Kereső toggle

A halálpiramisok birodalma

Naponta százakat áldoztak fel az aztékok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár a köztudatban a spanyol konkvisztádorok kegyetlenkedései maradtak meg, ám azok a legújabb feltárások szerint eltörpültek az őslakos aztékok tömeggyilkos kultuszai mellett.

A szörnyű éjszaka után életben maradt azték túlélők döbbenten nézték, ahogy a felkelő nap beragyogja elesett fővárosuk romjait, ami hat hónapon keresztül ellen állt a spanyol hódító, Hernán Cortez ostromának. Az 1521. augusztus 14-e hajnalán a még parázsló, üszkös épületek közé behatoló fénysugár egy olyan több millió életet kioltó, kegyetlen kultuszt szakított meg, amire nemcsak egy vallást, hanem egy egész birodalmat építettek: „Hogy tudunk így élni? A Nap nem mozdul a helyéről. (…) Haljunk meg mindnyájan, s tegyünk úgy vele, hogy a mi halálunk révén élni kezdjen” – szólt az aztékok világképét évszázadok óta fogva tartó hiedelem, akik komolyan úgy gondolták: a világ örökre sötétségbe borul, ha napról-napra nem táplálják az emberi vér energiájával, ami a Nap és Hold körforgását állandó mozgásban tartja.

A napi 100-150 ártatlan életet kioltó szertartások a vízre épült Tenochtitlan kettős piramisa köré csoportosultak, ahol a helyi ásatásokat összefogó Történelem és Antropológia Nemzeti Intézetének munkatársai 2015-ben egy több mint 650 koponyából álló kör alakú tornyot fedeztek fel, amelyben az emberi fejek maradványait szorosan egymás mellett a mészkőbe falazták. Mint kiderült, ez az épületrész csupán a jéghegy csúcsa, mert a 75 százalékban fiatal férfiak, 20 százalékban fiatal nők, 5 százalékban pedig kisgyerekek csontjait tartalmazó kultuszhely feltárása során a mexikói régészek idén újabb koponyafalakat találtak, amelyek alapján már képesek voltak meghatározni a monumentális létesítmény valódi méretét.

Eszerint az akár több tízezer fejet is kőbe öntő „halálpiramis” hossza 35 méter, szélessége 12, míg magassága közel 5 méter. Tehát képzeljünk magunk elé egy kosárlabdapályát, amit jóval a palánk fölött megtöltöttek emberi koponyákkal, hogy bebizonyítsák az isteneiknek, mekkora áldozatra képesek annak érdekében, hogy a Napot az útján tartsák. Ráadásul, ha hihetünk a spanyol szemtanúk leírásainak, a frissen feltárt épületegyüttes talán még csak nem is a legnagyobb a maga nemében, mivel az azték fővárosban a katonák beszámoltak egy 130 ezer fejet tartalmazó templomról is.

Az istenek foglyai

Persze az égitesteket mozgató vért elsősorban nem a honfitársaik testéből ontották, hanem a leigázott népek fiait, lányait és gyakran gyermekeit kényszerítették a csúcsos oltárra, ahol a kifeszített testből egy gyors vágással, majd egyetlen mozdulattal tépték ki a még dobogó szívet, hogy isteneiknek felajánlják. A folyamatos háború a feltárást végző mexikói történészek szerint elsősorban nem gazdasági vagy területszerzési érdekeket szolgált, hanem a kultusz fenntartásához szükséges emberanyag beszerzését célozta. Mivel évente 20 és 40 ezer közötti hadifogolyra volt szükségük, a hódításokat lezáró békeszerződésbe rendszeresen bekerült a szelíd nevű, ám brutálisan kegyetlen „virágháború” intézménye, miszerint a behódolt nép köteles évente egy megadott napon háborút indítani a megszállók ellen, hogy a győztes fél áldozati foglyokat szerezhessen. Bár a „becsület” jegyében az aztékok pont annyi katonát küldtek harcba, mint az ellenfeleik, az ilyen kényszercsatákból mégis rendre ők jöttek ki győztesen, mivel harcosaikat már gyermekkoruktól fogva az ilyen „szent háborúkra” képezték ki. 

Tízéves koruktól fogva a fejüket egy tincs kivételével leborotválták, amit csak akkor vágtak le, ha a fiatal harcos az első foglyát az oltárhoz kísérte. Ekkor vált az azték fiú férfivá. „Csak álmodni jöttünk, csak szunnyadni jöttünk, nem igaz, nem igaz, hogy a sorsunk élni itt a Földön” – írta le az ifjak világképét egy korabeli költemény, akik számára a halál a megváltás volt, az életük pedig csupán egy felkészülés arra, hogy a túlvilágra vivő pillanat minél nemesebb állapotban érje őket. Az egész társadalmi hierarchia arra épült, hogy ambicionálja a fiatalokat a háborúra és túszejtésre, mert amennyiben kellő számú áldoznivalót hoztak az isteneknek, úgy idővel maguk is a katonai elit részévé váltak. Ez azt jelentette, hogy többet nem kellett a földeken dolgozniuk és magas adó terhe mellett eltartani a családjukat, hanem a paloták befogadták őket, és fényűző életet élhettek. A halál kultusza azonban olyan erős volt, hogy sok harcos, amikor látta, hogy már nem tud több foglyot ejteni, inkább magát adta az obszidián – egy vulkáni kőzet – kés pengéje alá, hogy vére táplálja az idő kerekét és meghosszabbítsa a birodalom életét.

Mivel az elmúlás a legkedvesebb barátjuk volt, a fénykorában 200 ezres azték hadsereg nem ismerte a félelmet, és a spanyol leírások szerint eksztatikusan dalolva és táncolva mentek az ütközetbe: „Semmihez nem hasonlítható látványt nyújtottak, ahogy tökéletes harci alakzatban felvonultak a csatatéren. Mivel teljes közönnyel viseltettek a halál iránt, hihetetlenül bátran harcoltak. (…) Az ütközet során végig énekeltek és táncoltak, valamint olyan rémisztően vad hangokat adtak ki, hogy aki először találkozott velük, az elrémült a kiáltásuktól” – írta le az első csaták emlékét egy névtelen konkvisztádor, aki szerint sokszor három-négy spanyol sem bírt egyetlen azték harcossal. Igaz, a lőfegyvernek köszönhetően legtöbbször nem is volt rá szükség, ugyanis a fanatikusan rohamozó ellenséget – ha tehették – egyszerűen távolról agyonlőtték. A civilizációs előny abban is megnyilvánult, hogy a fém teljesen ismeretlen volt az indiánok körében, így a nemesacél pengékkel szemben mindössze élesre csiszolt kövekkel kirakott fakardok és lándzsák álltak a rendelkezésükre. 

Embervadászok Mel Gibson filmjében. A gyerekeket csoportosával, a férfiakat egyesével áldozaták fel.

Félelem és legenda

Amikor 1518-ban, pontosan ötszáz éve Diego Velázquez, Kuba kormányzója útnak indította az alig 33 éves ifjú kalandort, Hernán Cortezt, hogy alig hatszáz embere élén foglalja el Mexikót, a tudtán kívül utolsó éveit élő birodalom még hatalma csúcsán állt. A városállam mindössze százötven év alatt Közép-Amerika összes népét leigázta, a főváros lakossága meghaladta a negyedmilliót, a templomok pedig csordulásig voltak a hadizsákmányként és adóként beszedett kincsekkel.

A gazdasági és katonai stabilitás ellenére az aztékok kilencedik, egyben utolsó uralkodója, Montezuma kis híján „elájult a félelemtől”, amikor hírét vette, hogy fehér bőrű „félistenek” érkeztek napkeletről, és birodalma központja felé tartanak. Az irracionális rémület oka, hogy a 15. és 16. század fordulóján az aztékokat elöntötte egyfajta apokaliptikus várakozás, és mivel hitük szerint mindennek előbb-utóbb el kell pusztulnia, így a saját országukról, a teremtéstől számított „ötödik világról” is tudták, hogy a biztos halálba tart. Ezt erősítette meg egy, az uralkodói elit körében terjedő rejtélyes álom, miszerint keletről hamarosan egy isten – Quetzalcoatl – érkezik, aki ítéletet tesz rajtuk, mert a több millió kiontott élet nem maradhat megtorlás nélkül.

A teljes azték panteonban ő volt ugyanis az egyetlen isten, a társai által kitaszított, és keletre száműzött harmadik herceg, aki elutasította a vérontást, és alig várta a napot, hogy riválisait letaszíthassa trónjukról. Bár a birodalomban – mint a főistenek konkurensét – korlátozták a tiszteletét, az elit körében mégis sokan titkos követőivé váltak és a történészek szerint Montezuma sem maradt érintetlen a legendától. Tény, hogy a vészjósló 1519-es évet az 52 évente forduló azték naptárban, pont Quetzalcoatl évének tartották, a leírások szerint pedig földrengések, üstökösök és baljós égi jelek kisérték Cortezék feltűnését. Az uralkodó ennek megfelelően teljes pompában és mély tisztelettel fogadta hatalmas fővárosában – aminek lakossága kétszer, háromszor is meghaladhatta a legnagyobb európai városét –, és a fennmaradt beszámolók alapján így üdvözölte a halálos ellenségét: „Mexikóba, a saját városodba érkeztél, kérlek, foglald el helyed a trónodon”.

A király célja az volt, hogy kibékítse az isteneket, ezért a spanyol hódítókat a nagy templomába kísérte, ahol büszkén mutatta be nekik a fal mentén sorakozó bálványokat: „És azután, hogy beszélt (Montezuma) velük (az ő papjaival), azt mondta, hogy lépjünk be egy kis toronyba és azon belül egy teremként különálló részbe, ahol volt egy oltárszerűség gazdag deszkaburkolat díszítéssel a mennyezeten. És mindegyik oltáron volt két alak, amolyan gigászra hasonlítók, magas testfelépítésűek és nagyon vaskosak. Az elsőről – amely jobb kéz felől állt – azt mondták, hogy Uichilobos, az ő háborúistenük. Ennek arca keskeny volt, szemei formátlanok és rémületesek; az egész teste és feje tele volt gyöngy- és aranydíszítéssel, valamint az egész testét körülvették nagy kígyókra hasonlító dolgok.”

A békelátogatás azonban pont az ellenkező hatást váltotta ki az európaiakból, akikben a gazdagság és arany szenvedélye ugyan mélyen eltemette már a keresztény érzületet, a hely „tömény gonoszsága” még őket is őszintén felháborította. „A kápolna minden fala át volt itatva, és fekete volt a vérbevonattól, és ugyanígy a föld is annyira, hogy minden borzalmasan bűzlött. (…) A pokol istenének testét, ami a mexikóiak lelkére viselt gondot, kis figurák, afféle kisördögök vették körül. Kígyószerű farkuk volt, a falakat pedig gazdag vérborítás fedte, és az egész padló is a vérben úszott. Akkora bűz volt ott, hogy alig vártuk, hogy kimenjünk” – írta le a látványt Bernal Díaz del Castillo kapitány, és társaival együtt elborzadtak, amikor látták, ahogy frissen megölt és kitépett szívek lassan elégnek az oltárokon.

A megsemmisült birodalom

Mivel tiszteletlenségüket és undorukat a spanyolok nem tudták leplezni, az aranyat pedig egyre durvábban követelték, az azték elit lassan kiábrándult, és a fehér ember iránti imádatot a legtöményebb utálat váltotta fel. A gyorsan reagáló Cortez fogságba ejtette az uralkodót, majd 150 emberét hátrahagyva az éppen partra szálló 1500 fős új spanyol sereg elé sietett. Mire a megerősített hódítók visszatértek, Tenochtitlan már forrt a gyűlölettől, a több tízezer azték harcos pedig megrohamozta a palotát, és még az árulónak kiáltott Montezumát sem kerülhette el a halál. A legendától megvezetett uralkodót saját népe kövezte meg. Ettől kezdve a spanyolok már az életükért futottak. Cortez a serege felét elveszítette, a többiek pedig kimerülten és betegen vánszorogtak vissza a tengerpart irányába. 

A piramisok oltáraira utolsóként 70 elfogott spanyolt vittek, de a haldokló birodalom, így is elbukott.

Az azték birodalom tekintélye azonban így is halálos sebet kapott. A leigázott, fiai és lányai vérével adózó népek sorban a fehér európaiak oldalára álltak, hogy bosszút álljanak elnyomóikon. Többé már nem kötötte őket a félelem, így több tízezren csatlakoztak Cortez seregéhez, aki 1521-ben sorait rendezve visszatért Tenochtitlan elpusztítására. Távollétükben egy brutális fekete himlő járvány tizedelte meg a lakosságot, ami a rabszolgáktól egészen a királyi házig pusztított. Montezuma utódja, Cuitlahuac a dicső halál helyett szintén gennyes sebektől gyötörve szenvedett ki a palotájában. A felbomlott és legyengült birodalom központja hat hónapig állt ellen a spanyolok és szövetségeseik ostromának, míg végül egy brutális vérontás után bevették a várost. A hódítók kihányták az isteneket a templomokból, helyükre pedig a katolikus jelképeket, feszületet és Szűz Mária szobrát állították. A több százezer életet kioltó oltárok utolsó áldozata végül az a hetven spanyol katona lett, akiket még az ostrom során fogtak el, és vittek kétségbeesetten a nagy templomba, hátha az utolsókat dobbanó szívük meglágyítja az istenek haragját.

Az igazi katasztrófa viszont két évtizeddel később szakadt az aztékokra, amikor egy új fertőzés – a legújabb kutatások szerint szalmonella – kezdett rendkívül gyorsan terjedni Közép-Amerikában. Egy ferences szerzetes szerint a városokban és falvakban nagy árkokat ástak, és a papok reggeltől napnyugtáig dobálták a testeket a gödrökbe. Mire a járvány lecsillapodott, a halottak száma már elérte a 18 milliót – a 16. század végére Mexikó őslakosságának 96 százaléka elpusztult a betegségtől, háborúktól és a kényszermunkától.

Miközben az utókor joggal ítéli el az európai hódítók kegyetlenségét, ez nem ad felmentést az őslakosok történelmi léptékben is kirívó tömeggyilkosságaira. Az azték birodalmat ma már csak a régészek és történészek tudják rekonstruálni, sátáni hagyományai azonban tovább élnek a mexikói népi halálkultuszban és a drogmaffiák által elkövetett rituális tömeggyilkosságokban.

 

Rituális képmutatás 

Annak ellenére, hogy az azték törvények drákói szigorral őrízték az erkölcsi rendet a birodalom érdekében, a privilégizált katonai elit felette állt a törvényeknek és a kincstárból fizetett lakomákon férfi és női papnőkkel szórakoztatták magukat. A bukás előtt a homoszexualitás annyira elterjedt volt, hogy  a spanyol krónikások leírták, hogy az elit számára hat éves kisfiúkat kínáltak fel, az ellenkező nemű partnereket pedig női ruhákba öltöztették. Az orgiákat sokszor rituális ünnepségekkel kötötték össze, ilyenkor pedig a prostituáltak kivételesen a közép számára is “show”-t nyújtottak.

 

Olvasson tovább: