Kereső toggle

Egyházatyák a prófétákról

A korai egyház nagy alakjai (Harmadik rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A korai egyház legjelentősebb alakjait bemutató sorozatunkban olyan egyházatyákat mutatunk be, akiknek a művei a mai napig eleven hatással vannak a kereszténységre.

 

A Kr. u. 2-3 században növekvő korakeresztény gyülekezetek fejlődésére a legnagyobb fenyegetést nem az üldöztetés, vagy a filozófiai iskolák kritikája jelentette, hanem a keresztény és a filozófiai tanokat saját érdeke szerint felhasználó gnosztikus irányzatok terjedése. Ezek a tanok a gyülekezeteket belülről kezdték el bomlasztani. Továbbá az ebben az időszakban elkezdődő és egészen a negyedik századig húzódó teológiai viták is megosztották az akkori kereszténység szellemi egységet. Ezek egyik része a húsvét időpontjával voltak kapcsolatosak: a keresztények a zsidó naptár alapján niszán 14-én ünnepeljék a húsvétot, a hét napjaitól függetlenül, vagy niszán 14-ét követő vasárnap?

 

Tertulliánusz

 

Tertulliánusz életének és munkáságának leghitelesebb forrásai a korai egyháztörténetet összefoglaló Kaiszaerai Euszebiosz (Kr. u. 4. sz), Egyháztörténet (Historia Ecclesiastica) című írásában, valamint Jeromos A kiváló férfiakról (De viris illustribus) című művében találhatóak meg. Jeromos így vélekedett Tertulliánuszról:

„Életének derekáig egyházának presbitere volt, de a római klerikusok sértegetései miatt Montanosz tanítására pártolt, és megannyi művében megemlékezik erről az új próféciáról. Kizárólag az egyház ellen állította össze a szemérmességről, az üldözésekről, a böjtölésről, az egyszeri nősülésről, az önkívületi állapotról szóló hat kötetét, valamint egy hetediket, amelyet már Apolloniosz cáfolatára írt meg. Azt mondják róla, hogy az aggkor végső határáig élt, és még ekkor is közreadott egy, már elveszett, rövid írást.”

Tertulliánusz az észak afrikai Karthágóban született Kr.u. 160 körül, apja római katonatiszt volt, így kiváló neveltetésben részesült. Jogi tanulmányainak elvégzése után ügyvéd lett Rómában, 195-ben pedig megkeresztelkedett, és visszatért szülővárosába. Írásait részben görögül, de főként latinul fogalmazta meg. Életében meghatározó szerepet töltött be a polemizálás. Gúnyolta a pogány kultúrát és a filozófiát, azt állította, hogy semmi érdemlegesre nem jutottak az istenismeret terén. Tőle származik a mára már szállóigévé vált megállapítás is, miszerint „Mi köze van Jeruzsálemnek Athénhoz?”. Az állította ugyanis, hogy Isten a gondolkodás által nem ismerhető meg, hanem ez egyedül Jézusba, mint Messiásba vetett hitnek köszönhetően lehetséges. Nem véletlenül fogalmazta meg tehát azt a gondolatot, hogy: „Hiszem, mert abszurdum”.

Korai művei közé tartozik a Türelemről, amelyet önkritikus módon fogalmazott meg, mivel úgy tartotta, hogy belőle ez az erény hiányzik. Saját hasonlata szerint úgy kívánta a türelmet, ahogyan egy beteg sóvárog az egészség után. Körülbelül Kr. u. 197-ben, az észak-afrikai prefektus számára készített egy hitvédő iratot, amelyben azt hangsúlyozta, hogy a keresztényeket pusztán a Krisztus neve miatt igazságtalanul üldözik, és hátrányosan megkülönböztetik. Erkölcsi nézete a bibliai normától is szigorúbb volt, mintegy ellenreakcióként az akkor már kialakulóban lévő klérussal szemben, akik kezdték kisajátítani a bűnbocsánatot. Kategorikusan tiltotta a keresztényeknek a cirkuszba és színházba való járást, aminek a legfőbb oka az ott zajló áldozatbemutatás volt. Szerinte, aki keresztény, az nem lehetett római katona, mivel őket kötelezték a császár „védőszentje” előtti áldozatbemutatásra. Tertulliánusz volt az első, aki tételesen foglalkozott a bálványimádás kérdésével. Szigorúan szembe szegült az eretnekekkel, a Krisztus testéről és a Markión ellen írt munkáiban cáfolta a markioniták, valentiniánusok, doketisták (Krisztusnak látszólagos testet tulajdonító eretnekségek képviselőinek) tanait, amiket a „skorpió mérgéhez” hasonlított.

Késői, korszakában 213-217, írta a Praxeas ellen című könyvét, amely a latin teológia fejlődése szempontjából meghatározóvá vált. Praxeas szabellista nézeteket valló presbiter volt Rómában, aki támadta a montanistákat. A szabellianizmus fő állítása az volt, hogy az Istenben nincs egyidejű háromság, hanem Isten egyszemélyű, csupán mi számunkra, az időben különböző formákban nyilvánult meg (Atya, Fiú, Szentlélek). Tertulliánusz a szabellianizmussal szemben bontja ki szentháromságtanát, és ebben a művében jelennek meg a később latin szakkifejezéssé váló trinitas, valamint substantia fogalmak, melyek a görög triás és a hüpostasis szavaknak a tükörfordítása. Azt tanította a Krisztus személyével kapcsolatosan, hogy benne egyidejűleg megtalálható az isteni és az emberi természet is. Továbbá ő volt az, aki elsőként hirdette Mária szűz voltát Jézus születése után is.

Azt tanította az eredendő bűn természetéről, hogy Ádám bűne miatt az emberek számára a bűn természetessé, örökölté vált, ugyanakkor nem lett az ember velejéig romlott. A gyermekkeresztséget elutasította és csak nagyon kiváltságos esetben tartotta megengedhetőnek. Egyébként pedig a serdülőkor után ajánlotta a bemerítkezést, amikor már az ember fel tudja mérni a bűnei súlyát. A Jézus által említett oldás-kötés hatalmát nem a püspököknek, hanem a Szent Szellemmel betöltött embereknek tulajdonította, a Szellem indítása szerint. Szerinte a súlyos bűnöket (bálványimádás, házasságtörés, gyilkosság) az egyház nem bocsájthatja meg, ezt csupán a Szellem vezetése alatt álló emberek tehetik meg. Tertulliánusz várta az ezeréves királyság eljövetelét, ami nem egyedül a montanizmusából eredt, sokkal inkább Iréneusz és Justinosz tanai hatásának volt köszönhető. Műveinek számát nem tudják pontosan meghatározni, a különböző becslések szerint huszonhárom és negyvennégy közé tehető.

Tertulliánusz, miután szakított a főáramú kereszténységgel és megtapasztalta a Szent Szellem keresztséget 207 körül, így vélekedett:

„Az Úr azért küldte a Paraklétoszt (Vígasztaló: a Szent Szellem – a szerk.), hogy mivel az emberi középszerűség mindent egyszerre felfogni képtelen, fokozatosan irányítsa, rendelje és vezesse el a tökéletes fegyelemre az Úr ezen helytartója, a Szentlélek."

 

 

Iréneusz

 

 A második század egyik legnevesebb apologétája Irenaeus, Kisázsiában, a korabeli egyik legjelentősebb keresztény városban, Szmürnában született. Polükarpnak az első századi apostoli atyának, tehát János apostol tanítványának  a hallgatója volt. Egyébként ez a tanítványi láncolat az egyik legvisszavezethetőbb egészen az apostolokig (jelen esetben Jánosig).

Iréneusz csak fiatal korában élt Szmürnában. Később nyugaton, Lyonban tevékenykedett. Fő művét: Az eretnekségek ellen körülbelül 180-185 között írhatta. Az öt könyvből álló iromány a gnosztikus eretnekség ellen írt apológiája. A művét barátja azon kérésére írta, hogy ismertesse az akkori két gnosztikus vezető tanait. Az első könyv Valentinosz és Markión, idejében élt gnosztikus tanítók nézeteit mutatja be. A többiben pedig reagál és igeileg cáfolja azokat. Az ötödik könyv pedig kifejezetten eszkatologikus tartalmú. Iréneusz azért tartotta fontosnak a feltámadás és körülöttte lévő események értelmezését, mert a gnosztikusok ezt is tagadták, hasonlóan az evangélium alapvető igazságaihoz.

Mint írta: „Valóban nyomorultak, akik azt állítják, hogy vannak hamis próféták is, és közben elűzik az Egyházból a prófétaság kegyelmét is, mert hasonló dologban szenvednek, mint azok, akik képmutató életmódot folytató emberek miatt a testvérekkel való közösségtől is távol maradnak.” (Irenaeus: Eretnekségek ellen III, 11.9)

Érdekesség, hogy az Eretnekségek ellen V. könyvének 30.1-es fejezetben Iréneusz megpróbálja megfejteni az Antikrisztus számát. A Jelenések könyve 13:18 részében találunk erre bibliai kijelentést. “Itt van a bölcseség. Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.” 
Irenaeus a görög ABC számértékeiből indult ki, azokból rakta össze a betűket. Persze a hibázási lehetőséget is belekalkulálta. Sőt, akik rosszul adták meg a nevet, annak szerinte Isten is megbocsájt, ha jó szándékból tették.

„Hanem mivel biztosan tudják azt a számot, amelyet az Írás kihirdetett, először is várják ki a királyság tíz részre való felosztását; hogy aztán, amikor ezek uralkodnak, és elkezdik rendbe tenni ügyeiket, és növelni királyságukat, akkor tényleg felismerjék, hogy az, aki váratlanul jön el, és magának követeli a királyságot, és megrettenti a fent említett embereket, mivel neve a már említett számértékkel rendelkezik, az a pusztító ocsmányság. Az apostol is ezt mondja: ‚Amikor azt mondják majd: »Béke és biztonság«, akkor hirtelen pusztulás lepi meg őket.‘ Jeremiás pedig nemcsak váratlan eljövetelét, hanem a törzset is nyilvánvalóvá tette, amelyből el fog jönni, amikor így szólt: ‚Dánból hallottuk gyors lovainak hangját, rohanó lovainak nyerítő hangjától megrendül az egész föld; eljön és megemészti a földet és annak teljességét, a várost és a benne lakókat.‘ Ezért is nincs felsorolva a Jelenések könyvében ez a törzs azokkal együtt, akik üdvözülnek.” (Irenaeus: Eretnekségek ellen V. könyv 30.2. ford. Répási László)

Iréneusz szerint tehát az Antikrisztus zsidó lesz, mégpedig Dán törzséből fog származni. Mindenben utánozni fogja majd Jézust, szerinte ezért indokolt a zsidó származása is. Úgy véli, hogy János a könyvében ezért hagyja ki a törzsek felsorolásából Dánt. Iréneusz úgy gondolta, hogy a következő nevek illeszkednek a hatszázhatvanhatos görög számértékbe: EUANTHAS, LATEINOS, TEITAN. Az elmúlt századokban aztán számtalan további megfejtési kísérlet történt a „Fenevad“ beazonsítására. (Szemelvények az európai antikrisztus-irodalomból, Hetek, 1998. november 28.)

Hippolütosz

A 2. század végén, 3. század elején élt Hippolütosz szintén apologétaként, ő volt az utolsó görög nyelven író nyugati teológus, akiről tudunk. Püspök volt, de nem maradt ránk olyan feljegyzés, amely említené azt, hogy melyik gyülekezetben szolgált. Jeromos A kiváló férfiakról művében így írt Hippolütoszról: „Egy bizonyos egyháznak a püspöke – a város nevét eddig nem állt módomban megtudni...”. Annyi bizonyos Euszebiosz állítása alapján , hogy Iréneusztól tanult (Iréneusz Polikarptól, Polikarp pedig János apostóltól).
Hippolütosz úttörője volt a bibliai írásmagyarázatnak. Euszebiosz nyolc könyvét sorolja fel, Jeromos pedig 19-et számolt össze. Ezek többsége kommentár.

A Krisztus és az Antikrisztus című könyve a legkorábbi. Hajdani népszerűségét mutatja, hogy fennmaradt szír, örmény, etióp, grúz, ószláv fordításokban. Irenaeusnál már felmerült, hogy Dán törzséből fog származni az Antikrisztus. Ezt Hippolütosz is így véli, ami arra utal, hogy tanító-tanítványi viszony lehetett kettejük között. Megemlíti Mózes 12 törzsre mondott áldását, ahol a következőt mondja Dánról: „... Dán oroszlánnak kölyke, amely Básánból szökik ki”. Hippolütosz szerint ez a kijelentés az Antikrisztus eredetére vonatkozik: ő lesz az, aki Jézushoz hasonlóan oroszlán szimbólummal jellemezhető. Könyvének későbbi részében ő is rátér az Antikrisztus nevének értelmezéseire. Említi Iréneusz megoldásait, például a hatszázhatvanhat görög számértékeiből, amelyet fentebb említettünk. Hippolütosz azonban felhívja a latin értelmezésre is a figyelmet. E szerint a Latinus név is megfelel a 666 számra. De ő is elővigyázatossággal bánik a megfejtésekkel.

Egy másik eszkatológikus témával kapcsolatban Irenaeushoz hasonlóan Hippolütosz is említi a 6+1 ezer éves világkorszakot. A Dániel könyvéhez írt kommentárjában a hetedik ezeréves periódust szabbathnak nevezi. Szó szerint értelmezte János szavait is, hogy a szentek  ezer évig fognak uralkodni a Krisztussal.

Hippolütosz Dániel könyvének kommentárjában arról is említést tesz, hogy az 5500. évben született Krisztus. Tehát az ezeréves királyság eljöveteléig ezen számítás szerint csupán 500 év kellett. Ez egy Theophilosz kronológiájához hasonló datálás. Theophiolosz antiochiai püspök volt az egyik legkésőbbi, második században élt apologéta. Egy több oldalon átívelő kronológiát készített a teljesség igénye nélkül. A rendkívül részletes kronológiáját egyrészt a Bibliából, máspedig történeti feljegyzésekből próbálta rekonstruálni. Az oldalakon át tartó számolgatásokból végülis kijött Theophilosznak, hogy szerinte mennyi idő telhetett el a teremtéstől saját koráig. Összesen 5695 évet számolt össze. Theophilosznak ez a kronológiája az első fennmaradt keresztény számítás. A 6+1 ezeréves történelem felosztása ebben az időnben is elterjedt volt. Theophilosz kronológiájának vége 5695, vagyis e szerint a hatezerhez csupán 315 évre voltak. Ha a számítás helyes lett volna, a világ vége körülbelül 500-ban érkezett volna el – ám ez elmaradt, számos későbbi tévesen számított dátumhoz hasonlóan.

Cikksorozatunk negyedik, befejező részében a níceai zsinatig terjedő időszak vitáit, és a krédó kialakulásának a körülményeit mutatjuk be.

 (A sorozat cikkeit lektorálta dr. Rugási Gyula)

Olvasson tovább: