Kereső toggle

Az iszlám kihívás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ez az írás főként nem az iszlámról szól, mint inkább hatásának és fogadtatásának európai fejleményeiről. Persze ebben az iszlám nem éppen elhanyagolható tényező, mint ahogy a hatása Európa történetének alakulásában sem kifejezetten az. Úgy tűnik, elejétől fogva olyan kihívást jelent, amely az európai identitást a fennállásáig menően befolyásolja.

 

Európa egyedülálló fejleményei, társadalomfejlődése, a szabadság intézményesült formái (s ezzel összefüggő szellemi és tárgyi leleményei) nem pusztán az antik demokrácia eszményének hatására alakultak ki: „az európai társadalom minden olyan eszméjének vagy önképének genealógiai értelmezése – írja Bronisław Geremek –, amely hivatkozik ugyan a görög-római ókorra és a felvilágosodásra, de kiiktatja a keresztény középkorra és annak az európai civilizáció kialakulásában játszott szerepére való emlékezést, vagy tudatlanságról, vagy elfojtásról tanúskodik”.

A vallási tényezőknek a modernitás kultúrájának, intézményeinek létrejöttében betöltött szerepét szem elől tévesztő, közkeletűvé vált elképzelés a kulturális emlékezetkutatás nyomán némileg más megvilágításban látszik. Jan Assmann szerint a kivonulás Egyiptomból és a szövetség „nemcsak az első forradalmat jelenti, hanem azt is, hogy egy népnek először adtak alkotmányt is. Ez a történelem olyan aspektusa, amit benyomásom szerint nyugati perspektívából kevéssé vesznek figyelembe. Ezt mindig Athénnal és demokráciájával hozzák összefüggésbe (…), holott ennek az alapításnak a 17–18. században legalább akkora jelentősége volt. Ekkor nem Arisztotelészre, hanem JHWH-re hivatkoztak, ha a királyságot a korlátaira emlékeztették”.

Úgy tűnik, ennek belátása olykor nehezebb belülről – különféle körülmények, politikai és eszmetörténeti előzmények folytán –, mint kívülről. Egy külső szemlélő számára, mint amilyen Irán vatikáni nagykövete, sokkal egyértelműbb: „Azt nem lehet mondani, hogy a kereszténység mindig a Nyugat, sokkal inkább igaz, hogy a Nyugat mindig keresztény.”

Ezért sem választható el az iszlám problémája a kereszténység európai megítélésének és kezelésének kérdéseitől.

Európa önképe

Az elterjedt vélekedés szerint minden vallás egyenértékű, így aztán azonosképpen közelítendő, értelmezendő és kezelendő. E szerint az iszlámot legfeljebb az „egyedülálló tolerancia” különbözteti meg – miként az ARTE francia-német tévé reklámozta pár éve, de már 2001 után, egyik műsorát, s általa az iszlámot. Ez az „egyedülálló tolerancia” a tényekre tekintettel kissé másként fest. Régebben Európának konkrétabb tapasztalatai voltak az iszlám toleráns természetéről. Az Ibériai- és a Balkán-félszigeten hódító törekvéseinek csak évszázados megszállást követően, az utóbbinak csak a múlt század végére sikerült – Konstantinápoly és környékének kivételével – véget vetni.

Ha el is tekintünk ettől, mégis különös, hogy mostanság, az „egyedülálló toleranciával” kapcsolatos ellenkező tapasztalatok közepette mégsem lehet találkozni – sem a szakmai, sem a szélesebb nyilvánosság körében – egy alapvető kérdésnek a felvetésével: Vajon a globális változások által érintett más nagy vallások és világkultúrák közepette miért az iszlám termeli ki magából a pusztító erőszak kirívó formáit? Avagy Tábor Béla tömör megfogalmazásában: miért „az iszlám a leninizmus a vallások között”?

Ennek megválaszolásához először a kulturális relativizmus problémájával – eredetével és következményeivel – kell szembenézni. Amennyiben ugyanis „minden kulturális praxis legitimnek számít, és minden érték ugyanannyit ér, csak mert egy tiszteletre méltó hagyományba illeszkedik – mint Wolfgang Sofsky írja –, akkor semmi alap nincs arra, hogy a halálbüntetés, fiatal lányok körülmetélése, faji tisztogatások, emlékművek lerombolása vagy egy katonai bosszúhadjárat ellen fellépjünk”. Ennek mindennemű tudományos konstrukciót megelőző motívumát abban látja, hogy „az európai kolonializmus bűnei miatti rossz lelkiismeret nyilvánvalóan rossz tanácsadó eszmék és kulturális szokások megítélésénél”.

Fontos szerepet játszik még a modernitás kritikai hagyományának egyik nagy vonulata. Amióta ugyanis a felvilágosodás diskurzusában megjelent a „nemes vadember” alakja, s általa a kontrasztba állított idegen kultúra idealizálása, létrejött a „másik”, s vele a másság mítosza. Ennek elevenségét az utolsó kétszáz évben nemcsak az egzotizmus időről időre erőre kapó divathullámai jelzik, hanem az a naiv áhítat, amivel megnyilvánulásaikat oly sokan kezelik.

NÉVJEGY

Tillmann József filozófus, esszéista. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Könyvei: A ladomi lelet, Palatinus Kiadó, Budapest, 2007; Merőleges elmozdulások – Utak a modern művészetben, Palatinus Kiadó, 2004; Levelek tengere, Avagy a távlat távolra váltása, Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2004; Távkertek. A Nyugalom tengerén túl. TEVE könyvek, Kijárat Kiadó, Bp., 1997; Szigetek és szemhatárok. Későújkori kilátások. Holnap Kiadó, Bp., 1992.

 

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: