Kereső toggle

Az Andrássy 60 orvosai

A közkedvelt gyermekkönyvíró nem hétköznapi családtörténete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ÁVH orvosai nem gyógyítottak, feladatuk a vádlottak megtörése volt. Egyikük, Janikovszky Béla volt feleségét is zártosztályra küldte, de vezetéknevét nem innen ismerjük.

A Janikoviszky Éva emlékkiállítás megnyitóján az írónő fia, a Móra Kiadó elnök-vezérigazgatója, Janikovszky János elmondta, hogy amikor a kiállításra készülve áttekintette a családi emlékeket, a fiókok legfelső szintjét nézve először úgy érezte, hogy „ez egy boldog család, amit itt látunk: apu, anyu, nagymama, én. De aztán, ahogy mentem le a fiókok mélyére, és láttam az államosításról, még mélyebben a deportálásról szóló papírokat, meg találtam egy sárga csillagot, akkor azért rájöttem, hogy itt egy elég súlyos történelem befolyásolta a családunk életét.”

A 2012-ben megrendezett kiállítás célja részben az volt, hogy személyes emlékeket állítson az elmúlt évtizedek egyik – ha nem a legnépszerűbb – gyermekkönyvszerzője életművének. Janikovszky Éva művei több mint 3 millió példányban jelentek meg, könyvei ott sorakoznak a legtöbb gyermekes család könyvespolcán – jelen cikk szerzőjét is beleértve. A 2003-ban elhunyt írónő népszerűsége töretlen, iskolák, művelődési házak, alapítványok, díjak, pályázatok viselik a nevét. Emlékének szobrot állítottak, a tervek szerint gyermekszínházat is elneveznek róla. „Megállapíthatjuk, hogy jó értelemben vett Janikovszky-kultusz épül” – írta Nagy Balázs főiskolai adjunktus a Könyv és nevelés című szakfolyóirat egyik tavalyi számában.

Ennek a kultuszépítésnek kulcsszereplője az írónő fia, Janikovszky János tulajdonos-igazgató által vezetett Móra Kiadó. Janikovszky János a hvg.hu-nak 2017-ben adott portréinterjút. Ennek bevezetőjében azt olvassuk: édesapja „orvos volt, a háború alatt partizánként ő robbantotta fel többek között Gömbös Gyula szobrát. Később a politikai rendőrséghez került, majd ÁVH-tiszt lett, 1953-ban bebörtönözték.”

Fekete autó a napközis táborban

Természetesen egyetlen hozzátartozótól sem várhatjuk el, hogy elfogulatlanul vagy kritikusan nyilatkozzon családjáról – ezt a mentességet a jog is elfogadja. Így az is érthető, amikor a Janikovszky-emlékkiállítás megnyitóján a visszaemlékező a történelem viharaiból csak édesanyja családjának vészkorszakbeli megpróbáltatásait emelte ki, miközben a háború utáni időszakról szép szubjektív emlékei maradtak: „Szerencsés vagyok, jókor és jó helyre születtem: tíz évvel a világháború után, amikor az országban pozitív hangulat uralkodott, Rákosi diktatúrája ellenére sokan reménnyel voltak tele. A szüleim nagyon szerették egymást, így igazi szerelemgyereknek tartom magam” – mondta a könyvkiadó mellett számos más üzleti érdekeltséggel is rendelkező Janikovszky János a hvg-nek. Azt is elárulta, hogy édesanyja egyik leghíresebb könyvében ő a főszereplő: A Kire ütött ez a gyerek? című könyvet nagy részben biztosan én ihlettem. Állítólag tőlem származik az a mondat, amivel a könyv kezdődik: »Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból, de mindig későn szól, mert olyankor már kint van«.”

A vicces gyerekszáj-mondat azonban egészen másként hangzik, ha elolvassuk a Hamvas Intézet kutatójának, Mező Gábornak megrázó tanulmányát Janikovszky Béláról, ami az Arc és Álarc című folyóirat 2017 nyári számában jelent meg. „Apuka” ugyanis az ÁVH alezredeseként vezető kihallgatótiszt volt, aki első feleségétől is kegyetlen módon szabadult meg.

„A politikailag megbízható, bár a Pártból kizárt Kiss Etelka 1949. szeptember 29-én reggel kinyitotta az ajtót és beengedte az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) két munkatársát. Talán ismerte őket, talán nem, lehet, hogy volt férjére, az állambiztonság magas ranggú tisztjére, Janikovszky Bélára hivatkoztak: az elvtárs feltétlenül beszélni akar az asszonnyal. Janikovszkyné Kiss Etelka (bár már elváltak, minden iratban férje nevén említik, és ő is így írta alá leveleit) talán még reménykedett abban, hogy a cinikus exférj esetleg megenyhült. Akkor már hosszú ideje nem láthatta közös fiukat, akit Janikovszky az Árvaszék döntése után elvett tőle. Ne finomkodjunk: egyszerűen elraboltatta. Főnöke, Péter Gábor ávéhás fogdmegeket – köztük, ha minden igaz, a hírhedt verőlegény Princz Gyulát – küldött a gyerekért a nyári táborba, ahonnan azok elhurcolták a fiút. Amikor az egyik irat szerint a meglehetősen bátor táborvezető tiltakozni próbált, azzal szerelték le, hogy ha nagyon hepciáskodik, őt is beviszik. Ki az, aki ne hajolna a jó szóra a hírhedt fekete autó láttán? Balszerencséjére Kiss Etelka ezután sem mondott le könnyen a gyerekéről, először a férjének írt, aztán máshova is, a Pártnak, a korábbi illegális kommunista mozgalom általa ismert tagjainak, a Szabad Népnek, a BM-nek. Ezt elégelték meg az ÁVH-nál. Janikovszkyék úgy döntöttek, ideje megregulázni Janikovszkynét. Janikovszky Béla le kívánta zárni a múltat, ekkor már későbbi második feleségével, Kucses Évával éltek együtt, akivel nemsokára összeházasodtak, s utóbbi Janikovszky Évaként került be a köztudatba” – írja Mező Gábor a Levelek az elmegyógyintézetből című tanulmányában.

Szegedről Budapestre

Dr. Janikovszky Béla messziről érkezett a kommunista ellenállási mozgalomba. A Horthy-rendszer alatt, az 1940-es évek elején tagja volt az akkor Magyarország legnépszerűbb és legnagyobb létszámú ifjúsági szervezetének, az antiszemita Turul Szövetségnek. Testvére a nyilas párt tagja volt, a fiatal orvos azonban 1944-ben már az antifasiszta mozgalom aktivistája lett, részt vett Gömbös Gyula miniszterelnöknek a budai Döbrentei téren álló szobra felrobbantásában. A második világháború után múltjából már csak annyi maradt, amire a hvg.hu is emlékezett: ellenálló, aki csatlakozott az ÁVH-hoz.

Janikovszky a szegedi államvédelmi osztály parancsnokaként felettese volt Komlós Jánosnak, aki később ÁVH-s múltja után szintén nagy fordulatot téve lett ismert humorista, a Mikroszkóp Színpad igazgatója, ahol többek között Hofi Géza pályafutását egyengette. Ők ketten szervezték és hajtották végre az államvédelmi hatóság Szegeden és környékén elkövetett törvénytelenségeit.

Janikovszky Béla még a háború alatt megismerkedett egy munkáslánnyal, akit teherbe ejtett. Az illető az a Kiss Etelka volt, akit később az orvos a Lipótmezőre záratott. A férfi csak azzal volt hajlandó elvenni Etelkát, hogy a szülés után elválnak. Így is tett, és a válás után hallani sem akart a kisfiúról, akit aztán később erőszakkal elvett anyjától. Mégis kapcsolatban maradtak, mert dr. Janikovszky egy későbbi pártjellemzés szerint „szerette a nőket és így több barátnője mellett továbbra is viszonyt folytatott volt feleségével is, aki ragaszkodott hozzá”. Az orvos azonban hamarosan összebarátkozott egy jómódú szegedi polgár feleségével, aki feljött utána Pestre is. Ez a hölgy Fábián Ferencné Kucses Éva, a későbbi Kossuth-díjas írónő, Janikovszky Éva volt. Éveken át együtt laktak, majd 1952-ben összeházasodtak. Közös gyermekük, Janikovszky János 1955-ben született.

Reflektorfényben

Az ÁVH-s orvos és a művelt szegedi fiatalasszony – a későbbi írónő tanári diplomája mellett többek között filozófiát, pszichológiát és politikai gazdaságtant is hallgatott – kapcsolatát azonban zavarta a férfi első felesége, aki gyermekével többször felkereste őket. Utolsó találkozásukról, és az azt követő eseményekről a budapesti pártbizottság akkori vezetője, Biszku Béla számára 1949-ben készült feljegyzés így számol be: 

„Janikovszky a közelmúltban, a Rajk–ügy nyilvánosságra jutása után kisfiával felkereste különváltan élő férjét, és bár aki ajtót nyitott, azt állította, hogy J. B. nincsen otthon, a kisfiú beszaladt a szobába, és apját valaki társaságában, iratok égetésével foglalkozva találta (később ezt a valakit a tiszt akkori barátnőjével, későbbi feleségével, Janikovszky Évával azonosították – teszi hozzá a dokumentumot közzétevő Mező Gábor). Ezzel anyja előtt is leleplezte otthonlétét. A kisfiú erősen érdeklődött, hogy miért tüzel az apja, hiszen meleg van. Ennek megtörténte után azonnal hadjáratot indított Janikovszky azért, hogy anyjától a kisfiút elvegyék és neki ítéljék, arra való hivatkozással, hogy az asszony antidemokratikusan neveli a gyereket. Az ügy jogilag még nem dőlt el, amikor a valamilyen vállalati üdülőben nyaraló kisfiút az ÁVH nevében ismeretlen emberek elvitték, és azóta sem került elő. Ezután pedig ugyancsak az ÁVH nevében ismeretlen emberek a Lipótmezőre szállították az asszonyt, aki ismerősei megítélése és mellékelt írásai alapján teljesen épelméjű, és akit beszállítása előtt még senki meg nem vizsgált” – áll a pártvizsgálati feljegyzésben.

Janikovszky Béla tehát elhatározta, hogy megszabadul első felesége zaklatásától, akit először megfosztott a közös gyermeküktől, majd az asszonyt is „kivonatta a forgalomból”. A megoldást a feljegyzések szerint maga Péter Gábor, az ÁVH vezetője találta ki, aki, miután Janikovszky megemlítette neki, hogy feleségét a háború előtt már egyszer kezelték a Lipótmezőn, azt javasolta az orvosnak, hogy a nőt vitessék be ismét „elmegyógyintézeti megfigyelésre”.

A beutalót az ÁVH főorvosa, dr. Bálint István írta meg, és az asszonyt ezután erőszakkal a Lipótmezőre szállították. Mező Gábor megemlíti, hogy Bálint doktort az ÁVH-n belül „Péter Gábor rossz szellemének tartották”, és egyik fő felelőse volt a koncepciós perekben alkalmazott kegyetlenségeknek. A főorvos 1947-ben olyan, négy előadásból álló „veréstechnikai” sorozatot tartott az állambiztonsági tiszteknek, melyen megtanította, hogyan kell hatékonyan használni a kínzástechnikai eszközöket, és hogyan kell úgy verni, hogy annak külsérelmi nyoma ne maradjon.

Ezeket a módszereket alkalmazhatta Janikovszky Béla is, aki több nagy perben a kihallgatások vezetője volt. Egyik áldozata, Vatai László református lelkész, kisgazda politikus a nyilasok és a kommunisták börtönét is megjárta, utóbbiak a Magyar Közösség koncepciós ügy kapcsán ítélték el. Vatai az emigrációban megjelent, Gyanútlanul című önéletrajzában így emlékezett vissza Janikovszky alezredes kihallgatási módszereire: „Az Andrássy út 60-ban törvényen kívüli állapotba került az ember; ott nem kellett elszámolni senkinek a bőrével, hacsak a vád további részében szükség nem volt rá. A gumibot használata általános volt, az elektromos kezelés is, s minden elképzelhetetlen rafinált eljárás. Hajnalonta jött a nagy teherautó, az éjjeli hullákat dobálták fel rá... Nem tudhatta az ember, mikor verik agyon, vagy teszik nyomorékká egész életére. Belőlem vádakat szerettek volna kicsikarni letartóztatott társaim ellen. Kevés szörnyűbb érzés van ennél: börtönbe vagy akasztófára juttatni ártatlan embereket. Megsegített az Isten, belőlem egyetlen hamis vádat sem tudtak kicsikarni senki rovására. Egyszer félig dühösen, félig viccesen mondta az alezredes [Janikovszky]: »Magának még tán a felesége se tudta, hogy maga nemzetgyűlési képviselő volt.« … Kezdettől fogva a fény romboló erejével dolgoztak. Szemem előtt vagy tíz centi távolságban kigyújtottak egy erős reflektort. Pillanatok alatt megvakult az ember, semmit se látott, csak a fény romboló erejét érezte a szemében, az agyában, később minden sejtjében is. S ilyen állapotában peregtek megszakítás nélkül a kérdések, s rögtön felelni kellett, különben a legtöbb rabnál jött a gumibot. Egymást keresztezték a kérdések: dialektikus csapdákat állítottak fel, nyugodt helyzetben is nehéz lett volna felelni rájuk. Egyszer aztán kialudt a szörnyű fény; ideje, mert már az agyam szétrobbanásától féltem. Néhány nyugodtabb perc, mire a látásom valahogy visszatért. Akkor papírt, ceruzát kaptam, s le kellett írnom az egész »összeesküvést«, s hogy mi részem volt benne. Mert attól egy pillanatig sem tágítottak, hogy összeesküvő voltam. Életem teljesen normális és kötelességszerű mozzanatait építették bele a megkonstruált képbe. Baráti összejövetelek töltötték ki a nagy tablót. Megírtam, az alezredes elolvasta, visszadobta, hogy az igazat írjam, mert különben rögtön jön a jaj. Egymás után tízszer, hússzor le kellett írnom az egész históriát. Végül annyira tudtam a mondanivalóm, hogy nemcsak egy szó, hanem talán egyetlen írásjel se változott az egész szövegben. Az alezredes beszólított egy fegyőrt, s visszakísértetett a cellámba.”

Szintén Vatai László számolt be arról az Andrássy úti különleges kínzókamráról, amely több egykori elítélt vallomásában is felbukkant: „Egy nap az őrök levittek oda. Furcsa ajtó előtt álltunk meg. Küszöb helyett térdmagasságig rakott téglafal fölött állt az ajtó. Kinyitották, teljes sötétség volt belül, villanylámpával világítottak be, s akkor különös látvány tárult elém: a küszöb helyett épített fal magasságáig az odú tele volt vízzel, vagy fél méter mély lehetett. Az ajtótól a hátsó falig egy szál deszka volt átvetve, nedves volt, már korhadni kezdett, csúszós volt, zöld penész borította... Végigfeküdtem az iszamos ágyon. Becsukták az ajtót, sűrű sötétség vett körül, s mintha valamiféle állatok úszkáltak volna a vízben. Máig se tudom, meddig feküdtem ott, szinte mozdulatlanul. S elképzelni se tudtam, meddig tartanak ott. Egyszer csak felvittek a régi cellámba. Milyen királyi lakosztálynak tűnt a szörnyű odú után.”

A lelkész-politikus az átélt szenvedések ellenére meg tudott bocsátani kihallgatójának. „Az én alezredesem, Janikovszky Béla, civilben orvos volt, művelt ember, meggyőződéses marxista. Természetesen kezdettől tudta, hogy koholt ügy az összeesküvés, de ő is fontosnak látta a vádolt csoportok és elemek felszámolását, s engem marxistává akart átfordítani. Nem volt szadista, sőt az adott körülmények közt emberséges módon viselkedett. Persze, csak az adott körülmények között, hisz ő is része volt ennek a szörnyű rendszernek. (…) Egyszer nyílt a zárkám ajtaja, belép az őr, egy könyvet nyújt felém: »Az alezredes elvtárs küldi, jól tanulmányozza át.« Sztálin egyik műve volt, a címére már nem emlékszem. A következő kihallgatáson kollokválnom kellett belőle. Ragyogóan ment, aztán észrevétlenül vitatkozásba csúsztunk át. Az alezredes kitűnően képzett marxista volt. Meg akart téríteni. Mikor észrevette, hogy kihallgatás helyett már vitatkozunk, dühös lett: »Maga íróember, filozófiából doktorált, egyetemi magántanári képesítése van, és még sem akarja érteni a marxizmus igazát, helyette ilyen összeesküvésbe keveredik bele.« Levitetett a cellámba” – írta Vatai László, akinek a hite az Andrássy út 60. poklában sem veszett el.

„Bibliát nem kaptam, hiába kértem az alezredestől, így imaéletemben csak a Szentlélek segített, s teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem vagyok egyedül a cellámban, ott van velem Krisztus. Szinte kézzelfoghatóan éreztem a jelenlétét. Tudtam, bármi történik is velem, Ő az enyém, s én az Övé vagyok. Nála nélkül ép ésszel nem úsztam volna meg ezt a szörnyű helyzetet. Itt is megtapasztaltam az Isten végtelen kegyelmét. Előzőleg is éltem már át csodákat, amikor nem a természeti törvények, nem is valamilyen emberi képesség tartott életben, hanem az Isten közvetlen belenyúlása a sorsomba. Most is tudtam, hogy az Isten tenyerén vagyok.”

Elgondolkodtató, hogy az a per, amelyben Vatai Lászlót is elítélték – és benne a fenti borzalmak – még 1947-ben, a koalíciós időszakban zajlott, azt megelőzően, hogy akadálytalanná vált volna a kommunista rémuralom. Talán ennek köszönhető, hogy bár elítélték Vatait, egy időre feltételesen szabadlábra helyezték, és így 1947-ben elmenekülhetett az országból.

Távolodó múlt

Janikovszky Béla végül elérte célját. Bár az elmegyógyintézetbe zárt asszony nem adta fel, és igyekezett a fenyegető környezetben is megőrizni ép értelmét, végül belátta, hogy életben maradásának egyetlen módja, ha lemond gyermekéről. Megrázó levelei azonban fennmaradtak, ezeket Mező Gábor részletesen ismerteti tanulmányában. Közel egy évnyi zárt osztály után kiszabadult, de későbbi sorsáról semmilyen nyom nem maradt fenn, a kórházi nyilvántartásból még a nevét is eltűntették. A kisfiút pedig az elfoglalt ÁVH-s alezredes új párja nevelte tovább. Később – vélhetően már mostohatestvére, János megszületése után – otthagyta apját, a nevét is megváltoztatta.

A volt állambiztonsági vezetőket – köztük Janikovszky Bélát is – 1953-ban letartóztatták, ám Sztálin halála miatt a pert hamarosan ejtették, és az érintetteket felmentették. Kádár Jánosnak köszönhetően pedig 1956 után az ÁVH-s főorvosok is „új életet” kezdhettek: a vértelen kínzások professzora, dr. Bálint István az Egészségügyi Minisztérium megbízásából népegészségügyi (!) területen dolgozhatott tovább, az alkoholizmus elleni küzdelem vezetését bízták rá. Janikovszky Béla az Onkológiai Intézetben helyezkedett el, majd 1978-ban bekövetkezett haláláig körzeti orvosként dolgozott.

Kucses Éva 1960-ban felvette férje nevét, így későbbi nagysikerű könyvei (a legelsőt leszámítva), már Janikovszky Éva néven jelentek meg. Írói munkássága mellett az Ifjúsági (későbbi nevén Móra) Könyvkiadó lektora, majd főszerkesztője volt. A múlt lassan köddé vált és megszépült. 2014-ben a 24.hu portrécikke már így mutatja be az író családját: „Janikovszky János olyan klasszikus polgári környezetben nőtt fel, ahol csönd, nyugalom, szép festmények és könyvespolcok határozták meg a családi miliőt. Igaz, a körzeti orvos édesapa és a könyvkiadói szerkesztőként sokszor otthon dolgozó írónő édesanya, Janikovszky Éva, nem sok hangoskodást tűrt meg egyetlen fiától, ennélfogva »Janóka« többnyire a Bajza utcai bérház második emeletén lakó barátjánál töltötte a délutánjait.”

(A cikkünkhöz felhasznált tanulmány szerzőjével, Mező Gábor kutató-újságíróval lapunk 2018. március 14-ei számában olvashattak interjút.)

Olvasson tovább: