Kereső toggle

Piramisok, mecsetek, templomok

Barangolások az egyiptomi keresztények világában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ősi észak-afrikai ország, Egyiptom egyháztörténeti jelentősége és a kopt keresztények csöppet sem könnyű élete is feltárult a Hetek szerzői előtt, akik Alexandriától a Sínai-félszigetig kutatták közösségeiket. de először is kezdjük onnan, hogy kik is a koptok, akiknek saját pápájuk is van…

A kopt szót az arab hódítók használták az egyiptomiakra az ott élő görög ajkú lakosságtól való megkülönböztetés végett. A szó konkrétan a görög aigüptiosz (egyiptomi) szóból ered. Az iszlám térnyerés nyomán ma már az egyiptomi keresztényeket (felekezeti hovatartozástól függetlenül) értjük a kopt kifejezés alatt, akik az óegyiptomiak egyenes leszármazottainak vallják magukat; nyelvük is az ókori egyiptomi nyelv továbbélésének tekinthető, amit ma már csak a kopt liturgiában használnak.

A Kopt Múzeumban máig láthatóak azok a sok száz, vagy akár majd’ másfél ezer éves díszes iratok, amelyekben kopt nyelven rögzítették az evangéliumokat. Az arabokat és törököket csupán ottragadt hódítóknak tartják, magukra pedig a fáraók örököseiként tekintenek. Olyannyira, hogy még liturgiájukba is beemeltek ősi egyiptomi motívumokat. A kopt felekezetek között abszolút domináns egyiptomi ortodox egyház egyes templomaiban büszkén vallják, hogy ókori fáraók halottas dallamai csendülnek fel a ma is használt felekezeti énekekben.

Ébredés az egyiptomi „Babilonban”

Az alexandriai kereszténység évszázadokon át szerves része volt annak az egyházi életnek, amit ma az európai kultúrtörténet könnyűszerrel monopolizál. A kopt közösség az első századra helyezi Egyiptom evangelizálását, amit részben Euszebiosz 4. századi munkássága révén Márk evangélistának tulajdonítanak (a hagyomány szerint itt is halt mártírhalált a Krisztus utáni hatvanas években).

Az első megtérők Júdea után itt is jellemzően a helyi, népes (Philón szerint egymillió fős) zsidó diaszpórából kerültek ki, de a hit hamar elterjedt a Ptolemaioszok révén ott letelepített görögök körében is. A keresztényeknek az akkori kor egyik legvegyesebb vallási közegével kellett szembenézniük: az ősegyiptomi politeizmus, a görög hitvilág, valamint ezek ötvözete, a Szerápisz-kultusz elegyedett a Julius Caesar óta betört római kultuszokkal. Magunk is láthattuk a sajátos szinkretizmus jeleit az alexandriai katakombák domborművein, ahol római legionárius ruhába öltöztetett Anubiszok állnak őrt görög mitológiai alakokkal együtt az egyiptomi temetkezések során. De Izisz istennő és a kezében tartott kis Hórusz is nagyon hasonlít a „Mária a kisded Jézussal” ábrázolásokra.

A második század végén Alexandriai Kelemen, majd Origenész munkássága emelhető ki az észak-afrikai egyházban, bár az apostoli tanokhoz képest egyre több idegen elem került a tanításokba. A keresztény hit a kaotikus szellemi klíma ellenére megállíthatatlanul vette be Egyiptom egyre délebbi részeit is. A Nílus mellett (a későbbi Fusztát közvetlen szomszédságában) felhúzott kis település, amit a görögök Babilonnak neveztek el, ma Ó-Kairó, ahol egymást érik a kopt templomok.

Ahogy Decius, Valerianus, majd különösen Diocletianus császárok véres üldözései tizedelték a híveket, Pakhomiosz, Thébai Pál és Szent Antal remete életmódot vettek föl, és megalapították a világ első szerzetesrendjeit. Európa monostorait is a pakhomioszi rend mintájára alakították ki, majd tették még szigorúbbá a szerzetesi regulát.

Krisztus természete, avagy a szakadás oka

A császárok éveiben az üldöztetés időszakát, ha lehet, még nehezebbé tette, hogy az egyiptomi egyházat folyamatos belső ellentétek feszítették, és egyre több teológiai vita alakult ki a római egyházzal is. De a kereszténység egyre csak terjedt; és Konstantin idejére az egyiptomi lakosság 80 százaléka Krisztus követőjének vallotta magát.

Az alexandriai egyház hatása döntő volt a nyugati kereszténységre is; a dogmák kialakításában és az ezekhez kapcsolódó vitákban a Nagy Sándor alapította városnak meghatározó szerepe volt. Az egyes egyházszakadásokat megelőző hosszas polémiákban és az azokat tárgyaló zsinatokon mindig komoly szerepet kapott valamely alexandriai egyházi méltóság. Később az első ökumenék is egyiptomi egyházfők patronálásával kerültek megrendezésre. A belső feszültségek és teológiai ellentétek azonban akkorára nőttek az alexandriai egyházban, hogy még az első niceai zsinaton is előkerültek. A híres gyűlés kimondta az Atya és Fiú egylényegűségét, vagyis elutasította azt az (egyiptomi egyház által is vallott) ariánus nézetet, miszerint Jézus az Atyánál alacsonyabb rendű létező. Kiátkozások, további ádáz viták, üldözések és szakadások jöttek a következő időszakban, és a krisztológiai vita egyre inkább Alexandria és (Konstantin új fővárosa) Bizánc antagonisztikus viszonyát tükrözte.

Az 5. században Krisztus természetéről a khalkédóni hitvallás kimondta, hogy az bár kettős (emberi és isteni), mégis egységes. Az egyiptomiak azonban ragaszkodtak az „egy természet” tanához, ami valósággal a nemzeti mozgalmuk jelszava lett. Bár a kopt egyház hivatalosan ezt a 451-es zsinatot jelöli alapítása időpontjának, a keleti ortodoxia és a koptok közötti törésvonalak csak Justinianus idejére (6. sz. közepe) váltak véglegessé. Nem sokáig élvezhették önállóságukat, a következő évszázad az iszlám inváziót hozta magával.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: