Kereső toggle

A Pilátus- gyűrű rejtélye

Újabb bizonyíték Júdea leghíresebb helytartójáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor a római lovagrendhez tartozó Pontius Pilatus átvette megbízólevelét Tiberius császártól – illetve feltehetően annak testőrparancsnokától, a rettegett Seianustól –, még nem sejtette, hogy a világtörténelem valaha volt leghíresebb helytartójává válik, akinek nevét kétezer év múlva is emlegetik a világ minden táján, ahol hallottak Jézus Krisztus kereszthaláláról.

A helytartó működéséről viszonylag sok történeti forrás maradt ránk. Az Izraelben ötven évvel ezelőtt megtalált, de csak nemrégiben publikált Pilátus-gyűrű is ezen történeti források sorát gyarapítja, bár számos olyan kérdés vetődik fel vele kapcsolatban, melyekre egyelőre senki sem tud egyértelmű választ adni.

Júdeát a rómaiak Kr. u. 6-ban tették provinciává. A tartomány azonban olyan aprócska volt – kiterjedése körülbelül Pest és Fejér megye együttes területének felelt meg –, hogy a szomszédos Szíria szenátori rangú helytartójának (legatus) közvetett igazgatása alá került. Szíria ebben az időben Róma legfontosabb keleti tartománya volt, ahol négy légió állomásozott, melyek akár pár nap alatt elérhették Júdeát. E jogi helyzet dacára Iudaea provincia is saját kormányzót kapott: egy a lovagrendhez tartozó – vagyis a szenátorokénál alacsonyabb státusú – prefektust, aki a szíriai legatus közvetlen irányítása alá tartozott. A prefektus nem irányíthatott légiót, de volt saját helyőrsége, amely öt gyalogos (kb. 2500 fő) és két lovassági századból (kb. 1000 fő) állt. Ezek a katonák a helytartó székvárosában, a tengerparti Caesareában állomásoztak, és elsődleges feladatuk a rendfenntartás volt.

Az Újszövetség Pilátusa

Pilátus szokatlanul hosszú ideig működő helytartó volt Júdeában (Kr. u. 27–37). Az első három prefektust három- évente váltották, de már Pilátus elődje, Valerius Gratus helytartó is extra hosszú ideig: 11 évig boldogította a rá bízott tartomány lakosságát (Kr. u. 15–26). Ennek egyik legfőbb oka az lehetett, hogy a 14-től hatalomra került császárt, Tiberiust, nem nagyon érdekelték a külügyek. Igazából más sem nagyon, mivel súlyos depresszióban szenvedett, és végül több mint egy évtizedre vissza is vonult a Capri szigetén épített kéjlakába, amit Jupiter villájának neveztek (Villa Jovis). Az uralkodást részben rábízta anyjára, Liviára (aki Kr. u. 29-ben halt meg), részben pedig testőrparancsnokára, a bevezetőben már említett Aelius Seianusra (akit Kr. u. 31-ben sikerült csak a szenátori köröknek megbuktatni). A több generációval később élt római történetíró, Tacitus, úgy jellemezte Júdea történetének ezt az időszakát, hogy „Tiberius korában csend honolt” (sub Tiberio quies). Pilátus tehát 26-ban, feltehetőleg a sokak által gyűlölt Seianus testőrparancsnoktól, aki – Juvenalis szatírája szerint – pénzért osztogatta a magas állami tisztségeket, kapta meg kinevezését.

„Tiberius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, amikor Júdeában Poncius Pilátus volt a helytartó… lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához a pusztában” – olvasható Lukács evangéliumában Keresztelő János nyilvános fellépésének előzménye. Ez a jelentőségteljes esemény pontosan három évvel azután történt, hogy Pilátus Kr. u. 26-ban megérkezett állomáshelyére, Júdeába. János, akit Alámerítőnek is neveztek, megrázó erejű szellemi mozgalmat indított el: ezrek és ezrek keresték fel az ország minden részéből, minden társadalmi rétegből, hogy a Jordán folyóban megkeresztelkedjenek általa „a bűnök bocsánatára”. Jézus mintegy fél évvel Jánost követően kezdte meg működését Galileában, miután ő maga is alámerítkezett általa a Jordánban. Jézus és tanítványi köre azonban nem a római helytartó fennhatósága alatt, hanem az attól északra fekvő Galileában tevékenykedett. Ez a terület Heródes fiának, Antipasznak fennhatósága alatt állt.

A „negyedes fejedelem” (tetrarcha) címmel büszkélkedő Antipasz és Pilátus viszonya nem volt éppen felhőtlennek nevezhető. Ellentétük valószínűleg abból eredt, amire szintén Lukács evangélista utalt: „Jöttek pedig ugyanazon időben némelyek, akik neki [Jézusnak] hírt mondtak a galileabeliek felől, kiknek vérét Pilátus az ő áldozatukkal elegyítette.” Az esemény valamikor Jézus működésének első időszakában történhetett, és ugyancsak felkavarta a zsidó közvéleményt. Az egyszerű emberek hírközlő eszközök híján minden bizonnyal a suttogó propagandából értesültek arról a szörnyű hírről, hogy Pilátus, az új helytartó megölette a Jeruzsálembe tartó galileai zarándokokat, sőt valószínűleg áldozati állataikat is levágatta, így az emberek és állatok vére összekeveredett a földön. Nem tudjuk, mi lehetett Pilátus tettének kiváltó oka, de annyi bizonyosnak látszik, hogy a helytartó nagyon félt az ellenőrizhetetlen vallásos tömegektől, akiket valószínűleg kiszámíthatatlannak, éppen ezért a római államrendre veszélyesnek tartott. Ezt az égbekiáltó igazságtalanságot panaszolták fel a zsidók Jézusnak, akitől valószínűleg legalább egy elítélő megjegyzést vártak: „Ez igazán szörnyűség!” vagy esetleg „Ezek a rómaiak igazán elvetemültek!” – amit természetesen alkalmas időben akár ellene is lehetett volna fordítani. Jézus ezzel szemben így zárta le a témát: „Gondoljátok-é, hogy ezek a Galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi Galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan, hasonlóképpen elvesztek.”

Pilátus azonban hamarosan – akarata ellenére is – Jézus perének egyik főszereplőjévé vált. A perről részletesen tudósít mind a négy evangélista, akik egybehangzóan állítják, hogy a helytartót elsősorban az érdekelte: Jézus valóban „királynak” állítja-e magát, vagyis meg akarja-e szerezni a főhatalmat, hogy Júdeát kiragadja a Római Birodalom fennhatósága alól. Jézus válaszai alapján hamar meggyőződött arról, hogy ez a vád alaptalan, és mikor – Lukács evangéliuma szerint – „megtudta, hogy ő [Jézus] a Héródes hatósága alá tartozik, Héródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben volt azokban a napokban.” Ez a Heródes természetesen nem más volt, mint Antipasz, Galilea „negyedes fejedelme”, aki már régóta szerette volna rátenni a kezét Jézusra is, ha már Keresztelő Jánost sikerült börtönbe vetnie, ahol nemsokára fejét is vették. Antipasz azonban Jeruzsálemben nem tehetett semmit – ezért visszaküldte Jézust Pilátushoz.

János evangéliumában olvasunk egy érdekes részletet. Amikor Pilátus háromszor is szabadon akarta bocsátani Jézust, mert semmi büntetésre méltó dolgot nem talált benne, a jelen lévő zsidók azt kiáltották neki: „Nekünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát.” Erre a mondatra – írja János – Pilátus igen megrémült, és tovább firtatta Jézus származását. Láttuk, hogy Pilátust elsősorban az a kérdés izgatta: Jézus valóban királyságra tör-e? Az „Isten Fia” azért rémíthette meg különösképpen, mivel Augustus óta a római császárok hivatalos címeiben szerepelt a latin divi filius, vagyis „megistenült fia” titulus, amit görögül Theu Hüiosznak, vagyis „isten fiának” fordítottak. Pilátus tehát joggal hihette, hogy ha Jézus valóban „Isten Fiának” mondta magát, azzal közvetve a császár legitimitását kérdőjelezi meg. Jézus vádlói valószínűleg látták, hogy milyen hatást ért el ez a mondat Pilátusnál, ezért – képletesen szólva – még egyet csavartak a helytartó nyakába dobott kötélen: „Ha ezt [Jézust] szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja, ha valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak!” Ne feledjük: Seianus testőrparancsnok látványos bukása (Kr. u. 31) után egy évvel hangzott el ez a mondat. Az amúgy is végletekig gyanakvó és paranoiás Tiberius koncepciós perek tucatjait indította „felségsértés” vádjával vélt és valós ellenségeivel szemben. Pilátus ebben a helyzetben inkább nem kockáztatott és elhangzott a hivatalos ítélet: Ibis ad crucem, vagyis „Mégy a keresztre!”

Pilátus a történeti forrásokban

A többi júdeai helytartóhoz képest Pilátusról az evangéliumok híradásain kívül is viszonylag sok történeti forrás maradt fenn. Ezek két részre oszthatók: írott és tárgyi forrásokra. Az előbbiek közül legfontosabb Flavius Josephus két műve: A zsidó háború és A zsidók története, amelyek a Kr. u. 1. század utolsó két évtizedében készültek el. (Ekkor még Pilátus elvben akár élhetett is.) Josephus tudósításai nem éppen pozitív színben tüntetik fel a helytartót, aki – szándékosan vagy tudatlanságból kifolyólag – lépten-nyomon borsot tört a zsidók és szamaritánusok orra alá. Az első ilyen eset nem sokkal hivatalba lépése után történhetett. „Pilátus júdeai helytartó hadseregét Caesareából téli szállásra Jeruzsálembe vezette. Hogy megmutassa, mennyire megveti a zsidó törvényeket, a hadi jelvényeket, amelyeket a császár képmásai díszítettek, bevitette a városba, ámbár törvényünk mindennemű képmás készítését tiltja. Ebből az okból a régebbi kormányzók a hadi jelvényeket mindig e díszek nélkül vitték, mikor a csapatok bevonultak a városba. Pilátus volt az első, aki a nép tudta nélkül, éjnek idején ezeket a képmásokat Jeruzsálembe hozatta és felállíttatta.” A helytartó csak akkor volt hajlandó visszavitetni a császárképmásokat Caesareába, amikor a zsidók azzal fenyegetőztek, hogy inkább vállalják a halált, mint hogy némán tűrjék a Törvény sárba tiprását.

Egy másik esetben is mintha szándékos provokáció történt volna Pilátus részéről: „Pilátus a Jeruzsálemtől kétszáz stadionnyira levő forrás vizét be akarta vezetni Jeruzsálembe, s elhatározta, hogy a Templom pénzét fordítja erre a célra. A zsidók azonban felháborodtak a vízvezeték-építés miatt, s ezer meg ezer ember csődült össze és hangos kiáltozással könyörögtek, hogy tegyen le szándékáról.” A helytartó itt is erőszakhoz folyamodott: katonáival addig ütlegeltette a tömeget, amíg azok szét nem oszlottak. Josephus azt írja, hogy mivel a zsidók fegyvertelenül szálltak szembe a rómaiakkal, sokan meghaltak közülük. Josephus párhuzamos elbeszéléséből kiderül, hogy a zsidók a templomi kincstár elkülönített részét, a korbánt féltették, mivel a Törvény szerint azt csakis szent célokra lehetett fordítani. Egyébként Jeruzsálem öt ismert ókori vízvezetéke közül egyik sem esik bele bizonyosan Pilátus helytartóságának idejébe. Ebből két dologra következtethetünk: Pilátus vagy csak elkezdte, de nem fejezte be a vezeték építését; vagy az új vezeték építése helyett már valamelyik meglévő vízvezetéket reparáltatta. De elképzelhető egy harmadik megoldás is. Egy Jeremiás siralmaihoz fűzött ókori rabbinikus kommentár írja: „Eljöttek a sicariusok, és a vízvezetéket, amely valaha Etamból jött, lerombolták”. Amihai Mazar szerint a vezeték az ’Ain ’Atan-forrást kötötte össze a közelben fekvő Salamon-medencékkel, s valószínűleg az első zsidó háború radikális zsidó gerillacsoportjai, a sicariusok Róma-ellenes dühének esett áldozatul. Lehetséges, hogy a vallási fanatikusokként ismert csoport azért tette tönkre a vízvezetéket, mert az Pilátus idején, az engedély nélkül használt templomi kincsekből készült?

Az utolsó eset Kr. u. 36-ban, a szamaritánusok szent hegyén, a Garizimon történt. Josephus leírása ezen a ponton kissé zavaros. Egy vallásos csaló állítólag rábeszélte a szamaritánusokat, hogy vonuljanak ki a szent hegyre, és ássák elő Mózes ott elrejtett kincseit. „A szamaritánusok hitelt adtak szavainak, fegyvert ragadtak, Tirathana falunál összegyülekeztek, és egyre több ember csatlakozott hozzájuk, hogy minél nagyobb tömegben vonuljanak fel a hegyre. Pilátus azonban megelőzte őket és gyalogsággal és lovassággal megszállta az utat, amelyen végig kellett menniük. Serege megtámadta a lázadókat, sokat levágott közülük, a többit megszalasztotta, sokat foglyul ejtett, s ezek közül Pilátus a legelőkelőbbeket és a legtekintélyesebbeket kivégeztette.” A történet valójában nem egy „Garizim-hegyi aranylázról” szól. A szamaritánus eszkatológiában központi szerepet játszó Taheb (Messiás) egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy felfedi a Mózes által elrejtett szent aranyedényeket, továbbá az ugyanide eltemetett frigyládát is, ami békét és prosperitást fog hozni a szamaritánus nemzetre. A Josephus által megörökített történetben tehát egy szamaritánus messiási mozgalomról van szó. A szamaritánusok „új Mózese” – a zsidók és keresztények szerint hamis prófétája – talán maga Simon mágus lehetett. A Garizim-hegyi mészárlás egyébként pontot tett Pilátus karrierjének végére: Vitellius szíriai helytartó azon nyomban leváltotta, és jelentéstételre visszarendelte Rómába. Pilátus nagy szerencséje volt, hogy mire Kr. u. 37 tavaszán visszaérkezett a fővárosba, Tiberius meghalt, és az új uralkodó, Caligula, aligha akarta őt felelősségre vonni júdeai tevékenysége miatt.

Pilátus pénzei és felirata

Pilátus elődjeihez hasonlóan többször is veretett pénzt: Kr. u. 29/30-ban, 30/31-ben és 31/32-ben (tehát Tiberius uralkodásának 15–17. évében) bocsátott ki egy-egy veretsorozatot. A pénzeken a „Julia, a császár (anyja)” (Kr. u. 29/30), illetve a „Tiberius császáré” (Kr. u. 30/31, 31/32) felirat olvasható görögül. (Tiberius anyját, Liviát, aki Augustus harmadik felesége volt, Kr. u. 14-ben hivatalosan adoptálták a Julius-nemzetségbe, így viselhette a Julia Augusta nevet.) Az első sorozat előlapján edényből kihajló három árpakalász, hátoldalán egy simpulum; a második és harmadik sorozaton elöl egy lituus, hátul pedig egy koszorú látható. Pilatus pénzeit régóta úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy azok szándékosan sértették a zsidó vallási érzelmeket, ugyanis a simpulum és a lituus római vallási kellék: az előbbi az italáldozatok kiöntésére használatos edény és a pontifex maximus (vagyis maga a császár) jelképe, az utóbbi pedig a madárjósok csavart végű botja. Az újabb kutatás szerint azonban Pilátus aligha vádolható tudatos antiszemitizmussal, mivel pénzein nem szerepelt figurális ábrázolás. A pogány kultuszokkal összefüggő tárgyak ábrázolásában pedig a helytartó egy egészen a Hasmoneusokig visszanyúló hagyományt követett. A bőségszaru (cornucopia) például szinte valamennyi Makkabeus-pénzen szerepelt, Alexander Jannaiosz ezt kerék, virág és horgony motívummal is kiegészítette. Heródes és fia, Arkhelaosz alatt számos – a zsidó vallással összeegyeztethetetlen – pogány szakrális motívum jelent meg a pénzeken: égőáldozathoz való háromláb (tripusz), áldozati kiöntőedény (lebész), Mercurius szárnyas botja (caduceus) és a római sas (aquila). A korai helytartói pénzek ugyan zsidó szimbolikát használnak, de Valerius Gratus első éveiben visszatért a caduceus ábrázolása. Pilátus valóban először alkalmazta pénzein a lituust és a simpulumot, de nem ő volt az első, aki pogány motívumot használt.

1961-ben valódi szenzációt közölt a világsajtó: a caesareai római színház kutatása során olasz régészek megtalálták Pilátus építési feliratát, amelyen a helytartó neve és rangja is töredékesen, ámde jól olvashatóan szerepelt ([Pon]tivs Pilatvs [praef]ectus Ivdaeae). Korábban a Biblia iránt szkeptikus kutatók – köztük a marxista vallástörténész Gecse Gusztáv, akinek előadásait a 80-as években a jelen sorok szerzője is hallgatta az ELTE-n – egyenesen tagadták Pilátus létezését. Még az sem zavarta őket, hogy a Kr. u. 2. század elején Tacitus római történetíró feljegyezte, hogy a kereszténység alapítóját, Krisztust „Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette”. A marxista bibliakutatók erre azzal válaszoltak: ez a mondat Tacitus kéziratába csupán későn, a humanisták betoldásaként került bele. (Az sem zavarta őket, hogy az Évkönyvek legkorábbi kézirata a 9. században, vagyis fél évezreddel a humanisták kora előtt íródott.) A caesareai Pilátus-felirat azóta is az ókortudósok érdeklődésének homlokterében áll: a kőemlék első és negyedik sorát ugyanis még nem sikerült teljesen megfejteni. A kiváló magyar epigráfus, Alföldy Géza 1999-ben tette közzé megfejtését, amely a mai napig a legjobban elfogadott szakmai körökben, és így hangzik: „A Tiberiéumot a tengerészeknek újjáépítette Pontius Pilatus, Iudaea praefectusa”. Alföldy szerint a Pilátus-kő eredetileg a caesareai kikötő bejáratánál álló egyik világítótorony építési felirata lehetett, és csak másodlagosan került a színházba. Ez a megoldás azonban több szempontból sem kielégítő, és a jövőben még bizonyosan újabb értelmezések látnak majd napvilágot vele kapcsolatban.

A Pilátus-gyűrű

A szerénytelenül saját magáról elnevezett Heródion várát Kr. e. 23 és 15 között építtette Nagy Heródes. A 758 méterrel a tengerszint fölé magasodó – részben mesterséges – domb mindössze 12 kilométerre Jeruzsálemtől délre található. A négy körbástyás, a korban hipermodernnek számító erődítményt állítólag maga Heródes tervezte, de a rómaiak az első zsidó háborúban lerombolták (Kr. u. 71). A hely régészeti feltárását a jeruzsálemi ferences teológiai intézet kezdte el 1962-ben, majd a Héber Egyetem professzora, Gideon Forster folytatta hat évvel később. Ekkor, vagyis pontosan ötven évvel ezelőtt került elő a felsővár oszlopos udvarában az az öntött réz pecsétgyűrű, amelyet a legtekintélyesebb izraeli régészeti folyóirat, az Israel Exploration Journal hasábjain csupán nemrégiben tettek közzé.

A Heródion felső várának oszlopokkal övezett udvarában számos üveg- és cseréptöredék, valamint rengeteg fémtárgy (bronzeszközök, vas nyílhegyek, az első zsidó háború idején vert pénzek) közül került elő az öntött réz pecsétgyűrű, amelynek szélessége 15 mm, hosszúsága 17 mm, vastagsága 1 mm. A gyűrű pecsét része teljesen ép, de a karikája félig hiányzik. Kivitelezése kezdő ékszerészre vall, és a felhasznált anyag minősége és mennyisége is hagy kívánnivalót. A gyűrűfejen egy edény ábrázolása található, amelynek görög neve kratér, vagyis vegyítőedény. A kratér jellemzője, hogy szájnyílása közel olyan széles, mint maga a test, amely „kráterszerűen” öblös és mély. Ennek a típusnak a „kehely-kratér” nevet adták, mivel az edény teste a virágkehelyhez hasonlóan felfelé szétnyílik. A kratér mindkét oldalán görög betűk olvashatók, természetesen negatív vésetben, hiszen pecsétgyűrűről van szó. Az edény bal oldalán az ATO, jobb oldalán a ΠI betűcsoportok helyezkednek el, amit fordított sorrendben egybeolvasva a ΠIɅATO szót kapjuk. A kiváló görög epigráfus, Leah Di Segni olvasatában ez nem más, mint a Pilátus név görög átírása birtokos esetben: ΠIɅATO(Y), amelyről a szó végi üpszilon betű lemaradt, és jelentése: „Pilátusé”.

A pecsétgyűrű értelmezése egy történész számára izgalmas kérdéseket vet fel. Először is: a vegyítőedény ábrázolása önmagában nem meglepő, mivel a keleti városok pénzein az amfora, serleg és kratér gyakran jelenik meg díszítő motívumként. Olyannyira, hogy a Második Templom korában a zsidó művészet is átvette mint díszítő motívumot. Különösen a Kr. e. 1. századtól volt kedvelt téma a kratér- és a serleg-motívum, amely pénzeken, osszáriumokon (temetkezéshez használt csontládikákon), mozaikpadlókon, bútorokon és olajmécseseken jelenik meg. Érdekes, hogy a kratér már Pilátus elődjének, Valerius Gratus helytartónak a pénzein is megjelenik (Kr. u. 17/18), és az első zsidó háború második és harmadik évében kibocsátott zsidó pénzeken (Kr. u. 67–68) is ugyanezt a motívumot figyelhetjük meg. Ez a téma olyannyira gyakori a zsidó művészetben, hogy a szakértők szerint a pecsétet is helyi ékszerész készíthette, valószínűleg Jeruzsálemben.

A „Pilátusé” felirat fogas kérdéseket vet fel. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Heródion erődjét és az alsó várost is használták Pilátus kormányzósága idején. Sőt, egyes vélemények szerint a Josephus által említett „vízvezeték-építési akció” – amely majdnem lázadásba torkollt –, nemcsak Jeruzsálembe, hanem a Heródionba is elvezette a vizet. Az is valószínű, hogy a várban egy kisebb római helyőrség tanyázott. Másik kérdés, hogy valójában ki viselhette a pecsétgyűrűt? A Pilátus római családnév (cognomen) rendkívül ritka, és nemhogy Júdeában, de a Római Birodalom más területein se nagyon fordul elő, biztosra vehetjük, hogy a pecsétgyűrűn feltüntetett név a helytartóra utal. Ám a görög betűk használata, továbbá a gyűrű viszonylag primitív kivitelezése, valamint a zsidó művészetben népszerű kratér-motívum alkalmazása kérdésessé teszi, hogy a Heródionban talált pecsétgyűrű lehetett-e valaha Pilátus ujján. A kutatók arra hajlanak, hogy a gyűrű vagy egy katonáé, vagy egy római hivatalnoké, vagy egy kereskedőé lehetett, akit esetleg Pilátus szabadított fel. „Valószínűtlen – állítják az Israel Exploration Journalban megjelent tanulmány szerzői –, hogy Pontius Pilatus, a befolyásos és gazdag júdeai prefektus egy ilyen vékony, rézötvözetből öntött pecsétgyűrűt hordott volna.” Jelen pillanatban ez minden, amit a pecsétről tudunk, de nem kizárt, hogy a jövőben újabb információk segítenek megoldani a Pilátus-gyűrű rejtélyét.

Olvasson tovább: