Kereső toggle

Az iszlám kihívás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ez az írás főként nem az iszlámról szól, mint inkább hatásának és fogadtatásának európai fejleményeiről. Persze ebben az iszlám nem éppen elhanyagolható tényező, mint ahogy a hatása Európa történetének alakulásában sem kifejezetten az. Úgy tűnik, elejétől fogva olyan kihívást jelent, amely az európai identitást a fennállásáig menően befolyásolja.

 

Európa egyedülálló fejleményei, társadalomfejlődése, a szabadság intézményesült formái (s ezzel összefüggő szellemi és tárgyi leleményei) nem pusztán az antik demokrácia eszményének hatására alakultak ki: „az európai társadalom minden olyan eszméjének vagy önképének genealógiai értelmezése – írja Bronisław Geremek –, amely hivatkozik ugyan a görög-római ókorra és a felvilágosodásra, de kiiktatja a keresztény középkorra és annak az európai civilizáció kialakulásában játszott szerepére való emlékezést, vagy tudatlanságról, vagy elfojtásról tanúskodik”.

A vallási tényezőknek a modernitás kultúrájának, intézményeinek létrejöttében betöltött szerepét szem elől tévesztő, közkeletűvé vált elképzelés a kulturális emlékezetkutatás nyomán némileg más megvilágításban látszik. Jan Assmann szerint a kivonulás Egyiptomból és a szövetség „nemcsak az első forradalmat jelenti, hanem azt is, hogy egy népnek először adtak alkotmányt is. Ez a történelem olyan aspektusa, amit benyomásom szerint nyugati perspektívából kevéssé vesznek figyelembe. Ezt mindig Athénnal és demokráciájával hozzák összefüggésbe (…), holott ennek az alapításnak a 17–18. században legalább akkora jelentősége volt. Ekkor nem Arisztotelészre, hanem JHWH-re hivatkoztak, ha a királyságot a korlátaira emlékeztették”.

Úgy tűnik, ennek belátása olykor nehezebb belülről – különféle körülmények, politikai és eszmetörténeti előzmények folytán –, mint kívülről. Egy külső szemlélő számára, mint amilyen Irán vatikáni nagykövete, sokkal egyértelműbb: „Azt nem lehet mondani, hogy a kereszténység mindig a Nyugat, sokkal inkább igaz, hogy a Nyugat mindig keresztény.”

Ezért sem választható el az iszlám problémája a kereszténység európai megítélésének és kezelésének kérdéseitől.

Európa önképe

Az elterjedt vélekedés szerint minden vallás egyenértékű, így aztán azonosképpen közelítendő, értelmezendő és kezelendő. E szerint az iszlámot legfeljebb az „egyedülálló tolerancia” különbözteti meg – miként az ARTE francia-német tévé reklámozta pár éve, de már 2001 után, egyik műsorát, s általa az iszlámot. Ez az „egyedülálló tolerancia” a tényekre tekintettel kissé másként fest. Régebben Európának konkrétabb tapasztalatai voltak az iszlám toleráns természetéről. Az Ibériai- és a Balkán-félszigeten hódító törekvéseinek csak évszázados megszállást követően, az utóbbinak csak a múlt század végére sikerült – Konstantinápoly és környékének kivételével – véget vetni.

Ha el is tekintünk ettől, mégis különös, hogy mostanság, az „egyedülálló toleranciával” kapcsolatos ellenkező tapasztalatok közepette mégsem lehet találkozni – sem a szakmai, sem a szélesebb nyilvánosság körében – egy alapvető kérdésnek a felvetésével: Vajon a globális változások által érintett más nagy vallások és világkultúrák közepette miért az iszlám termeli ki magából a pusztító erőszak kirívó formáit? Avagy Tábor Béla tömör megfogalmazásában: miért „az iszlám a leninizmus a vallások között”?

Ennek megválaszolásához először a kulturális relativizmus problémájával – eredetével és következményeivel – kell szembenézni. Amennyiben ugyanis „minden kulturális praxis legitimnek számít, és minden érték ugyanannyit ér, csak mert egy tiszteletre méltó hagyományba illeszkedik – mint Wolfgang Sofsky írja –, akkor semmi alap nincs arra, hogy a halálbüntetés, fiatal lányok körülmetélése, faji tisztogatások, emlékművek lerombolása vagy egy katonai bosszúhadjárat ellen fellépjünk”. Ennek mindennemű tudományos konstrukciót megelőző motívumát abban látja, hogy „az európai kolonializmus bűnei miatti rossz lelkiismeret nyilvánvalóan rossz tanácsadó eszmék és kulturális szokások megítélésénél”.

Fontos szerepet játszik még a modernitás kritikai hagyományának egyik nagy vonulata. Amióta ugyanis a felvilágosodás diskurzusában megjelent a „nemes vadember” alakja, s általa a kontrasztba állított idegen kultúra idealizálása, létrejött a „másik”, s vele a másság mítosza. Ennek elevenségét az utolsó kétszáz évben nemcsak az egzotizmus időről időre erőre kapó divathullámai jelzik, hanem az a naiv áhítat, amivel megnyilvánulásaikat oly sokan kezelik.

NÉVJEGY

Tillmann József filozófus, esszéista. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Könyvei: A ladomi lelet, Palatinus Kiadó, Budapest, 2007; Merőleges elmozdulások – Utak a modern művészetben, Palatinus Kiadó, 2004; Levelek tengere, Avagy a távlat távolra váltása, Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2004; Távkertek. A Nyugalom tengerén túl. TEVE könyvek, Kijárat Kiadó, Bp., 1997; Szigetek és szemhatárok. Későújkori kilátások. Holnap Kiadó, Bp., 1992.

 

A kellemes mese eredete

„Az iszlám Goethe számára tulajdonképpen valami poétikus” – jegyzi meg Rüdiger Safranski Goethe-könyvében. Az iszlám vonzó voltáról szóló elbeszélés eredete Goethe koránál régibb keletű. Pierre Jurieu 17. században íródott pásztorleveleiben a nemes vadember már muzulmánként mutatkozik. Az iszlám a protestáns lelkész számára is valami poétikus, azaz képzelet szüleménye, lévén a behódolás vallásának élénk színekkel festegetett nagyszerűsége puszta kontrasztanyag: arra szolgál, hogy kora korrupt katolicizmusával szembeállítsa. Az iszlámmal kapcsolatos tények nem zavarták meg ebben, bár részletes korabeli beszámolók álltak rendelkezésre a törökök körében akkortájt – keresztények és zsidók elleni pogromok során – tapasztalható különösen véres „toleranciáról”.

A tények a filozófus Pierre Bayle esetében sem bizonyultak akadálynak, aki „Mahomet vallásának” magasabbrendűségét nemcsak a pápisták, de a kereszténység egészével szemben a felvilágosodás egyik alaptoposzává stilizálta. Ezt a sajátos „ismeretterjesztést” a 18. században Henri de Boulainvilliers Mohamed-életrajza teljesítette ki. Ez a fölöttébb „tudományos” munka a későbbiekben Voltaire, majd Gibbon révén vált népszerűvé, és meghatározta az iszlámról alkotott modern európai elképzeléseket. Utóbbinak köszönhetően terjedt el a „racionális” iszlám és Mohamed mint bölcs és toleráns jogalkotó fantáziaképe.

A 19. és 20. században a behódolás propagátorainak társasága keletkutatókkal és klerikusokkal bővült. Amíg a korábbi apologéták a kereszténységgel szembeni támadásaikhoz használták fel az iszlámot, addig a modernitással szemben álló keresztény hitvédők valamiféle „vallásos népfront” jegyében az igazhitűekkel egyazon oldalon vélik magukat. Az orientalista Hamilton Gibb az iszlámmal „közös spirituális vállalkozásról” képzelgett, Norman Daniel szerint pedig „mind a kereszténység, mind az iszlám a világiasság nyomását és a tudományos ateizmus támadását szenvedi”.

Az ilyesféle szenvedésközösségről való képzelgés klerikus körökben ma is előfordul; a magyar Református Egyház vezetői az úgynevezett karikatúraháború kapcsán nyilvánították ki: „Mélyen átérezzük és megértjük a muszlim testvéreink lelkében kirobbant felháborodást, hiszen a történelem folyamán a református egyház tagjait is számtalan esetben érte hitében, vallásos meggyőződésében méltatlan támadás...”

Hamis hasonlóság

Vallások tekintetében számos téren léteznek különbözőségek. A kereszténység és az iszlám esetében ez nem pusztán a tanítás, az alapítás, a gyakorlás vagy a könyvek terén áll fenn. „Az iszlám nem csupán más vallás – állapítja meg Bernard Lewis –; a vallás mibenlétét is másképp fogja fel – máshol húzza meg határait, mást tilt, és mást követel.”

Az egyik alapvető eltérés a kezdetek radikális különbözőségében áll. Az egyik eredete egy zsidó vándortanító, aki köré tanítványok gyűlnek, és akit rövid nyilvános működését követően keresztre feszítenek. A másiké egy arab kereskedő, aki új vallást hirdet meg, majd miután nem talál általános tetszésre, fegyveres térítésbe kezd. Ezt a harcos hithirdetést előbb saját törzse szenvedi meg, majd a behódoltatás kiterjed a szomszédos törzsekre, rövidesen pedig az Arab-félsziget egészére, onnan pedig az Atlanti-óceántól Indiáig húzódó térségre. (Ahol aztán követői a 12. századra sikeresen kiirtják a buddhizmust.)

Ma a történelemnek ez a korszaka nincs képben. Legfeljebb a keresztes háborúk kapcsán merül fel, melyeket afféle hódító háborúnak szokás tekinteni, jóllehet a (Kelet-)Római Birodalomnak az iszlám hódítók által elfoglalt, főként keresztények lakta területeinek felszabadítása volt a célja. Jeruzsálem 1099-es visszafoglalása kapcsán Egon Flaig középkorkutató arról ír, hogy általában visszatetszést kelt a keresztesek harcmodora, „jóllehet a keresztesek a szokásos hadviselést folytatták; a muszlim hódítók ezt tették állandóan és mindenhol: 698-ban Karthagóban, 838-ban Szirakúzában. Al-Manszúr, Córdoba kalifájának hírhedt hadvezére huszonhét éven keresztül huszonöt hadjáratot indított Észak-Spanyolország keresztény országai ellen, elpusztítva, rabszolgaságba vetve, megsemmisítve azokat”.

Ahogy vallások tekintetében léteznek különbségek, úgy a hadviselés terén is vannak markáns eltérések: „A dzsihádot az iszlám teológusok által normává emelt pusztítás, a mértéktelensége, rendszeressége és módszeres jellege különbözteti meg más hódító háborúktól” – állapítja meg a történész Bat Ye’or. A háborúhoz és az erőszakhoz fűződő viszony különbözőségének Flaig szerint fontos összetevője az, hogy „a két vallásban alapjában különböző a mártír fogalma. A keresztény mártírok Jézus szenvedését követik, passzívan tűrik a kínzást és halált; a muszlim mártírok aktív harcosok”.

A korabeli hódításokat a „szent” háború térítő szándéka mellett más is motiválta: „A tömeges rabszolgaszerzés volt a legkedveltebb háborús cél. Így jött létre már a 8. században a világtörténelem legnagyobb rabszolgatartó rendszere. Ez folyamatosan kívánta az új rabszolgákkal történő ellátást, így vált az afrikai kontinens a legnagyobb rabszolgaszállítóvá – egy olyan sors, amit Európa csak hajszál híján került el.”

Az eredethez való visszatérés minden vallás esetében időről időre megjelenő törekvés. Az iszlám esetében ez egyúttal az erőszakhoz való visszatérést jelenti. „A hagyományos mohamedán felfogás a világot alapvetően két részre osztja, az »Iszlám Házára« és a »Háború Házára«, tehát a mohamedán kormányzat, illetve törvény uralta térségekre és minden egyébre. (…) A dzsihád szent küldetés, melyet az írás ad parancsba, illetve a szent törvény is magába foglal, és amely csak akkor érhet véget, ha az iszlám fénye ragyogja be az egész világot” – írja az iszlám Európa-képe kapcsán Lewis.

Vallás és viszonylagosság

Mindennemű viszonylagosságok közepette is érzékelni kell azt a különbséget, ami olyan vallások között áll fenn, melyek a szabadságra vezetnek, és azok közt, amelyek mindent valamiféle totális „isteni” meghatározottság jogilag kodifikált és szankcionált ketrecébe akarnak kényszeríteni. A személyes és közszabadság európai kultúráját – a felvilágosodás óta elterjedt elbeszélések ellenére – legalább olyan mértékben alapozza meg a zsidó és keresztény vallás, mint amennyire a görög gondolkodás és demokratikus mintája. Ezt a tényt a „három monoteista”, „ábrahámita” vallásról szóló szólamok éppoly kevéssé veszik figyelembe, mint a „könyves vallásokról” szólóak.

A kultúra, a vallás szerepe ma korántsem pusztán általános, teoretikus kérdés; a menekültáradat közepette nagyon is konkrétan merül fel – amint ezt az alábbi eset mutatja. A Német Rendőrszakszervezet vezetője, Rainer Wendt azt követelte, hogy a menekülteket a jövőben vallások szerint helyezzék el, és a keresztényeket külön védelemben részesítsék. Elmondása szerint, „gyakran súlyos támadásokban van részük”. Válaszában Winfried Kretschmann, baden-würtenbergi zöldpárti miniszterelnök kijelentette, hogy „emberek között nemzetiségi vagy vallási alapon nem fogunk különbséget tenni...”

A történet önmagában is szimptomatikus, de az érvelése különösen. Egy olyan üldözött kisebbségről van szó, a közel-keleti keresztényekről, amelyet az elmúlt majd másfél évezred során az „igazhitűek” folyamatos alávetettségbe, szolgalétbe (dhimmi) kényszerítettek, és mindegyre atrocitásoknak voltak kitéve.

Az elterjedt „formállogikai liberalizmus” szerint föl sem merül, hogy valamiféle vallási (kulturális) kritériumok szerint megkülönböztetés történhessen. A politikusokat (a német bevándorlási miniszter is hasonlóan nyilatkozott) a pozitív diszkrimináció lehetősége sem legyintette meg. A jogeszmény torz értelmezése a politikai bornírtsággal szoros frigyben az embertelenség olyan gyakorlatára vezet, amellyel szemben a rendőrség embersége szólal meg.

Az egyenlőség ilyen felfogása az iszlám új európai „szentségével” társulva kizárta elméjükben ezt a lehetőséget. Pedig ez a muzulmánokat aligha lephette volna meg, hiszen országaikban a vallás szerinti megkülönböztetés alapvető: „Napjainkban a hódító iszlám szemében mindazok, akik nem muzulmánnak vallják magukat, nem rendelkeznek elismert emberi jogokkal mint olyannal.” Az iszlám szerinti – saríán alapuló, azaz minden nem muzulmánt jogfosztó – „emberi jogok” értelmezését az Iszlám Konferencia államai nyilvánosan deklarálták.

A behódolás felé

Az iszlám egyes politikusok szerint „Európához tartozik”. Mi több, egyre inkább vitathatatlan helyzetre tesz szert, hisz bírálóit jobb esetben rasszista vagy „iszlamofób” jelzővel illetik, rosszabb esetben üldözésnek vannak kitéve. „Ha valaki azt állítja, hogy az olyan társadalmak, amelyek egyszerre túl sok idegent fogadnak be, elvesztik belső koherenciájukat és elidegenednek maguktól – mondja Safranski –, ha tehát az ember ezt az antropológiai trivialitást mondja, akkor embertelennek tekintik, vagy kultúrrasszistának – ahogy újabban nevezik.”

„Franciaországban már nem viselik el az iszlámra vagy az arab országokra irányuló kritikát” – állapította meg harminc évvel ezelőtt Jacques Ellul. Két évtizeddel később Kertész Imre arról ír: „ahogyan a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát; ahogyan Európa mindezt kezeli, (…) a saját ellenségeit imádja.”

Így tulajdonképpen nem meglepő, hogy a mai, laikus Európában a szentség új felfogása jut érvényre: az iszlám érinthetetlensége, szentsége. Ez valóban egyedülálló, hiszen más vallások, kivált a kereszténység vonatkozásában, mint H. M. Enzensberger írja, ez nem érvényes: „…feszületet levizelni, tehénlepényt kenni madonnákra, ahogy nap mint nap látjuk vidéki színházakban – már nem dúl fel senkit”.

Ez az áhítatos tisztelet az areligiózus közegekben azért is különös, mert egy olyan vallást illet, amelynek története és törekvései az európai társadalomfejlődéssel szögesen ellentétesek, hitelessége pedig elég sajátos. (Kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy hívei előbb Jeruzsálem irányába imádkoztak, majd miután alapítóját a héberek – eléggé érthető módon – nem tekintették sajátjuknak, megváltoztatta irányát; azóta a behódolás hívei a mekkai meteorit, az ősi animista kultuszhely felé irányulnak.)

A megkülönböztetett tisztelet nem pusztán vallási viszonylatban áll fenn; az európai horizontot, különféle diskurzusait már jó ideje ez határozza meg: „évek óta már másról sem beszélnek... – mondja Boulem Sansal, algériai író. – Ez egy formája a megszállásnak. Az iszlám nem európai eredetű, de az európai médiumok, kormányok, biztonságpolitika – mindez már csak erről szól”.

Jacques Ellul már a 80-as évek elején világosan látta ezt: „az iszlám egyetemes küldetést tulajdonít magának, az egyedüli vallásnak hirdeti magát, amelynek el kell érnie, hogy mindenki csatlakozzon hozzá – írja –; ne legyen illúziónk, a világ egyetlen része sem menekül meg ettől.”

Az úgynevezett Arab Tavasz nyomán a közelmúltban milliónyi muzulmán érkezett Európába.  A már itt élő, számottevő népcsoportjaikkal együtt a jövőben jelentősen befolyásolják az európai folyamatokat. Bassam Tibi, németországi szír származású muszlim politológus szerint „manapság a political correctnes okán kozmetikázzák a statisztikákat. Ma Nyugat-Európában legalább 30 millió muzulmán él, nem pedig 15 millió, mint gyakran állítják”. Becslését egy 2017 őszén közzétett felmérés alátámasztotta; e szerint 25,8 millió muzulmán él Európában.

Mindennek különféle hatásai közvetlenül is érzékelhetőek, de áttételes következményei egyelőre kevésbé látszanak, jóllehet nyilvánvalóan egyre növekvő mértékben alakítják majd a kontinens arculatát. Ezért nem mindegy, ismerjük-e kultúrájukat, még inkább a sajátunkat.

Olvasson tovább: