Kereső toggle

A második generáció hősei

Az apostoli atyák és a vértanúk (1. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Új sorozatunkban a kereszténység legkorábbi évtizedeivel foglalkozunk, amikor az első, még Jézus által kijelölt generáció átadta a stafétát azoknak, akiket ők tettek tanítványokká.

 

A korakereszténység kialakulásának történetére való rápillantás, különböző okok miatt ugyan, de mindazok számára fontos, akik szeretnének valamiféle fogalmat szerezni arról az átmeneti korról, amikor a kereszténység bár egyre inkább elszakadt a zsidó gyökereitől, viszont még nem olvasztotta magába az antik görög–római kultúrát, úgymond mind a kettővel „párbeszédet folytatott”. A kereszténység ezen korai szakasza többek között azért is lényeges, mert ekkor alakultak ki azok az alapvető teológiai fogalmak, amelyeket mind a mai napig használunk.

Ebben a korszakban nem jelentett semmiféle politikai vagy társadalmi előnyt a kereszténnyé válás, ezért a modern kor történészei pusztán szakmai szemmel nézve azon értetlenkednek, hogy mi az, ami mégis rávette az embereket, hogy kereszténnyé legyenek, hiszen a csaknem hatszáz év múlva kialakuló iszlámmal ellentétben itt nem beszélhetünk erőszakos térítésről és politikai ambíciókról sem.

Közeli szemtanúk

Az alapokat letevő generáció az első század végére már kihalt. Legtöbbjük véres keresztényüldözés áldozata lett, az apostolokat pedig többnyire a szolgálati területeiken végezték ki (a hagyomány szerint Péter Rómában, Tamás Edesszában, Bertalan Örményországban, András Görögországban, Patreában vált vértanúvá). János apostol volt az, aki a legtovább élt, és Kis-Ázsiában tanította

a gyülekezeteket. Ez idő tájt a kereszténység már terebélyes mozgalommá nőtte ki magát, köszönhetően azoknak a vértanúknak, akik beteljesítették Jézus búcsúzáskor adott parancsát (Mt. 28:19–20). Szerte a Római Birodalomban voltak gyülekezetek, amelyek Jézus Krisztusban hittek, és vállalták ezt akár üldözések árán is. Olyan központi városokban alakultak ki keresztény központok, mint Efeszosz, Korinthosz, Róma, valamint Antiókhia.

Az apostolok utáni vezetőket, írókat nevezzük apostoli atyáknak, akik az első század végétől tevékenykedtek. Azért nevezi a hagyomány őket így, mert a többségük személyesen ismerte az apostolokat. Ahogyan Jézus az apostolokat, ugyanúgy az apostolok személyesen ismerték és képezték az apostoli atyákat. Így mintegy élő láncolatot hoztak létre, amin keresztül a szóbeli hagyomány és a tanítás áramolhatott. Az apostoli atyák tehát azok a keresztény vezetők voltak, akik mintegy a kereszténység második generációját képezték. Az ebben a korban élt hívőknek az evangélium nem egy távoli esemény volt. Sőt, sokan saját fülükkel hallhatták a tanúk részletes és személyes beszámolóit. Jézus csodáinak a története az emberek közbeszédét képezhette, hiszen még élhettek azok a személyek, akik ezt megtapasztalták. Krisztus több éven át tartó munkájának számtalan csodáit és tanításait képtelenség lett volna rögzíteni, erről tanúskodik János apostol is (János 21:25), de az előbb említett szem- és fültanúk olyan „kulisszatitkokat” is átadhattak egymásnak, amelyek nem kerültek lejegyzésre.

Az apostoli atyákról a legtöbb forrás a keresztény levelezésekből, levélgyűjteményekből maradt fent. Ekkor még a szórványokban élő gyülekezeteknek nem volt kifejlett teológiájuk és kánonjuk sem. A végleges kánon, a bibliai könyvek hitelesítése is csak később történt meg. Pusztán a gyülekezeti élet és annak problémáira adott válaszokból születtek levelek, rövidebb szövegek, töredékek, emellett a később élő keresztény történetírók hagyományozták ránk a korai kereszténység szellemi vezetőinek gondolatait. (Ilyen volt például a 4. században élt Caesareai Euszébiosz.)

Római Szent Kelemen

Az 1. század végén tevékenykedő római püspök az egyik legkorábbi forrásunk közvetlenül az apostolok utáni keresztény korból. Egyesek szerint Péter apostol nevezte ki maga után Róma pöspökének. Órigenész pedig a Filippiekhez írt levél 4:3-ban szereplő Kelemennel azonosította. E feltevés szerint Pál tanítványa volt és írásában van is tőle idézet, utalás.

A ránk maradt korinthosziakhoz írt levelének keletkezését körülbelül i. sz. 95-re teszik, Domitianus császár keresztényüldözésének idejére. Feltehető, hogy ekkor a korinthoszi gyülekezet nagy része fellázadt a helyi presbitérium ellen. Kelemen ezt a válságot próbálta enyhíteni levelével. Pál és Péter Rómában töltött szolgálatára, bebörtönzésükre és vértanúhalálukra is utal.

Fennmaradt egy második levél is a korinthosziakhoz címezve Kelemen szerző nevével, de ezt a legtöbben nem tartják hitelesnek, más szerzőt gyanítanak mögötte.

Antiochiai Szent Ignác hét levele

A következő fontos korai forrásunk az antiókhiai püspök 2. század elejéről fennmaradt hét levele. Ezeket nagyjából egy időben, fogságra vitele folyamán írta. Mivel elsősorban erkölcsi és történeti tanácsokat tartalmaznak, végrendeletszerű élettapasztalatok summázására szolgált. A hét levél címzettjei: rómaiak, filadelfiaiak, szmirnaiak, Polikárp (Szmirna püspöke), efeszosziak, magnésziaiak, trallésziek. Ignác 110 körül halt vértanúhalált Rómában, Traianus császár uralkodása alatt, amikor a Colosseumban vadállatok elé vetették. Írásaiban nagyon fontos szerepet ad az egység és a gyülekezetek összetartása üzenetének.

Ő volt az, aki először úgy vélte, hogy az ószövetségi prófétákat Krisztus ihlette. Azt vallotta, hogy a hívő Krisztushoz való hasonlóságra szenvedés és vértanúság által juthat el. Amikor testét már nem látják, akkor lesz Jézus Krisztus igazi tanítványa és kéri, hogy így mintegy áldozattá válhasson Isten előtt.

Polükarposz

Kevés adat maradt fenn az életéről. Minden bizonnyal Szmürna, kisázsiai város püspökeként szolgált a 2. század elején. Egyesek szerint János apostolnak volt a tanítványa. Ireneusztól maradt ránk róla feljegyzés: „Polükarposz nemcsak az apostoloknak volt a tanítványa és nemcsak sok olyan emberrel élt együtt, akik látták az Urat, hanem az apostolok is iktatták be őt Ázsiában a szmirnai egyház püspökévé. Én is láttam őt zsenge ifjúkoromban. (Nagyon sokáig élt ugyanis, és igen idős korában, dicsőséges és ragyogó tanúságtétel után távozott el az életből.) Mindig ugyanazt tanította, amit az apostoloktól tanult, amit az egyház is hagyományban őríz, és ami egyedül igaz.” Egyetlen műve maradt ránk, a Filippiekhez írt levele. Ebben buzdítja a híveket a Jézus Krisztusban való hit megtartására, kívülállók felé való példamutatásra és a kiszakadt keresztények segítésére. Idős korában elfogták és kivégezték.

Hierapoliszi Papiasz

Papiasz, Hierapolisz püspöke a hagyomány szerint János apostol tanítványa volt, és a második század elején tevékenykedett. Öt könyvének címe Az Úr mondásainak exegézise, aminek lényegében csak későbbi szerzők által idézett részei maradtak fent. Keletkezését körülbelül 110-re datálják. Papiasz töredékei bizonyítják, hogy az ő idejében még a szó szerinti írásmagyarázat élt, példa erre az ezeréves királyság betű szerinti értelmezése.

A második század egyik legjelentősebb apologétája, Ireneusz Eretnekségek ellen című művében nem kérdőjelezi meg Papiasz millenizmusának létjogosultságát, viszont a 4. században tevékenykedő Euszebiosz, akihez az első egyháztörténeti mű fűződik, már így ír róla: „Ezek között beszél egy ezer esztendős korszak eljöveteléről, mikor majd a halottak fel fognak támadni, és Krisztus országa a testi értelemben valósul meg ezen a földön. Véleményem szerint mindez az apostoli mondások félreértéséből származik, melyeket ők csak képletesen, misztikus módon mondtak el.” Itt tetten érhető az, hogy a negyedik században élő caesareai püspök már – Órigenész és más allegorista bibliatanító nyomán – képletes jelentésű magyarázatát adta az írásoknak, így komolytalannak gondolta Papiasz szó szerinti értelmezését.

Didakhé (A tizenkét apostol tanítása)

A Didakhé szerzőségével és keletkezésével kapcsolatos álláspontok megoszlanak. Az egyházkutatók többsége szerint a 2. században, Szíriában keletkezett. Azonban annak ellenére, hogy felmerülnek kérdések a mű körül, mégis a kora kereszténység egyik legmeghatározóbb szövege. Euszebiosz is elismerte jelentőségét, viszont kanonizálás szempontjából már az apokrifek közé sorolta. A Didakhé alapvetően egyházi rendtartásra vonatkozó tradíciókat őrzött meg.

Barnabás levél

Az egyháztörténet-kutatók többsége megegyezik abban, hogy a levél írója nem a Bibliában szereplő Barnabás apostol. A szöveg egyik fő jellegzetessége  a zsidó gyökerekkel való szakítás – annak ellenére, hogy a szerző zsidó–keresztény lehetett. Egy sínai kódexben találtak rá a levélre, emiatt sokan úgy vélik, hogy korában népszerű lehetett. Tartalma azonban a kortárs apostoli atyák szellemiségétől lényegesen eltér, ezért kérdéseket vet fel, hogy mennyire lehetett benne a kereszténység fősodrásában.

Hermász: A Pásztor

Az első századokban népszerű művet olyan neves egyháztanítók is előszeretettel idézték, mint Ireneusz, Tertulliánusz, Kelemen és Órigenész. Viszont a 2. század vége felé a Muratori-kánon már nem számítja az újszövetségi könyvek közé. A későbbiekben az elfogadott iratok közül szinte teljesen kikopott. Hitelessége mellett szerzőisége is kérdéseket vet fel. Összetettsége miatt az is felmerül, hogy többen írták, viszont erre nincs más kézzelfogható bizonyíték. Az író minden bizonnyal egy, a 2. század derekán élő római keresztény volt. Órigenész úgy vélte, hogy az illető megegyezik a Pál Rómaiakhoz írt levelében említett Hermással. A terjedelmes mű tele van látomásokkal, jelenésekkel. Ezek a természetfeletti látások egyben tanításokkal is összekapcsolódnak, amit az Úr küldötte vagy az egyházat megtestesítő asszony ad át Hermásznak.

Az apostolok utáni levelezésekről a fennmaradt források mennyisége nem több egy vékonyka könyvnél, mégis rengeteg kutatást inspiráltak. Ezekben az iratokban megtalálhatóak a korai eszkatológia csírái, és az egyházi tradíciók, teológiák gyökerei is. Sőt, már néhány, kánonnal össze nem egyeztethető szövegre is bukkanhatunk bennük. De mindenképpen elismerésre méltó, hogy a sok üldöztetés és a társadalmilag kiszolgáltatott helyzetük ellenére is ennyire kitartó és igecentrikus vezetői voltak a korai gyülekezeteknek.

Sorozatunk következő részében szó lesz arról, hogyan próbálkoztak a keresztény vezetők párbeszédet folytatni a birodalom politikai és kulturális elitjével, valamint egy érdekes diskurzusba is bepillantást nyerünk, melynek következményeként a kereszténység leveti a rabbiköpenyt és görög khitonban folytatja történelmi és üdvtörténeti útját. 

 

Olvasson tovább: