Kereső toggle

A halálpiramisok birodalma

Naponta százakat áldoztak fel az aztékok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár a köztudatban a spanyol konkvisztádorok kegyetlenkedései maradtak meg, ám azok a legújabb feltárások szerint eltörpültek az őslakos aztékok tömeggyilkos kultuszai mellett.

A szörnyű éjszaka után életben maradt azték túlélők döbbenten nézték, ahogy a felkelő nap beragyogja elesett fővárosuk romjait, ami hat hónapon keresztül ellen állt a spanyol hódító, Hernán Cortez ostromának. Az 1521. augusztus 14-e hajnalán a még parázsló, üszkös épületek közé behatoló fénysugár egy olyan több millió életet kioltó, kegyetlen kultuszt szakított meg, amire nemcsak egy vallást, hanem egy egész birodalmat építettek: „Hogy tudunk így élni? A Nap nem mozdul a helyéről. (…) Haljunk meg mindnyájan, s tegyünk úgy vele, hogy a mi halálunk révén élni kezdjen” – szólt az aztékok világképét évszázadok óta fogva tartó hiedelem, akik komolyan úgy gondolták: a világ örökre sötétségbe borul, ha napról-napra nem táplálják az emberi vér energiájával, ami a Nap és Hold körforgását állandó mozgásban tartja.

A napi 100-150 ártatlan életet kioltó szertartások a vízre épült Tenochtitlan kettős piramisa köré csoportosultak, ahol a helyi ásatásokat összefogó Történelem és Antropológia Nemzeti Intézetének munkatársai 2015-ben egy több mint 650 koponyából álló kör alakú tornyot fedeztek fel, amelyben az emberi fejek maradványait szorosan egymás mellett a mészkőbe falazták. Mint kiderült, ez az épületrész csupán a jéghegy csúcsa, mert a 75 százalékban fiatal férfiak, 20 százalékban fiatal nők, 5 százalékban pedig kisgyerekek csontjait tartalmazó kultuszhely feltárása során a mexikói régészek idén újabb koponyafalakat találtak, amelyek alapján már képesek voltak meghatározni a monumentális létesítmény valódi méretét.

Eszerint az akár több tízezer fejet is kőbe öntő „halálpiramis” hossza 35 méter, szélessége 12, míg magassága közel 5 méter. Tehát képzeljünk magunk elé egy kosárlabdapályát, amit jóval a palánk fölött megtöltöttek emberi koponyákkal, hogy bebizonyítsák az isteneiknek, mekkora áldozatra képesek annak érdekében, hogy a Napot az útján tartsák. Ráadásul, ha hihetünk a spanyol szemtanúk leírásainak, a frissen feltárt épületegyüttes talán még csak nem is a legnagyobb a maga nemében, mivel az azték fővárosban a katonák beszámoltak egy 130 ezer fejet tartalmazó templomról is.

Az istenek foglyai

Persze az égitesteket mozgató vért elsősorban nem a honfitársaik testéből ontották, hanem a leigázott népek fiait, lányait és gyakran gyermekeit kényszerítették a csúcsos oltárra, ahol a kifeszített testből egy gyors vágással, majd egyetlen mozdulattal tépték ki a még dobogó szívet, hogy isteneiknek felajánlják. A folyamatos háború a feltárást végző mexikói történészek szerint elsősorban nem gazdasági vagy területszerzési érdekeket szolgált, hanem a kultusz fenntartásához szükséges emberanyag beszerzését célozta. Mivel évente 20 és 40 ezer közötti hadifogolyra volt szükségük, a hódításokat lezáró békeszerződésbe rendszeresen bekerült a szelíd nevű, ám brutálisan kegyetlen „virágháború” intézménye, miszerint a behódolt nép köteles évente egy megadott napon háborút indítani a megszállók ellen, hogy a győztes fél áldozati foglyokat szerezhessen. Bár a „becsület” jegyében az aztékok pont annyi katonát küldtek harcba, mint az ellenfeleik, az ilyen kényszercsatákból mégis rendre ők jöttek ki győztesen, mivel harcosaikat már gyermekkoruktól fogva az ilyen „szent háborúkra” képezték ki. 

Tízéves koruktól fogva a fejüket egy tincs kivételével leborotválták, amit csak akkor vágtak le, ha a fiatal harcos az első foglyát az oltárhoz kísérte. Ekkor vált az azték fiú férfivá. „Csak álmodni jöttünk, csak szunnyadni jöttünk, nem igaz, nem igaz, hogy a sorsunk élni itt a Földön” – írta le az ifjak világképét egy korabeli költemény, akik számára a halál a megváltás volt, az életük pedig csupán egy felkészülés arra, hogy a túlvilágra vivő pillanat minél nemesebb állapotban érje őket. Az egész társadalmi hierarchia arra épült, hogy ambicionálja a fiatalokat a háborúra és túszejtésre, mert amennyiben kellő számú áldoznivalót hoztak az isteneknek, úgy idővel maguk is a katonai elit részévé váltak. Ez azt jelentette, hogy többet nem kellett a földeken dolgozniuk és magas adó terhe mellett eltartani a családjukat, hanem a paloták befogadták őket, és fényűző életet élhettek. A halál kultusza azonban olyan erős volt, hogy sok harcos, amikor látta, hogy már nem tud több foglyot ejteni, inkább magát adta az obszidián – egy vulkáni kőzet – kés pengéje alá, hogy vére táplálja az idő kerekét és meghosszabbítsa a birodalom életét.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: