Kereső toggle

Kádár és a zsidókérdés

Izrael „imperialista báb”, a hazai zsidók „gyanús társaság”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1956 és Nagy Imre mellett a Kádár-rendszer legnagyobb tabuja a zsidóság volt. Most Kovács András szociológus eddig nem publikált dokumentumok alapján hiánypótló, rendkívül tanulságos könyvet írt a témáról a Kádár-rendszer és a zsidók címmel.

Amikor az izraeli kommandósok 1960-ban elfogták Adolf Eichmannt, a magyarországi holokauszt  legfőbb felelősét, a magyar pártvezetés számára nagy dilemmát jelentett, hogy miként reagáljanak a készülő jeruzsálemi perre. Bár voltak, akik támogatták volna az együttműködést az izraeli hatóságokkal, Kádár János pártfőtitkár a Politikai Bizottság ülésén kiadta az utasítást, hogy az ügyet nem szabad zsidó vonatkozásúként kezelni: „Nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok ezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügy-ből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és antifasizmus kérdése. Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban. A zsidókról csak ennyit. Erre vigyázni kell.”

A kommunista antiszemitizmus

Kádár álláspontja nem csak az Eichmann-ügyben volt irányadó a zsidósággal kapcsolatban. A nagy hallgatás egészen a rendszerváltásig – sőt azon túl is – rányomta bélyegét a huszadik századi magyar történelem talán legbonyolultabb kérdésére. Nem véletlen, hogy a magyar holokauszt történetét egy Amerikában élő történész, Randolph L. Braham írta meg, és ő is csak 1988-ban végzett a munkával.

A zsidókérdést 1945 és 1990 között Magyarországon egyszerre több – részben egymásnak ellentmondó – tényező határozta meg, egyértelműen a holokausztot túlélt magyar zsidók kárára, akik nem élhették meg szabadon az etnikai közösségüket, személyes identitásukat, és az újonnan megalakult zsidó állammal, Izraellel sem azonosulhattak. De Kovács András könyvéből az is kiderült, hogy a zsidóság egyedüli legitim megnyilvánulási formájának elfogadott vallásos közösségek is csak a hivatalosan ateista pártállam minden részletre kiterjedő szoros kontrollja mellett, elmaradott világnézetű emberek gyűjtőhelyeként aposztrofálva létezhettek. Sőt, a jobboldalon sokat emlegetett, kiváltságosnak tekintett zsidó kommunista elit tagjai – ez egy-két-ezer fő volt csupán – is gyanús, megbízhatatlan embereknek minősültek Kádár János országában, így a megbízható káderek is túlnyomórészt a középvezetésig jutottak, a hatalom közelében már csak elvétve volt közöttük. Kádár ezzel is jelezni akarta, hogy szakított a Rákosi–Gerő–Révai–Farkas-Péter Gábor-féle zsidó vonallal.

A kommunista hatalomnak egyrészt igazodnia kellett a Szovjetunió álláspontjához, ami önmagában is nehezen követhető volt. Sztálin az orosz zsidóságot feláldozhatónak tekintette a bolsevik hatalom aktuális érdekeinek megfelelően. A nagy tisztogatásban a „régi gárda” zsidó vezetőitől szabadult meg, majd a náci Németországgal kötött paktum keretében megígérte Ribbentropnak, hogy visszaszorítja a szovjet értelmiségben a „zsidó dominanciát”. Új külügyminiszterét, Vjacseszlav Molotovot pedig utasította, hogy „takarítsa ki a zsidókat” a minisztériumból. Sztálin a nácik bizalmát a zsidók Szibériába történő deportálásával is igyekezett megnyerni. A második világháború fordulatai – köztük a nyugati szövetségesek részéről a népirtással szembeni érdektelenség – aztán mégis úgy hozták, hogy a Vörös Hadsereg lett a náci haláltáborok felszabadítója, és Sztálin a háború után Izrael elismerésével is erősítette azt a képet, hogy ő valójában a zsidók mellett áll. Ez az illúzió hosszú évtizedekre megmaradt, annak ellenére, hogy a Szovjetunió néhány éven belül szembefordult Izraellel és Sztálin maga a hajdani perzsa zsidógyűlölő Hámánhoz hasonlóan arra készült, hogy egy megadott napon az egész birodalomban beindítja a zsidókkal szembeni leszámolást. (Sztálin és az X-nap. Hetek, 2003. február 28.) Ebben csupán hirtelen halála akadályozta meg. Az anticionista politika azonban megmaradt, és ez behatárolta Magyarország mozgásterét is.

A szovjet blokk új kommunista urai ugyanis, mint győztes antifasiszták, hallani sem akartak arról, hogy a túlélőknek bármiféle kárpótlást fizessenek a második világháborús veszteségekért, és ezt az álláspontjukat egészen hatalmuk összeomlásáig fenntartották. (Sőt, mint Kovács András könyvéből kiderül, Kádárék azt is igyekeztek megakadályozni, hogy a magyarországi túlélők külföldi kárpótlási alapokból jóvátételben részesüljenek.) Ezzel szemben a nyugati államok – Németországgal az élen – ha nagyon lassan és részlegesen is, de elkezdték a jóvátételt. Megjegyzem, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Európa két fele között a háború után a mai napig behozhatatlannak látszó életszínvonalbeli különbség alakult ki.

A túlélő zsidóságnak azonban Kelet-Európában nem csak az anyagi kárpótlás elmaradása okozott gondot. A pártállam teljes ellenőrzése alá vonta a zsidóság valamennyi politikai, társadalmi, kulturális és vallási intézményét, de ez sem volt elég a kommunista vezetők számára. A kommunista pártok az egész térségben

„a rendszer fennállása alatt mindvégig zavaró tényezőnek tartották a zsidók, mint vallási és etnokulturális csoport jelenlétét a társadalomban” – írja Kovács András, aki szerint a zsidósággal szembeni gyanakvás mind Rákosi Mátyásnál, mind pedig Kádár Jánosnál megfigyelhető. A saját zsidó identitását minden áron feledtetni kívánó Rákosi óva intett a pártban jelenlévő „ügyes, kispolgári zsidó entellektüelektől”, akikről szerinte sohasem lehet tudni azt, „mikor válnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtásának ürügyén”.

A zsidóság, mint a pártba beépült „ötödik hadosztály”, és a „kettős lelkületű”, „megbízhatatlan elemekkel” szembeni gyanakvás Kádár Jánosnál is tetten érhető. 1956 novembere után eleinte kénytelen volt gesztusokat tenni Izrael felé, mert a zsidó állam az elsőként ismerte el a Kádár-kormányt, és ez a teljes nemzetközi elszigeteltség idején nagy sikernek számított Magyarország számára. Az izraeli döntés mögött egyértelműen az a szándék húzódott meg, hogy lehetővé tegyék a magyarországi zsidók tömeges kivándorlását. Erre joggal számíthattak, mert már a forradalom előtt megindult egy kivándorlási hullám Magyarországról, ami egészen 1958-ig tartott. Ebben az időszakban mintegy 4 ezren alijáztak, és ami még ennél is jelentősebb: a forradalom utáni hónapokban a nagy emigráció keretében 10-15 ezer zsidó hagyta el az országot. Nagy részük Izraelben telepedett le, ahol ekkor már mintegy 200 ezer magyar ajkú zsidó élt – az ország lakosságának körülbelül 12 százaléka. Az ’56-os zsidó emigráció nagyobbrészt a vallásos zsidóságot érintette, ami kényelmes helyzetet teremtett Kádárék számára. Ők ugyanis csak vallási felekezetként ismerték el a zsidóságot, és a létszámában felére-harmadára apadt hitközséget a kommunista vezetés sokkal könnyebben kézben tarthatta. Emellett a kivándorlástól – bár Ceauşcescuval szemben Kádár igyekezett ennek az árukapcsolásnak a látszatát is kerülni – gazdasági előnyöket is remélt a magyar pártvezetés. Ezek a gazdasági remények nem igazolódtak vissza, és az arab országok részéről is jelezték, hogy nem nézik jó szemmel az enyhülést Izraellel, így a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. 1958-tól kezdve a kivándorlás évi néhány száz főre csökkent.

„Nagyon el fogom verni rajtuk a port!”

Még nagyobb törést okozott az 1967-es hatnapos háború. Kovács András könyvében külön fejezetet szentel az eseményekkel kapcsolatos reakcióknak. A Szovjetunió által támogatott arab hadseregek katasztrofális veresége nagy zavart keltett az egész keleti blokkban. A közvélemény – nem utolsósorban a magyarországi zsidóság – jelentős része titokban örült az izraeli győzelemnek, bárhogyan is igyekezett a korabeli propaganda ezt elnyomni. A háború második napján Leonyid Brezsnyev felhívta Kádárt, és arról tájékoztatta, hogy „nagy veszteségek vannak” a baráti arab országokban „szárazföldi erőkben, valamint területben is”. Ennek oka Moszkva szerint az, hogy „a fegyveres konfliktus váratlanul érte arab barátainkat, s mivel az ő hadseregükben alacsony a fegyelem, nagy veszteségeket szenvednek harc nélkül”. A szovjet vezetés olyan kritikusnak tartotta a helyzetet, hogy június 9-én, a háború negyedik napján Moszkvában összehívták a kommunista pártok vezetőit, hogy egységes fellépést követeljenek tőlük az „imperialista agresszorral” való diplomáciai kapcsolatok megszakítására.

A moszkvai találkozóról készült titkos feljegyzés – amelyet a könyv teljes terjedelmében ismertet – rendkívüli olvasmány, mert kiderül belőle, milyen nehéz volt még a kommunista szövetségeseknek is megmagyarázni a Szovjetunió által kiemelt katonai támogatásban részesített Nasszer hadseregének drámai összeomlását.

Kádár egy héttel a háború után a Politikai Bizottság előtt klasszikus antiszemita klisékkel érvelt amellett, hogy a zsidók egy leplezetten összetartó és befolyásos csoport a párton belül – mindezt anélkül, hogy a zsidó szót kimondta volna, mégis félreérthetetlenül: „A párttagság bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki – de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó. Bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, hogy ki mellett vagyunk és ki ellen harcolunk. (…) Ha nagyon elszaporodnak ezek a tendenciák, rendszabályokat kell foganatosítani. Mert hogy mi jó állásokban hizlaljunk embereket, akik kritikus helyzetben így lépnek fel, az nem engedhető meg!” – mondta Kádár, aki annyira belelovalta magát, hogy nyíltan személyeskedni kezdett: „Ha én valahol összetalálkozom Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom verni rajtuk a port! Hallom, Illyés is azt mondta, elmegy önkéntesnek!”

Kádár az Izraelt támogató zsidó vezetők felé további hatósági intézkedéseket javasolt: „Érdemes volna, ha az Állami Egyházügyi Hivatal leülne nyugodt beszélgetésre a különböző izraeli körök vezetőivel. S az Agit-Prop. Osztály alkalmas embere is beszélhetne velük, s megkérdezhetné, hogyan érzik magukat. (…) Többek között meg lehetne mondani, hogy nem vagyunk antiszemiták, de az agresszor ellen fellépünk. Azt is meg kell mondani, hogy ezeket a gyűjtési akciókat nem támogatjuk. Ezek a dolgok persze nem határozatba valók” – tette hozzá a pártfőtitkár. A fenyegetésének meg is lett a következménye: elindult egy tisztogatás, ami a külügyi, belügyi és katonai apparátust érintette. (folytatjuk)

Olvasson tovább: