Kereső toggle

A második generáció hősei

Az apostoli atyák és a vértanúk (1. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Új sorozatunkban a kereszténység legkorábbi évtizedeivel foglalkozunk, amikor az első, még Jézus által kijelölt generáció átadta a stafétát azoknak, akiket ők tettek tanítványokká.

 

A korakereszténység kialakulásának történetére való rápillantás, különböző okok miatt ugyan, de mindazok számára fontos, akik szeretnének valamiféle fogalmat szerezni arról az átmeneti korról, amikor a kereszténység bár egyre inkább elszakadt a zsidó gyökereitől, viszont még nem olvasztotta magába az antik görög–római kultúrát, úgymond mind a kettővel „párbeszédet folytatott”. A kereszténység ezen korai szakasza többek között azért is lényeges, mert ekkor alakultak ki azok az alapvető teológiai fogalmak, amelyeket mind a mai napig használunk.

Ebben a korszakban nem jelentett semmiféle politikai vagy társadalmi előnyt a kereszténnyé válás, ezért a modern kor történészei pusztán szakmai szemmel nézve azon értetlenkednek, hogy mi az, ami mégis rávette az embereket, hogy kereszténnyé legyenek, hiszen a csaknem hatszáz év múlva kialakuló iszlámmal ellentétben itt nem beszélhetünk erőszakos térítésről és politikai ambíciókról sem.

Közeli szemtanúk

Az alapokat letevő generáció az első század végére már kihalt. Legtöbbjük véres keresztényüldözés áldozata lett, az apostolokat pedig többnyire a szolgálati területeiken végezték ki (a hagyomány szerint Péter Rómában, Tamás Edesszában, Bertalan Örményországban, András Görögországban, Patreában vált vértanúvá). János apostol volt az, aki a legtovább élt, és Kis-Ázsiában tanította

a gyülekezeteket. Ez idő tájt a kereszténység már terebélyes mozgalommá nőtte ki magát, köszönhetően azoknak a vértanúknak, akik beteljesítették Jézus búcsúzáskor adott parancsát (Mt. 28:19–20). Szerte a Római Birodalomban voltak gyülekezetek, amelyek Jézus Krisztusban hittek, és vállalták ezt akár üldözések árán is. Olyan központi városokban alakultak ki keresztény központok, mint Efeszosz, Korinthosz, Róma, valamint Antiókhia.

Az apostolok utáni vezetőket, írókat nevezzük apostoli atyáknak, akik az első század végétől tevékenykedtek. Azért nevezi a hagyomány őket így, mert a többségük személyesen ismerte az apostolokat. Ahogyan Jézus az apostolokat, ugyanúgy az apostolok személyesen ismerték és képezték az apostoli atyákat. Így mintegy élő láncolatot hoztak létre, amin keresztül a szóbeli hagyomány és a tanítás áramolhatott. Az apostoli atyák tehát azok a keresztény vezetők voltak, akik mintegy a kereszténység második generációját képezték. Az ebben a korban élt hívőknek az evangélium nem egy távoli esemény volt. Sőt, sokan saját fülükkel hallhatták a tanúk részletes és személyes beszámolóit. Jézus csodáinak a története az emberek közbeszédét képezhette, hiszen még élhettek azok a személyek, akik ezt megtapasztalták. Krisztus több éven át tartó munkájának számtalan csodáit és tanításait képtelenség lett volna rögzíteni, erről tanúskodik János apostol is (János 21:25), de az előbb említett szem- és fültanúk olyan „kulisszatitkokat” is átadhattak egymásnak, amelyek nem kerültek lejegyzésre.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: