Kereső toggle

Híres perek, meghasonlott abortuszikonok

A főszereplők sorsáról az abortuszlobbi mélyen hallgat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Egyesült Államok abortuszszabályozásában több kulcsfontosságú ügy esetében súlyos visszaélések és eljárásjogi hibák történtek; és több Legfelsőbb Bírósági döntés főszereplője később életpárti lett, vagy már eleve az volt. Róluk azonban mélyen hallgat az abortuszpárti tábor, ahogy azokról a korábbi abortuszklinikai dolgozókról is, akik nyíltan vállalják az élet védelmét.

Két héttel ezelőtt részletesen ismertettük az 1973-as Roe kontra Wade ügy jogi és társadalmi következményeit az Egyesült Államokban és azon túl. (Abortuszünnep New Yorkban. Hetek, 2019. február 8.)

Roe, akinek neve alatt közel hatvanmillió magzatot öltek meg

Az ügy középpontjában az abortusztörténelem egyik emblematikus antihőse: Norma McCorvey áll. Széles körben ismert álnevén Jane Roe esete iskolapéldája annak, milyen alapvető ellentmondások övezik a baloldali „jogvédők” és (az angolul széles körben elterjedt social justice warrior fordítása nyomán) a „társadalmi igazságosság harcosai” tevékenységét.

Az ő nevét viselő esetben az Amerikai Legfelsőbb Bíróság (LB) szövetségi szinten, tehát mind az ötven amerikai államra nézve kötelező módon legalizálta az abortuszt 1973-ban. Ez a döntés az egész nyugati világban nagy lendületet adott a nők szabad önrendelkezését fennen hirdető erőknek – tulajdonképpen a legtöbb európai ország legfelsőbb bírósága is ekkor adott ki hivatalos álláspontot abortuszügyben, rendszerint a Roe v. Wade ügyhöz képest pozicionálva magát –, amelyet az abortuszpárti tábor azóta is mérföldkőként tart számon.

Norma McCorvey, amikor huszonkét évesen terhes volt harmadik lányával egy harmadik férfitől (első két gyermekét megszülte, ám nem ő nevelte), valóban el akarta vetetni, azonban a texasi szabályozás szerint ezt csak bizonyított nemi erőszak és vérfertőzés esetén tehette volna meg. Bár terhességét igyekezett erőszakos bűncselekmény eredményeként feltüntetni, bizonyítékok hiányában nem járt sikerrel.

Ekkor karolta fel őt két ügyvédnő, Linda Coffee és Sarah Weddington. McCorvey később felismerte, hogy az ügyvédek visszaéltek kiszolgáltatott helyzetével, hiszen a jogi hercehurca előtt nem is tájékoztatták arról, hogy ő hamarabb fogja megszülni a gyermekét, mint a bíróság a döntést. A két jogharcos igazából már készítette ügyét az általuk szigorúnak vélt texasi szabályozással szemben, és kapóra jött nekik egy gyermekét abortálni kívánó terhes anyuka, de az kevéssé érdekelte őket, hogy egy esetlegesen kedvező döntésből a hölgy maga nem tud majd „profitálni”.

Mire 1973-ban az ítélet is napvilágot látott, a felperes nő lánya már két és fél éves volt, és másik két féltestvéréhez hasonlóan nevelőszülői gondozásba került. McCorvey ekkor már nem is követte az ügy utóéletét, maga is az újságokból értesült a döntésről. Saját elmondása alapján ő egyáltalán nem általános érvénnyel az abortuszjogokért küzdött – csupán egyetlen abortuszt akart törvényesen elérni: a magáét.

A nyolcvanas években lépett nyilvánosság elé, ekkor még az LB határozatát a „saját törvényének” nevezte, és az abortuszpártiak egyik szószólója volt. Azonban deviáns, alkoholista és leszbikus életmódja, illetve alacsony társadalmi státusza alkalmatlanná tették arra, hogy a liberálisok nagy része példaképként azonosulni tudjon vele. McCorvey számára ez egyre növekvő kiábrándulást okozott, amit egy dallasi abortuszklinikán végzett munkája tetőzött be: mikor látta, hogy sok nő védekezési módszerként tekint a gyermekgyilkos műtétre, és egyszer a „Testrészek” feliratú terembe tévedt, ahol a feldarabolt magzatok végtagjai hevertek halomban, ráébredt az abortusz „hús-vér”, gyilkos valóságára. Végleg kiábrándult korábbi küzdelme tárgyából, és kijelentette, hogy „hátralévő életét a nevét viselő törvény semmissé tételének fogja szentelni”. A bírósági határozatot nyilvánosan égette el egy tüntetés során, valamint tépte össze a Mississippi parlament előtt.

McCorvey 1994-ben adta ki önéletrajzát I Am Roe: My Life, Roe v. Wade, and Freedom of Choice, vagyis „Én vagyok Roe: Életem, a Roe kontra Wade per és a választás szabadsága” címmel. Elbeszélése alapján egy évvel később, 1995-ben fogadta be Jézust a szívébe és keresztelkedett meg evangéliumi közegben, amelynek eredményeképp élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Abortuszklinikai dolgozóból – a klinika mellett tevékenykedő keresztény aktivisták bizonyságának hatására – életpárti aktivistává lépett elő. Megtéréséről könyvet is írt Won By Love (Akit legyőzött a szeretet) címmel.

Ezt követően Norma McCorvey az életpárti tábor hangos szószólója lett, a híres March For Life felvonuláson is több ízben felszólalt, és az Operation Rescue életpárti szervezetnél is tevékenykedett.

Sokáig gyötörte a szégyenérzetéből fakadó bátortalansága és mély felelősségérzése, hogy bár sosem volt abortusza, messzire ható ügye kapcsán annak „arca” lett Amerikában, azonban saját elmondása szerint a felelősség szörnyű terhét átadta Istennek. Később saját nonprofit szervezetet is alapított „Roe No More” (Soha többet Roe) néven. „Százszázalékosan életpárti vagyok” – jelentette ki 1998-ban, hozzátéve: „még a legextrémebb helyzetekben sem hiszek az abortuszban; amennyiben egy hölgy nemi erőszak eredményeképp esik teherbe, az akkor is egy gyermek – márpedig senki sem járhat el a maga isteneként.”

McCorvey két éve, 2017 februárjában hunyt el. Ahogy a Hetek akkori lapszámában is megírtuk, a hölgy az életében beálló fordulat nyomán maga is nyújtott be újratárgyalási kérelmet a saját ügyében, amelyhez hatezer oldalban mintegy kétezer nő tanúvallomását is csatolta, akik írásban tanúskodtak arról, hogy megbánták az abortuszt, amelyért korábban műtőasztalra feküdtek. Azonban sem ennek, sem abortuszellenes szenátorok és kongresszusi képviselők alkotmánymódosítási kezdeményezésének („Right to life”, vagyis „Élethez való jog” néven) hatására sem sikerült elérni változtatást az ügyben – Amerikában az abortusz a Roe kontra Wade döntés óta látszólag betonbiztos jogi alappal bír.

Doe, akinek a sorsával durván visszaéltek

Kevésbé ismert annak a georgiai hölgynek az esete, akinek ügyében ugyanazon a napon határozott a Legfelsőbb Bíróság, mint a Roe kontra Wade ügyben. Ezúttal Mary Doe álnevet használtak, és ez a Doe kontra Bolton ügy végkimenetele a felelős azért, hogy azóta az anyuka egészségének fogalma a lehető legtágabban értelmezett kategóriává vált az Egyesült Államokban. Eszerint nem csupán a szó szoros értelmében vett fizikai egészség létezik, hanem mentális, pszichológiai, életkori, családi és hasonló értelmében is egészségről beszél a Legfelsőbb Bíróság. Ez gyakorlatilag határtalan hivatkozási alapot ad a gyermeküket akár a harmadik trimeszterben, egészen a születés pillanatáig is abortálni akaró anyukák számára.

Még kevesebben tudják azonban, hogy a hölgy, akinek a nevét az ügy viseli, egyáltalán nem akart abortusz-ügyet, sőt, magzatelhajtást sem! Legalábbis ezt nyilatkozta, miután a Mary Doe álnév mögül Sandra Cano saját nevén a nyilvánosság elé lépett. Egészen haláláig váltig állította, hogy az ügyvédnő, akinek annak idején, még 22 évesen a segítségét kérte, egyszerűen átverte. Eskü alatt tett tanúvallomásában bizonygatta, hogy azért kért jogi segítséget, mert el akart válni férjétől (akiről kiderült, hogy gyermekmolesztáló és egyéb erőszakos bűncselekménnyel is elítélték), és szerette volna már meglévő három gyermekének ügyét rendezni (akik ekkor nevelőszülőknél voltak elhelyezve). Vallomása szerint naivan nem olvasta el az elé helyezett szövevényes jogi dokumentumokat, hanem bízva jogi képviselőjében, aláírta azokat.

Álmában sem gondolta volna, hogy ügye a Legfelsőbb Bíróságig jut, és ott olyan döntés születik, ami évtizedekre meghatározza majd az abortuszszabályozást az Egyesült Államokban. Ő maga akkor tudta meg, merről fúj a szél, amikor egy nap anyja (aki maga is úgy gondolta, hogy a rendezetlen életű hölgynek jobb lenne, ha megszakítaná a terhességet) és ügyvédnője beállított, hogy várják a klinikán abortusz-kezelésre. Cano azonnal tiltakozott a beavatkozás ellen, de addigra a „jogáért” folytatott küzdelem szelet kapott. „Én csupán egy szimbólum lettem a Doe kontra Bolton ügyben, miközben saját körülményeimet és amiket átéltem, figyelmen kívül hagyták és hamis színben tüntették fel. Végül a bíróság a meghallgatásom nélkül és minden bizonyíték ellenében” hozta meg káros döntését – nyilatkozta még 2003-ban. Az egyetlen kézzelfogható bizonyíték egy (Cano szerint) aláhamisított vallomás Cano részéről, miszerint abortuszt akart, de Georgia államban erre nem volt lehetősége. A ügyben részt vevő ügyész is elmondta utólag: úgy tűnt, a bíróságot még az sem különösebben érdekelte, hogy terhes-e egyáltalán a felperes, vagy sem…

Sandra Cano persze megszülte negyedik gyermekét is, akit örökbefogadásra adott. Nem volt példás anyuka, de mindig is az élet pártján állt, sosem támogatta a magzatgyilkosságot. Mikor felnőtt gyermekeinek később szintén lettek gyermekei, Cano azt nyilatkozta, „nagymamává kellett válnom ahhoz, hogy megtudjam, milyen anyának lenni” – két unokáját ugyanis maga neveli. Nem tudni, pontosan mikor és hogyan, de keresztény hitre tért, és ennek szellemében igyekezett az életpárti táborban mindent megtenni a magzatelhajtások szigorításáért. Életpárti katolikus papok segítették a küzdelemben.

Sandra Cano mind a Kongresszus, mind a Legfelsőbb Bíróság előtt megpróbálta ügyét újranyittatni és hatálytalaníttatni. Sok ezer oldalas anyagot nyújtott be a bíróságnak, benne több ezer tanúvallomással, amiben anyukák arról nyilatkoznak, hogy milyen káros volt számukra az abortusz. A bíróság elutasította az asszony kérelmét.

1997-ben azt nyilatkozta: „Amíg csak élek, azért fogok küzdeni, hogy Amerikában eltöröljék az abortuszt!” Még Norma McCorvey-val is összefogott ennek érdekében. A hölgyet 2014-es haláláig gyötörte annak a sok abortusznak a tudata, amiket részben az ő álnevét viselő határozat tett lehetővé. Súlyos betegen, 66 évesen érte a halál. Nem sokkal előtte azt üzente a krízisben lévő anyukáknak: „Nehéz időszakban nem engedhetjük meg, hogy pusztán a fájdalomra adott reakciónk alapján döntsünk. (…) Életbevágóan fontos, hogy ne engedjünk semmilyen fájdalomnak, hogy a döntésünket befolyásolja, és hogy tudjuk: lehet olyan döntést hozni, ami a szeretetünket fejezi ki. Még az örökbeadás is a szeretetnek egy bizonyos kifejezése lehet ilyen helyzetben, mert azt anyuka azt fejezi ki, hogy jobban szereti azt a gyermeket, mint a saját büszkeségét.” 

És akik visszariadtak

Nem Norma McCorvey volt az egyetlen, akinek pálfordulásában jelentős szerepet játszott az, amit az abortuszklinikán látott. Nem egy pro-choice aktivista és orvos döbbent rá a kegyetlenségre, amikor azzal a maga teljességében szembesült. Abby Johnson híres esete nagy pofon az abortuszpártiaknak, mivel a hírhedt Planned Parenthood abortuszszervezetet hagyta maga mögött.

Johnson egy abortuszklinika egykori igazgatójaként az elmúlt években felfedte történetét, amiből film is készül. Még az egyetemen vonták be az abortuszpárti kampányba, míg végül egy texasi klinika alkalmazottja nem lett. 2008-ban őt választották az év dolgozójául. Maga is két abortuszon ment keresztül, mígnem 2009-ben személyzethiány okán őt is a műtőbe hívták segédkezni. Megdöbbent azon, hogy a 13 hetes magzat mennyire hasonlított arra a gyermekre, akit ő időközben megszült. A műtőben töltött percek teljesen átformálták a gondolkodásmódját. Látta, amint a magzat valósággal menekül a szívócső elől, amivel ki akarták a méhből szippantani. Végig kellett nézze ultrahangon, ahogy a magzat végül egy pillanat alatt „valósággal kifacsarodik, mint egy kis rongy, összepréselődik, mígnem teljesen magába gyűrődött, és eltűnt a szemem elől a csőben. Az utolsó dolog, amit láttam, az a tökéletesen kiformálódott kis gerincoszlop, amint eltűnik a szívókában – idézi fel a rémtettet saját memoárjában. Pár héten belül otthagyta állását, és életpárti aktivista lett. „Isten alakította így a dolgokat számomra, és hiba lenne elfordulni attól, ami az életemre nézve el lett tervezve” – nyilatkozta később, amikor a Planned Parenthood nyilvánosság előtt támadta meg azzal a váddal, hogy csak a hírnév miatt váltott oldalt.

Johnson alapítványt hozott létre, hogy segítse az abortuszklinikákon dolgozó nőknek otthagyni régi állásukat és új munkát találni. Eddig ötszáz klinikai dolgozónak asszisztáltak a pályaváltoztatásban. A hölgy katolikus hitre tért, és férjével 8 gyermeket vállaltak. Életéről idén jön ki film, aminek főszereplője, Ashley Bratcher a forgatás közben tudta meg, hogy saját édesanyja is az abortuszt fontolgatta, mikor vele volt terhes, ám végül letett róla.

Hasonlóképp híressé vált Kathi Aultman floridai nőgyógyász esete, aki szintén a Planned Parenthood egyik helyi vezetője lett. Utólag bevallotta, hogy teljes mértékben csak rideg tudományos szemszögből közelítette meg az egész kérdéskört, olyannyira, hogy végül már érzelemmentesen tudta kórtanra küldeni a különböző széttépett testrészeket. „Nem láttam ebben semmi problémát. Az én babám kívánt volt, az övéké nem; és úgy láttam, hogy őket nem zavarja különösebben.” A CBN-nek adott interjújában beszámolt arról, hogy csak akkor merültek föl kétségek benne, mikor átkerült pontosan olyan életkorú koraszülött babák intenzív osztályára, amilyeneket az anyaméhben addig gond nélkül legyilkolt. De aztán elmondása szerint gyorsan elhessegette magától a kételyeket. Akkor kezdett igazán elgondolkodni, mikor egy lány már harmadjára jött hozzá abortuszra. Kérte a kórházvezetőt, hogy mentesítsék a feladat alól, hisz a lány „abortuszt használ fogamzásgátlásként,” de a vezetés visszautasította kérését, mondván, nincs döntési joga ilyen helyzetekben (!).

A másik sokkoló eset számára egy leszbikus pár volt, akik közül az egyik, nyilván heteroszexuális félrelépés okán, teherbe esett. A pár hozzá fordult segítségért, és a klinikán a terhes anyuka barátnője dühödten kifakadt: „Látni akarja a szövetet? Én biztos nem akarom látni; csak öljék már meg végre!” Egy harmadik esetben pedig egy zokogó négygyermekes anyuka fordult hozzá, akit férje kényszerített a beavatkozásra, mondván, nincs pénzük egy ötödik gyerekre is.

E három eset döbbentette rá igazán Aultmant, hogy pusztán a gyermek nemkívánatos volta még nem ad alapot a megölésére. 1983-ban meglátogatott egy evangéliumi gyülekezetet, konzultált a lelkésszel is, és hamar újjászületett keresztény lett belőle. Bevallása szerint kellett még idő számára, mire megértette, ki is Jézus, és miként tudja az ő szívét is megváltoztatni, de idővel megjött a teljes fordulat. A náci tömeggyilkosságok tanulmányozása során döbbent rá, hogy ő maga is tömeggyilkosként tevékenykedett a műtőszobában. Komoly lelkigondozásra szorult, hogy feldolgozza tetteit, ám az interjú szerint Aultman megtanult magának is megbocsátani, és elfogadni, hogy Isten is megbocsátott neki. Azóta nyugdíjba vonult, és a magzati élet pártján harcol a lehető legmagasabb szinteken. 2017-ben a washingtoni Kongresszus előtt is felszólalt, és szorgalmazta, hogy fogadják el azt a törvényt, ami betiltaná az abortuszt, amint a magzat első szívhangja érzékelhetővé válik.

 

Olvasson tovább: