol a bevett nyelv, hanem ahol minden európai nyelvnek, hitnek és tradíciónak értéke van. Minden nemzetet és etnikumot a saját természeti környezetük formált, és egyenlőképpen kell védeni őket és a természeti környezetüket is.”
A fegyverein és kiáltványának címlapján az SS hivatalos okkult szimbólumát, a „Fekete Nap” (Schwarze Sonne) jelképet használta. A körberajzolt tizenkét rúna az SS főhadiszállásán, a wewelsburgi kastély tábornoki gyűléstermének a padlóján is szerepel mozaikként. A „Fekete Nap” jelkép a második világháború után neonáci csoportok kedvelt szimbóluma lett, de a legismertebb sátánista felekezet, a Sátán Egyháza (Church of Satan) jelképei között is szerepel, más SS-jelvények mellett.
 

 

Olvasson tovább: