Kereső toggle

Üldözők és eretnekek között (második rész)

Az apostoli atyák és a vértanúk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A második-harmadik században még javában tartottak a keresztényüldözések, amikor a kor legjelentősebb tanítói megpróbálták az újszövetséget – a filozófia nyelvét is felhasználva – eljuttatni a Római Birodalom értelmiségi elitjéhez.

Krisztus feltámadásának közvetlen szemtanúi és azok tanítványai halálát követően az üldözések és a gnosztikus tanítások elterjedése egyre inkább fenyegetni kezdte a kereszténység szellemi egységét. Ebben az időszakban (2-3. század) még nem volt egységes hitvallás (Nicea, Kr. u. 325), és a kánon meghatározására is csaknem két évszázadot kellett várni (Római zsinat, Kr. u. 386). Emiatt különböző levelek: apokrifek, pszeudoepigrafák (egyesek Jézus mondásainak a gyűjteményeit is feltételezik, ezek az úgynevezett logionok) és gnosztikus tanok is terjedtek a gyülekezetek között. Ezért ebben a szellemi káoszban egyre fontosabbá vált a keresztény hit fundamentumainak a meghatározása.

Védőbeszédek a hit mellett

A rómaiak által elpusztított Templomnak (Kr. u. 70), majd pedig a Bar Kochba-felkelés leverésének (Kr. u. 135) következménye a jeruzsálemi zsidóság számára a diaszpóra volt, a kereszténység számára pedig ezen események egyet jelentettek a zsidó gyökerektől való elszakadással. Ezt követően tehát a keresztényeknek a hellén kultúrkörben kellett az evangéliumot hirdetniük, valamint apológiát (védőbeszédet) folytatniuk a hitük mellett.

További, egyben a legkritikusabb kérdés a gnoszticizmus problémája volt, amely fagyöngyként élősködött az egyházon és a görög filozófián is. A gnoszticizmus dualista vallás volt, képviselői pedig Isten Igéjét és a filozófiát is a saját világnézetük alátámasztására használták, ami szerint a „spirituális” emberek feljebbvalók.

Ez az álláspont már a gnoszticizmus egyik szülőatyjánál, Simon mágusnál is fellelhető, hiszen ő saját magát „valami Nagynak” mondta, és képtelen volt bűnbánatot tartani, valamint megalázkodni a Péter által hirdetett Messiás üdvözítő munkája előtt.

Az előbb említett kihívásokon túl pedig olyan egyházszervezeti kérdésekkel kényszerültek szembenézni, mint például, hogy mit kell tenni azokkal, akik az üldözések miatt hittagadókká váltak, elbuktak, vagy valami módon megalkudtak. Antoninus Pius császár Kr. u. 112-ben kivégeztette Polükárposzt, 140-ben Athénban rendelt el keresztényüldözést, Marcus Aurelius császár Jusztinoszt végeztette ki 165-ben, majd 177-ben Lyonban és Viennében üldözte a hívőket.

Ez a kérdés egészen a Konstantin által kiadott milánói ediktumig (313) lezáratlan maradt, ekkor törölték el a keresztényekre kiszabott büntetéseket. Az üldözések legfőbb kiváltó oka az volt, hogy a keresztények nem voltak hajlandóak részt venni a bálványáldozati ünnepségeken, és nem ismerték el a császár mindenhatóságát. Olyan apologéták, mint Quadrátusz, Ariszteidész vagy éppen Jusztinosz azzal a céllal küldték leveleiket az éppen uralkodó császárhoz, hogy megértessék velük a saját istenképüket, és azt, hogy nem viszonyulnak ellenségesen a császárhoz, sőt, még imádkoznak is érte. Sajnálatos módon ezek a levelek nem érték el a céljaikat, és a hitvalló keresztényeknek egészen a 4. század elejéig gyakran az életükkel kellett fizetniük a hitükért.

Az apologéták és a filozófia

Annak ellenére, hogy a Római Birodalom vezető rétege elutasító volt a keresztényekkel szemben, az apologéták munkássága Kr. u. a 2. század közepétől egyre lényegesebbé vált. A kor társadalmi közegéből adódott, hogy az apologéták a görög filozófia által kínált lehetőségekkel kezdtek élni – hiszen a rabbinikus írásmagyarázattal nem mentek volna semmire –, ugyanakkor a gnózis is a filozófiával legitimálta magát. A pogányság számára a gnózis és a kereszténység első pillantásra azonosnak tűnt.

Ennek következtében a legnagyobb feszültség nem a pogányság és a kereszténység között jött létre, hanem a kereszténység és a gnoszticizmus között.  A szellemi keresztények vallási téren semmilyen közösséget nem vállalhattak a pogányokkal, így egyetlen érintkezési pontként maradt a filozófia.

Az apologéták a filozófiát a kereszténység és a pogányság közös örökségének tartották, mint ahogyan a kereszténység és zsidóság közös örökségének tekintették az ószövetségi Szentírást. A keresztények nem feltétel nélkül tették magukévá a filozófiát, hanem annak valláskritikai funkciója miatt. A filozófia úgy lett a keresztény hit támasza, hogy annak kritikai élét a pogányság ellen fordították. Az apologéták vállalkozása így támadások célpontja lett, de semmissé tette azokat a pogány vádakat, melyek szerint a keresztények csak műveletlen barbár tömeg. A gnoszticizmus befolyása miatt pedig az apologéták különböző módon viszonyultak a filozófiához.

Míg Jusztinosz, Alexandriai Kelemen és Órigenész az igazi filozófiának a kereszténységet tartotta, addig Tertulliánusz azt a költői kérdést tette fel, hogy mi köze van Jeruzsálemnek Athénhoz? Ireneusz is fenntartásokkal viszonyult a filozófiához (pontosabban ők is inkább a filozófia gnosztikus elhajlásával szemben voltak radikálisak, nem pedig az antik görög filozófiával).

Először olyan apologétákat említünk, akik a kereszténységet tartották az igazi filozófiának. A filozófiára olyan útként tekintettek, ami képes az embereket elvezetni az Istenről való ismeretük hiányáig. Ez a felismerés akkor nyer igazi értelmet, ha az evangélium üzenetét elfogadják, és hisznek a testben feltámadott Krisztusban mint Messiásban.

Jusztinosz párbeszéde

A Kr. u. 2. század egyik legjelentősebb apologétája Sichemben született, amit ma Nablusznak neveznek. Munkássága markánsan jelzi azt a fordulatot, amikor a kereszténység leveti a rabbiköpenyt, és görög khitonban mutatkozik be a világ előtt. Jusztinosznál vetődik fel az „evangélium előkészülete” (preparatio evangelica) gondolata, miszerint Isten a görög filozófiát használta annak érdekében, hogy olyan fogalmi környezet alakuljon ki, amely képes a kinyilatkoztatás befogadására és megértetésére. Vélekedése nagy hasonlóságot mutatott a háromnegyed évszázad múltán tevékenykedő alexandriai tanítókéval, gondolunk itt Kelemenre és Órigenészre.

Jusztinosz nem ugyanolyan státuszt biztosít a filozófián belüli irányzatoknak, mint a kereszténység története során keletkezetteknek. Az előbbiek tanításnak (logosz) minősülnek, az utóbbiak viszont csak véleménynek, nézetnek (gnómé), vagyis a különféle gnosztikus, markionita eretnekségek alapítói jóval távolabb kerültek a kinyilatkoztatott igazságtól, mint adott esetben a hellén filozófiaiskolák névadói.

Három ránk maradt műve közül kettő az akkor uralkodó császárokhoz intézett apológia, amelyekben próbálja bizonyítani a keresztény hit hasznosságát és érdemeit. Első apológiáját 155/156 körül írta Antoninus Pius császárnak. A Második apológia tíz évvel később keletkezhetett, ami pedig Marcus Aureliusnak szólt. Harmadik és egyben legjelentősebb munkája, amelynek megírása 160-ra tehető, a Párbeszéd a zsidó Trifónnal című dialógusa, amelyben Trifón és jómaga mint keresztény filozófus vitáját mutatja be.

Legfontosabb, bizonyításra szoruló témái, hogy Jézus valóban Messiás-e, és vajon az ószövetségi próféciák róla szólnak-e és nem valaki másról. Jusztinosz művében – az ószövetségi igékre hivatkozva – rendkívül precízen és logikusan vezeti le a Megváltó személyét és azt, hogy  Jézus miként töltötte be az ószövetségi próféciákat. A dialógus végén természetesen a felek nem jutottak konszenzusra. A hellenista hátterű zsidó Trifón megemlíti, hogy mennyire élvezte a társalgást, és ha lenne idejük, még folytatná is azt, valamint reméli, hogy Jusztinosz a jövőben is barátként fog rájuk tekinteni. Tanácsképpen pedig megjegyzi Jusztinosznak, tehát a keresztényeknek, hogy Isten Felkentjét jobban tiszteljék, mint tanítóikat. Jusztinosz pedig azt kívánta „Trifónéknak”, hogy ismerjék fel Jézusban az Isten Felkentjét, és legyenek kereszténnyé.

Kelemen és az alexandriai iskola

Már Jusztinosz és Hippolütosz körül is kezdtek kialakulni tanítványi láncolatok, de ezek korántsem hasonlítottak ahhoz az iskolához, amely később Órigenész vezetésével jött létre Alexandriában. Ebben az iskolában elsősorban vízkeresztségre való felkészülést oktattak a katekumeneknek (hitjelölteknek). Létrejötte annak is köszönhető, hogy itt nem voltak olyan ellenségesek a kereszténységgel szemben, mint például Athénban, valamint hatalmas könyvtár állt rendelkezésre a kutatók és a tanulni vágyók számára.

A városban a második század végén nagy hatást gyakoroltak a valentiniánus gnózis tanításai, a korabeli bibliaiskola-hallgatóknak, a katekumeneknek pedig dönteniük kellett, hogy a szellemes, csiszolt nyelven prédikált herezis (elszakadás), vagy a kissé szürke, sokszor unalmas, laposan előadott ortodoxia (eredeti tan) tanításait fogják hallgatni. Alexandriai Kelemen azt tűzte ki célul, hogy úgy teszi vonzóvá az ortodoxiát, hogy felveszi az intellektuális versenyt a gnoszticizmussal szemben. Kiválóan ismerte a Szentírást és a keresztény irodalmat, a műveiben mégis csaknem háromszázhatvan pogány szerzőt idéz. Három műve maradt fenn. A Protreptikoszban a pogány misztériumvallások beavatási szertartásaival foglalkozik, rámutatva azok istentelenségére, és hangsúlyozza azt, hogy bár a filozófusok felismerték a bálványimádás téves voltát, mégis képtelenek voltak szakítani vele. Szerinte a mítoszok csupán az ember vágyainak a kifejeződései, viszont az igényeit nem elégítik ki, hiszen ezt egyedül Khrisztosz-Logosz teheti meg.

A Paidagógoszban gyakorlati útmutatásokat ad keresztény tanulóknak ahhoz, hogy hogyan mozogjanak a nagyvárosi világban. A mértéktartást hangsúlyozza. Kelemen legismertebb műve a Sztrómateisz (Szőnyegek) nevet viseli. Formailag hasonlatos az élőszóban elhangzott prédikációkhoz, hiszen az akkori korszak embere ebben a formában volt a legkönnyebben megszólítható. Az üldözések következtében elterjedt a keresztény körökben, hogy aki gazdag, az egyben bűnös is, sőt valószínűleg hittagadó is. Kelemen hangsúlyozza, hogy a gazdagok üdvössége elsősorban a döntésükön múlik, ezt a lehetőséget pedig nem szabad megvonni tőlük az előítéletek miatt. A gazdagok megítélése pedig attól függ, hogy miként élnek az adott javaikkal.

Az Alexandriában élő keresztények teljesen elzárkóztak a görög irodalomtól és mitológiától, mondván semmi hasznuk abból. Kelemen ezért tudatosan törekedett arra, hogy olvasóiban feloldja a pogány műveltséggel szemben létrejött görcsöket. A Sztrómateiszben Kelemen rámutat a klasszikus tanulmányok fontosságára, a gnózis alaptalanságára, végül pedig a Biblia hitelességét támasztja alá. Álláspontja szerint a magas szintű szellemi élet mindig feltételezi az erkölcsi tökéletesedést is, ami a gnosztikusokat egyáltalán nem érdekelte.

Kelemen a filozófiát az üdvtörténet részeként értelmezte. Isten a zsidóknak adta a törvényt, a görögöknek pedig a filozófiát. A kereszténység pedig mindkettőnek az örököse. A többi apologétához hasonlóan azt állította, hogy Platón olvasta Mózes könyveit és a prófétákat, ezzel kívánta hitelesíteni Istene görögök felé tanúsított gondviselését.

Kelemen józanul gondolkodott a házasságról és a javakkal való élésről, és elvetette azokat a tanokat, melyek azt állították, hogy a szexualitás és a házasság összeegyeztethetetlen a magas szintű szellemi élettel, valamint azokat is, amelyek a vegetarianizmust tették a szellemi élet mércéjévé.

Ugyanakkor spiritualizálta a feltámadással és az ezeréves királysággal kapcsolatos ireneuszi és jusztinoszi tanokat, mivel azok túl materialistának hatottak a kor művelt rétegei körében. Sajnálatos módon ezzel a kompromisszummal összezavarta a végidőkkel kapcsolatos addigi bibliai látást, ennek köszönhetően pedig a khilianizmus (az ezeréves királysággal kapcsolatos várakozás) megszűnésének egyik fő képviselőjévé vált. Ebből aztán Órigenész is „táplálkozott”.

Órigenész, a nagy hatású szerző

Korának egyik legkiválóbb elméje volt, műveltségét és hatását tekintve Ágostonnal egy szinten említhető, már csak azért is, mert maga Ágoston is elég erősen Órigenész tanainak a befolyása alatt állt. Kelemen derűs jellemével ellentétben őt inkább a szigor és a vasakarat jellemezte. Népszerűségét és hatását az is mutatja, hogy a pogány filozófusok a műveikben legalább olyan gyakran hivatkoztak rá, mint a keresztény írók.

Annak ellenére, hogy egyetlen írásában sem hivatkozik Kelemenre, minden bizonnyal olvasta a műveit, erre utal az egyik korai művének az elnevezése is, amely Kelemenéhez hasonlóan a Sztrómateisz címet viseli. Érdekes, hogy bár nem tisztelte annyira Platónt, mint Kelemen, művei mégis a platóni felvetések nagyobb hányadát foglalták magukba. Órigenész rengeteg prédikációt és írásmagyarázatot hagyott az utókorra. Ő volt az első bibliai hermeneutikát (írásmagyarázatot) tárgyaló mű szerzője: hermeneutikai elvei a Peri arkhón (De principiis – Az alapelvekről) című műve negyedik könyvében találhatók. Órigenész szerint az értelmezés alapelveit magából az Írásból kell venni.

Órigenész szerint az Írásnak három szintű jelentéstartalma van, hasonlóan az emberi személyiség hármas tagolásához. A testnek megfelelő literális-historikus jelentés, a léleknek megfelelő morális-pszichológiai jelentés és a szellemnek megfelelő spirituális, allegorikus vagy misztikus jelentés. Úgy vélte, hogy Isten ez utóbbi által ismerhető meg leginkább.

Órigenész szerint nincs olyan ember, aki az Istenhez képest bűntelen lenne a halála pillanatában, ezért a megtisztulás az ember halála után is folytatódni fog, melyben Isten szeretete és szentsége „tisztítótűzként” hat majd a lélekre. Órigenész nehezen tudta összeegyeztetni a szabad akaratot és Isten jóságát, ezért úgy gondolta, hogy Isten kegyelme a Sátánra is kiterjed, teret adva ezzel annak a gondolatnak, miszerint az üdvtörténet a világ bűnbeesésének és a megtérésnek a folyamatos körforgása. Emiatt értelmetlenné vált a végidőkről szóló látás és szükségtelenné az ezeréves királyság.

A görög filozófiával folytatott párbeszéd és a gnosztikusokkal szembeni polémia tehát arra késztette az említett egyházatyákat, hogy bekapcsolódjanak az ideológiák értelmezésébe. Ennek köszönhetően alakult ki az exegézis is, ami később a trinitológiai (szentháromságtani) vitákban érte el a csúcspontját. Cikksorozatunk következő részében azokkal az egyházatyákkal foglalkozunk – különös tekintettel Ireneuszra és Tertulliánuszra –, akik a gnoszticizmussal folytatott polémiában Isten Igéjének a tekintélyére és annak egységére, valamint az apostoloktól eredő tanítványláncolat folyamatosságára, a tradícióra (átadás) tették a hangsúlyt.

Olvasson tovább: