Kereső toggle

Haladás a katasztrófába

Megismerhető a történelem értelme?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A helytelen istenkép és az ebből fakadó téves üdvtörténet-értelmezés fontos szerepet játszott a marxista és a náci ideológiák kialakulásában.

A történelem konkrét kezdettől a vég felé tartó haladása, ahogyan azt előző cikkünkben említettük (Hogyan ismerhető fel a történelem értelme? Hetek, 2019. október 25.), ugyan a kinyilatkoztatásból fakad, a szakadatlan haladás eszméje mégis lényegében tér el egy boldog és szabad világ gondolatától, legyen az akár az örök evangélium vagy a szellem korszakaként megjelölve.

A bibliai alapokon álló üdvtörténet szerint ugyanis az idő betelt, elközelített a mennyek országa, így a Krisztus feltámadását követő kétezer év az üdvtörténet kegyelmi ideje, melyben Izrael mellett a népekből (ethnosz) származó egyéneknek is lehetőségük nyílik csatlakozni Isten választott népéhez, királyságához (baszileia tu theu), méghozzá nem a fennálló hatalom, hanem a Krisztus feltámadásának jó híre (evangéliuma) hit általi elfogadása által.

Filozófusok és egy világkatasztrófa

264 évvel ezelőtt november elsején, azaz a mindenszentek napján az akkori világot súlyos katasztrófa rázta meg – az európai civilizációt a római birodalom bukása óta talán még nem érte ilyen mértékű csapás. A lisszaboni földrengés és az azt követő cunami, valamint tűzvész áldozatainak száma egyes becslések szerint 60-100 ezer főre volt tehető. Lisszabon egyébként abban az időben a világ negyedik legnagyobb városa volt. A pusztító katasztrófa Leibniz Teodíceájában megfogalmazott tézisét (az adott világ a lehetséges világok legjobbika) csakúgy megcáfolni látszott, mint Voltaire felvilágosodott deista világszemléletét. Maga Voltaire ugyanis a következő sorokat írja a Lisszaboni földrengés című versében: „Tökéletes lényből rossz létre nem jöhet, / De máshonnan se – mert minden belőle lett. / És mégis létezik – ó fájdalom – a rossz. / Mily döbbenetes ez, mennyire paradox!”

A katasztrófából fakadó „radikális rossz” ilyen közvetlen megtapasztalása, a Krisztus visszajövetelébe vetett hit elgyengülése, valamint a felvilágosodott ész késztette arra a filozófusokat, hogy egy sajátos történelemfilozófiát vázoljanak fel. Rousseau azzal kezdi a második értekezését, hogy tegyük félre a tényeket. Írását erőteljes politikai okok befolyásolták, tudniillik annak feltárása, hogy a fennálló rend nem szükségszerű, hanem társadalmilag formálható, írását ezért a despotizmus ellen fogalmazta meg. Egyébként Rousseau-hoz hasonlóan Kantot, Schillert, Schellinget és Hegelt sem a történelmi tények érdekelték, hanem a dogmákba vetett hit helyett egyfajta „ésszerű történelemfilozófiával” próbálták igazolni az ember szabadságát, istenképűségét és kiválasztottságát.

A személytelen isten jóságát egy ésszerűen elgondolt történelem által szerették volna igazolni (teodícea), úgy, hogy egyébként tisztában voltak ennek az abszurditásával. Történelemfilozófiájukban a társiatlan társiasság (Kant), az ész csele (Hegel), az el nem hangozható kinyilatkoztatás (Schelling) olyan tudatosan beépített „csodás” elemek voltak, amelyek nélkül tézisük összeomlott volna, csakúgy, mint saját önértelmezésük és a gondviselés által biztosítottnak vélt haladásba vetett hitük is.

Az idealista istenkép képtelen volt összehangolni az emberi szabadságot és isten mindenhatóságát. Schelling például egyenesen azt állította, hogy ha az embert szabad lényként szeretnénk elgondolni, akkor ehhez a mindenható Isten objektív létezését kell feláldoznunk. Az általa megalkotott transzcendentális idealizmus rendszerében Isten a történelmen és az emberiségen keresztül folyamatosan nyilatkoztatja ki magát.

Hegel az emberiség történelmébe az ész – gyakran háborúk és katasztrófák általi – fejlődésének a történetét vetítette bele. Az emberiség ugyanis a különböző korszakokat (amely korszakokat világtörténeti személyiségek határoznak meg, akikben a világszellem összpontosul) úgy őrzi meg, hogy közben meghaladja azokat. Az isten a tőle elidegenedett természetet tulajdonképpen az emberi történelmen keresztül ismeri meg, és így ismeri meg ezáltal egyben saját magát is.

Az irracionális elemekre épülő idealista történelemfilozófia szándékait Nietzsche elemezte legmélyebben. Azok a filozófusok, akik kezdetben az ember istenképűségét és szabadságát ész által kívánták igazolni, ezzel éppen a saját maguk által bizonyítani kívánt téziseket ásták alá, és az ettől való visszahőkölés késztette őket az említett irracionális elemek használatára. Tisztán ész által ugyanis sem a saját szabadságunk, sem Isten létezése, sem pedig valamiféle igazságos társadalom létrejötte nem gondolható el. Az ész viszont ennek ellenére kénytelen rendet vizionálni a történelembe, hiszen a tapasztalt káosz és igazságtalanság egyszerűen vigasztalan lenne számunkra (Immanuel Kant: Világpolgár című esszé).

Megjelenik a tényekre épülő történelemszemlélet

A 19. század közepén Leopold von Ranke, akit egyben a modern forrásalapú történetírás megalapítójának tartanak, az idealista történelemfilozófiával szemben határozta meg álláspontját. Szerinte ugyanis minden történelmi korszak közvetlen kapcsolatban van Istennel, ezért nem az a cél, hogy a történelem haladás alapú értelmezése által igazolják Istent, hanem úgy vélte: egyszerűen be kell mutatni az eseményeket úgy, ahogyan azok történtek.

Ranke a történelemkutatást a természettudományokhoz hasonló diszciplínákkal kívánta végezni, tudományosságra törekedett, ezért olyan fogalmakat vezetett be, mint például az elsődleges források prioritása és a narratív történetírás. Szerinte a történésznek természettudóshoz hasonlóan kell vizsgálnia kutatása tárgyát, ezért csupán megfigyelnie és nem alakítania kell azt. Hegel természetesen elutasította a historizmust, ugyanis szerinte kétféle gondolkodó van, az egyik, aki válaszol az előítéleteire, a másik pedig nem. Ranke azt tartotta, hogy a historista történész viszont olyan ideológiával dolgozik, amely nem néz szembe az előítéleteivel, mert az államok kialakulása és egymáshoz való viszonya is feltételez egyfajta haladáseszményt.

Szerinte minden történelmi korszaknak megvan a sajátos szellemisége – a történésznek ezt kell megragadnia, rekonstruálnia, és ebbe kell belehelyezkednie. A történész ebben a felfogásban nem bíró, hanem megfigyelő. A Ranke által megalapozott historizmus később fokozatosan az egységesített német nemzetállam öntömjénezésévé vált, ugyanis sem a katolicizmus, sem pedig az idealista felvilágosodás nem vált nemzeti ideológiává, hiszen míg a francia forradalomban a nép magának vívta ki a jogait, addig az egységesített Németországban azokat felülről vezették be.

A marxizmustól a totális államig

„Míg Hegelnél a világ filozófiává, a szellem birodalmává lett, most Marx révén a filozófiának világivá, politikai gazdaságtanná, marxizmussá kell válnia” (Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet). Löwith egyébként az említett művében a marxizmust egyenesen „álruhába öltözött zsidó-keresztény messianizmusnak” nevezi, amelyből hiányzik a megaláztatás és a megváltó szenvedés. Marx célja a szinte profetikusan megfogalmazott Kommunista kiáltvánnyal egyszerűen az volt, hogy az emberiséget egy Isten nélküli „Isten országába” vezesse be, a „bibliája” pedig Hegel dialektikus rendszere volt, melynek megvalósításában Engelsszel együtt hittek.

Marx a történelmi haladás előmozdítójának nem véletlenül a szolgai sorban szenvedő proletárt tartotta, aki a munkája végzése közben öntudatra ébred, és megdönti a kizsákmányoló burzsoázia hatalmát, ezzel elhozva az állam nélküli szabad polgárok társadalmát. Ez a gondolat Hegel művének, A szellem fenomenológiájának egyik leggyakrabban emlegetett fejezete, amelyben Hegel az úr és szolga viszonyáról elmélkedik.

Míg az idealista történelemfilozófia a marxizmusnak, addig a historista történelemszemlélet az államok szakrális szintre való emelésével és Nietzsche sajátos felfogásával az egyén lehetőségeivel kapcsolatosan (miszerint „nem élni kell a történelemben, hanem alakítani kell azt”) Carl Schmidt politikai teológiájának ágyaztak meg. Schmidtre az utókor Hitler ideológusaként tekint, nem véletlenül, hiszen a Führer a teológia fogalomvilágával igyekezett legitimálni a hatalmát. Míg Karl Löwith azt állította, hogy a történelemfilozófia szekularizált történetteológia, addig Schmidt a politikai fogalmak teológiai gyökereire mutatott rá – alapvetően tévesen. Szerinte ugyanis a végső zsarnokot a politikai hatalomnak kell visszatartania, ebből az következik, hogy a fennálló hatalom képes minden körülmények között fenntartani azt a rendet, amelyben „egyszerűen képtelen fellépni az antikrisztus”. Ezt a várakozást a 20. század történelme – leginkább a gondolkodásából merítő náci vezér pályafutása és az általa megvalósított totális állam – tragikus módon cáfolta.

 

Olvasson tovább: