Kereső toggle

Piramisok, mecsetek, templomok

Barangolások az egyiptomi keresztények világában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ősi észak-afrikai ország, Egyiptom egyháztörténeti jelentősége és a kopt keresztények csöppet sem könnyű élete is feltárult a Hetek szerzői előtt, akik Alexandriától a Sínai-félszigetig kutatták közösségeiket. de először is kezdjük onnan, hogy kik is a koptok, akiknek saját pápájuk is van…

A kopt szót az arab hódítók használták az egyiptomiakra az ott élő görög ajkú lakosságtól való megkülönböztetés végett. A szó konkrétan a görög aigüptiosz (egyiptomi) szóból ered. Az iszlám térnyerés nyomán ma már az egyiptomi keresztényeket (felekezeti hovatartozástól függetlenül) értjük a kopt kifejezés alatt, akik az óegyiptomiak egyenes leszármazottainak vallják magukat; nyelvük is az ókori egyiptomi nyelv továbbélésének tekinthető, amit ma már csak a kopt liturgiában használnak.

A Kopt Múzeumban máig láthatóak azok a sok száz, vagy akár majd’ másfél ezer éves díszes iratok, amelyekben kopt nyelven rögzítették az evangéliumokat. Az arabokat és törököket csupán ottragadt hódítóknak tartják, magukra pedig a fáraók örököseiként tekintenek. Olyannyira, hogy még liturgiájukba is beemeltek ősi egyiptomi motívumokat. A kopt felekezetek között abszolút domináns egyiptomi ortodox egyház egyes templomaiban büszkén vallják, hogy ókori fáraók halottas dallamai csendülnek fel a ma is használt felekezeti énekekben.

Ébredés az egyiptomi „Babilonban”

Az alexandriai kereszténység évszázadokon át szerves része volt annak az egyházi életnek, amit ma az európai kultúrtörténet könnyűszerrel monopolizál. A kopt közösség az első századra helyezi Egyiptom evangelizálását, amit részben Euszebiosz 4. századi munkássága révén Márk evangélistának tulajdonítanak (a hagyomány szerint itt is halt mártírhalált a Krisztus utáni hatvanas években).

Az első megtérők Júdea után itt is jellemzően a helyi, népes (Philón szerint egymillió fős) zsidó diaszpórából kerültek ki, de a hit hamar elterjedt a Ptolemaioszok révén ott letelepített görögök körében is. A keresztényeknek az akkori kor egyik legvegyesebb vallási közegével kellett szembenézniük: az ősegyiptomi politeizmus, a görög hitvilág, valamint ezek ötvözete, a Szerápisz-kultusz elegyedett a Julius Caesar óta betört római kultuszokkal. Magunk is láthattuk a sajátos szinkretizmus jeleit az alexandriai katakombák domborművein, ahol római legionárius ruhába öltöztetett Anubiszok állnak őrt görög mitológiai alakokkal együtt az egyiptomi temetkezések során. De Izisz istennő és a kezében tartott kis Hórusz is nagyon hasonlít a „Mária a kisded Jézussal” ábrázolásokra.

A második század végén Alexandriai Kelemen, majd Origenész munkássága emelhető ki az észak-afrikai egyházban, bár az apostoli tanokhoz képest egyre több idegen elem került a tanításokba. A keresztény hit a kaotikus szellemi klíma ellenére megállíthatatlanul vette be Egyiptom egyre délebbi részeit is. A Nílus mellett (a későbbi Fusztát közvetlen szomszédságában) felhúzott kis település, amit a görögök Babilonnak neveztek el, ma Ó-Kairó, ahol egymást érik a kopt templomok.

Ahogy Decius, Valerianus, majd különösen Diocletianus császárok véres üldözései tizedelték a híveket, Pakhomiosz, Thébai Pál és Szent Antal remete életmódot vettek föl, és megalapították a világ első szerzetesrendjeit. Európa monostorait is a pakhomioszi rend mintájára alakították ki, majd tették még szigorúbbá a szerzetesi regulát.

Krisztus természete, avagy a szakadás oka

A császárok éveiben az üldöztetés időszakát, ha lehet, még nehezebbé tette, hogy az egyiptomi egyházat folyamatos belső ellentétek feszítették, és egyre több teológiai vita alakult ki a római egyházzal is. De a kereszténység egyre csak terjedt; és Konstantin idejére az egyiptomi lakosság 80 százaléka Krisztus követőjének vallotta magát.

Az alexandriai egyház hatása döntő volt a nyugati kereszténységre is; a dogmák kialakításában és az ezekhez kapcsolódó vitákban a Nagy Sándor alapította városnak meghatározó szerepe volt. Az egyes egyházszakadásokat megelőző hosszas polémiákban és az azokat tárgyaló zsinatokon mindig komoly szerepet kapott valamely alexandriai egyházi méltóság. Később az első ökumenék is egyiptomi egyházfők patronálásával kerültek megrendezésre. A belső feszültségek és teológiai ellentétek azonban akkorára nőttek az alexandriai egyházban, hogy még az első niceai zsinaton is előkerültek. A híres gyűlés kimondta az Atya és Fiú egylényegűségét, vagyis elutasította azt az (egyiptomi egyház által is vallott) ariánus nézetet, miszerint Jézus az Atyánál alacsonyabb rendű létező. Kiátkozások, további ádáz viták, üldözések és szakadások jöttek a következő időszakban, és a krisztológiai vita egyre inkább Alexandria és (Konstantin új fővárosa) Bizánc antagonisztikus viszonyát tükrözte.

Az 5. században Krisztus természetéről a khalkédóni hitvallás kimondta, hogy az bár kettős (emberi és isteni), mégis egységes. Az egyiptomiak azonban ragaszkodtak az „egy természet” tanához, ami valósággal a nemzeti mozgalmuk jelszava lett. Bár a kopt egyház hivatalosan ezt a 451-es zsinatot jelöli alapítása időpontjának, a keleti ortodoxia és a koptok közötti törésvonalak csak Justinianus idejére (6. sz. közepe) váltak véglegessé. Nem sokáig élvezhették önállóságukat, a következő évszázad az iszlám inváziót hozta magával.

A koptok mai helyzete

Kopt templomok és múzeum Ó-Kairóban, a belvárostól délre
A Vörös-tenger partján máig megtekinthetők a sivatagi atyák, Thébai Pál és Szent Antal klastromai. Mi Vádi Natrúnban tettünk egynapos látogatást, nagyjából Alexandria és Kairó között félúton, már jócskán a Szaharában.

A térségben a 4. századtól fogva több tucat kolostort alakítottak ki, ezekből mára csupán négy maradt. Az Egyiptomban általánosan jellemző kietlen táj itt több gyönyörű oázisba és ültetvénybe fordul át. Az egyes kolostorok valóságos erődként is szolgálnak, amelyeket annak idején barbár támadások ellen emeltek. Falaikon belül szerzetesek vezettek körbe bennünket, és mesélték el az intézmények névadó szentjeinek történeteit.

Megdöbbentő tapasztalat volt, hogy a térség nemcsak annyiban kapcsolódik az óegyiptomi kultúrához,  hogy a balzsamozáshoz szükséges nátront annak idején innen szerezték be, de abban is, hogy évszázadokon át milyen komoly halotti kultusz övezte a szerzetesrend szentjeit és halottait. Egyes holttestek a legendák szerint balzsamozás nélkül is századokon át épek maradtak, és az őket megérintők nem ritkán gyógyulásokról számoltak be. A halottak mély tisztelete egyébként a Sínai-félsziget epicentrumának számító Szent Katalin-kolostorban is jellemző; itt külön terme van a klastromban évszázadok során elhunyt szerzetesek koponyáinak. Ez a kolostor őrzi egyébként az égő csipkebokor állítólagos helyét is, amelyből Isten szólt Mózeshez, hogy elhívja Izrael népének Egyiptomból való kiszabadítására. A kolostor fölött emelkedik az impozáns Dzsebel Musza, azaz Mózes hegye, amit sokan a bibliai Hóreb hegyével azonosítanak. A hegy tetejére tett túránk bár tikkasztó volt, a kilátás és az atmoszféra páratlan. A csúcson későbbi korok vallási együttélésének lenyomataként apró templomocska és a szomszédos ormon miniatűr mecset áll, várva a megfáradt zarándokokat.

Mindegyik általunk meglátogatott kolostorra jellemző, hogy nem csupán történelmi és akár bibliai emlékeket őriznek, hanem mai napig is elszánt szerzetesek otthonául szolgálnak.

Ősi kopt nyelvű evangélium
A Vádi Natrún lakói szerint a koptokat ma fizikai üldözés nem igazán éri, de a jogi státuszuk egyértelműen alacsonyabb a muzulmánokhoz képest. Fizikai fenyegetés talán csak a Sínai-félsziget északi részére jellemző, ahol egyébként senki sincs biztonságban. Nem ritkák az inzultusok a felső-egyiptomi, vagyis déli területeken sem, bár kiemelték, hogy az atrocitásokat (legalábbis ismereteik szerint) nem hatósági közegek követték el, hanem fanatikus elemek. Kairói keresztény barátaink is megerősítették, hogy Abdel Fattah asz-Szíszi elnöksége relatív stabilitást hozott az országba. Bár katonai diktatúrájával senki sem elégedett, azonban a Muzulmán Testvériség soraiból elnöki székbe kerülő Mohamed Murszi után egyértelműen fellélegzést jelent a keresztényeknek. Saját szemünkkel láthattuk, milyen komoly katonai védelemben részesítik a keresztény szentélyeket – ami mögött persze legalább annyira a turizmus újraélesztésének szándéka áll, mint a kirakat-tolerancia.

A sivatagi klastromkörzet egyik alapintézménye az El Surian, vagyis Szír kolostor.  Ide vonult vissza a brit ortodox egyház vezetője, Abba Seraphim, akivel izgalmas eszmecserét folytattunk az egyiptomi kereszténység helyzetéről, és többórás teológiai vitába bocsájtkoztunk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Ebből világossá vált számunkra, hogy a kopt közösséget általánosan jellemzi a Biblia allegorikus értelmezése; a szószerintiséget gyakorlatilag teljes mértékben elutasítják. Úgy vélik, a próféciák tanulmányozása és a végidők jeleinek ismerete egyáltalán nem prioritás a keresztények számára, mondván „majd megértik őket, amikor beteljesedtek”.

Talán szoros összefüggésben áll ezzel, hogy Izraellel és a cionizmussal sem tudnak igazán mit kezdeni. Meg kell jegyezzük, hogy az egyiptomi identitás egyik vérző pontja (hasonlóan, mint nekünk Trianon) az 1967-es háború, amely során Izrael hat nap alatt megsemmisítő vereséget mért Egyiptomra, miután az fenyegető lépéseket tett a zsidó állam ellen többek között a Sharm el-Sheikh-kel szembeni Tiráni-szoros lezárásával. Az egyiptomi kereszténységben is régóta gyökeret vert az úgynevezett „helyettesítési (szubsztitúciós) teológia”, ami Izrael üdvtörténeti helyére az egyházat sorolja. A sors furcsa fintora, hogy ez a teológia pontosan arra a szószerintiséget elutasító exegézisre épül, amit először éppen alexandriai zsidók alkalmaztak (hellenista mítoszértelmezések és filozófia nyomán). Ennek a hermeneutikának egyik atyja, Origenész, majd a szintén afrikai Ágoston tette fel az i-re a pontot azáltal, hogy kimondta: az Ószövetségben leírt eseményeket történetileg kell értelmezni (persze allegorikus magyarázat is kapcsolódhat hozzájuk); viszont a jövőbeni eseményeknek kizárólag allegorikus értelmezése van, tehát az egyes igeszakaszok a múltra nézve Izraelre, míg a jövőre nézve az egyházra értelmezendők.

Bár ez az olvasat merőben eltér Jézus és az apostolok tanításaitól, sem a reformáció, sem az ortodox egyházak nem írták ezt felül. Az általunk megismert kopt vezetők és hívők retorikájából antiszemitizmus vagy antijudaizmus nem volt érzékelhető, inkább némi hezitálás és értetlenség. Nem tudják ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyni a zsidó állam tényét, ám azt is tudják, hogy a szó szerinti Ígéret Földjének zsidók általi megszerzése rájuk nézve területvesztéssel jár.

A mártírok menedéke

Dzsebel Musza, azaz Mózes hegye, amit sokan a bibliai Hóreb hegyével azonosítanak.
Mind az egyiptomi, mind a tágabb értelemben vett közel-keleti kereszténységnek egyik fellegvára a kairói al-Muqattam negyedben található. A negyed névadó hegyének tetején „magasodik” a Közel-Kelet legnagyobb keresztény temploma. A cipőkészítő Szent Simonról elnevezett templom igazából egy hatalmas barlangszerű, hegybe vájt amfiteátrum. A hegy falába faragott domborművekkel díszített istentiszteleti helyszín 15 ezer ember befogadására alkalmas. Mai napig rendeznek itt nagyszabású összejöveteleket mind a tradicionálisabb, mind a karizmatikusabb fajtából. E helyen tartottak virrasztással és énekléssel egybekötött imakonferenciát Murszi elnök hatalomra kerülésekor (aki a 2011-es forradalom utáni káoszban lett államfő), amikor elszaporodtak a keresztényekkel (és szent helyeikkel) szembeni, gyakran tömeges áldozatokkal járó atrocitások és merényletek. Kísérőnk szerint a hívek egy szívvel és lélekkel kiáltottak az égbe, hogy Isten hozzon hatalomváltást. Murszit alig egy év után puccsal távolították el székéből (máig börtönben ül). A kopt egyház megerősítette elkötelezettségét az új rendszer iránt, és kiálltak „a felfegyverzett erőszakcsoportok és a fekete terror” ellen küzdő hadsereg és rendőrség mellett. Egyes beszámolók szerint mérsékelt muzulmán hívők sosem látott együttérzéssel viseltettek üldözött polgártársaik iránt, és sok koptot befogadtak, elrejtettek a mészárlások és garázdálkodások elől. Azóta a keresztények helyzete jelentősen javult.

Ahogy a Közel-Kelet többi országára, úgy Egyiptomra is jellemző, hogy a generációk óta keresztényként élők nagyobb biztonságban vannak, ellenben a muzulmán hitről gyakorlatilag életveszélyes a kereszténységre áttérni. Ennek ellenére a forradalom óta nem kevés muzulmán tért át. Helyzetük instabilitását mutatja, hogy keresztény vezetők és barátaink kérték: ne számoljunk be a muzulmánok megtérésének helyszíneiről, és az istentiszteleteken részt vevő hívekről ne hozzunk nyilvánosságra felvételeket. Az iszlámról áttérteknek titokban kell gyakorolniuk a keresztény hitüket, lebukásuk beláthatatlan következményekkel járhat. Ez nem mellesleg jogi anomáliát is eredményez, hiszen az egyiptomi polgárok személyigazolványában feltüntetik a vallásukat, és az iszlám bejegyzés keresztényre való átírása nem opció. (Keresztény emlékhelyek biztonsági ellenőrzéseinél persze kifejezetten előnynek bizonyultak kísérőink igazolványai és tradicionális kereszt-tetoválásai.)

A Muqattam-hegyi templom lélegzetelállító, és bár más értelemben, de ugyanez elmondható az alatta elterülő városrészről is. A templomhoz az ún. zabbalinok (szó szerint szemétemberek) lakta Szemétvároson át vezet föl az út,  ahol Nasszer elnök óta élnek keresztények elkülönült kolóniában. Feladatuk a 30 milliós Kairó szemetének szelektív feldolgozása. A kommunális hulladékot hagyományosan disznókkal etették meg, ám a H1N1 vírus megjelenése után nagy részüket elpusztították, és ma is gyakorlatilag szemét uralja a városrészt. Európai orrnak a szag gyakorlatilag elviselhetetlen, a látvány pedig sokkoló:  az itteni koptok konkrétan a szeméttel együtt élnek, lakásaik alsó részét és az utcáikat még egyiptomi mércével nézve is felfoghatatlan mennyiségű hulladék tölti meg. Megrökönyödve hallottuk kísérőinktől, hogy a lepusztult gettólátszat ellenére az itteniek többsége relatív jólétben él, a hulladékszelektálás jó üzletnek bizonyul, ezért sokan akkor se hagynak fel vele, ha módjukban állna.

A helyben maradás mellett egyébként nemcsak a jövedelmező munka szól, hanem az is, hogy a városrész gyakorlatilag exlex módon szervezi életét, a hatóság ritkán teszi be ide a lábát, és a keresztények biztonságban élhetnek. Több helybéli elmondása szerint gyakorlatilag meg sem érezték a 2011-es „forradalmat”. A biztonságnak azonban komoly ára van: az egészségügyi helyzet igencsak alulmúlja az egyébként sem túl magas egyiptomi átlagot, az egész országban itt az egyik legnagyobb a csecsemőhalandóság.

Kairó belsőbb negyedeiben is több keresztény közösség található. A belvárostól valamivel északabbra szintén igen szegényes körülmények között zsúfolódik össze számos kopt. Itt, ebben a negyedben is templom templomot ér. Egy evangéliumi, karizmatikusabb jellegű közösség istentiszteletére is ellátogattunk, ahol végleg egyértelművé vált számunkra, hogy a kopt istentiszteletek legfontosabb része az éneklés; tanítás, prédikáció vagy Bibliamagyarázat viszonylag ritkán van, még a Biblia felolvasása is inkább rövid szakaszokra korlátozódik két dal között.

A történelmi szakadásokat, teológiai zsákutcákat, valamint a mai realitásokat szemlélve Egyiptommal kapcsolatban a Biblia kínál reménységet. Bár a fáraó örökségét követve az egyiptomi muzulmán dinasztiák a középkorban is több száz éves elnyomás alatt tartották Izraelt (fátimidák, ajjúbidák stb.), Ézsaiás próféta 19. fejezetében az alábbi meghökkentően pozitív képet tárja elénk az ország jövőbeli sorsáról : „És megismerteti magát az Úr Egyiptommal, és megismeri Egyiptom az Urat ama napon. (…) De ha megveri az Úr Egyiptomot, megvervén, meggyógyítja, és megtérnek az Úrhoz, és Ő meghallgatja és meggyógyítja őket. (…) Ama napon Izrael harmadik lesz Egyiptom és Asszíria mellett; áldás a földnek közepette; melyet megáld a seregeknek Ura, mondván: Áldott népem, Egyiptom! és kezem munkája, Asszíria! és örökségem, Izrael!” (Ézsaiás 19:21-25)

Olvasson tovább: